Az Iránnal megkötött keretegyezmény lehet Barack Obama első nagy külpolitikai sikere, már ha bejönnek a várakozások. Április 2-án, a végső határidőhöz képest kétnapos késéssel a P5+1 csoport (az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt tagja és Németország) megállapodott Teheránnal az iráni nukleáris program korlátozásáról és a szorosabb nemzetközi ellenőrzésről. Cserébe a nyugati államok enyhítenék az országra kivetett gazdasági és pénzügyi szankciókat.
Az elfogadott dokumentum nem tartalmaz túl sok konkrétumot, a pontos részleteket június 30-ig kell kidolgozni. Annyit viszont már tudunk az amerikai külügy közleményéből, hogy Irán a 19 ezer urándúsító centrifugájából csak alig több mint ötezret tartana meg, a fordói föld alatti létesítményét átalakítaná kutatóközponttá, lemondana meglévő urániumának kilencven százalékáról, s vállalná, hogy csak 3,67 százalékosra dúsítja az urániumot. (Az atombombához 90 százalékra dúsított uránra van szükség.) Továbbá aláírja az atomsorompó-egyezmény kiegészítő jegyzőkönyvét, amely nagyobb hozzáférést engedélyez a külföldi ellenőröknek az iráni létesítményekhez. Azt még nem tudni, hogyan határozzák meg a felek az iráni atomkutatás és fejlesztés jövőbeli irányát és mértékét, hogyan szabadulnak meg a már feldúsított urántól (egyáltalán elviszik-e az országból), illetve mikor és milyen mértékben oldják fel az országot sújtó szankciókat.
Az egyezség, ami visszaüthet
Hiányosságai ellenére e megállapodás már csak azért is nagy előrelépés, mert Barack Obama hivatalba lépésekor még nem tudta, milyen Irán-politikára lenne szükség, s kezdetben pusztán elődje, George W. Bush nyomvonalát követte: egyre szigorúbb szankciókat léptetett életbe Iránnal szemben. Ezek viszont nem hozták meg a várt eredményt – így a keretmegállapodás lehet a kiút. Még akkor is, ha a kritikusok felróják az amerikai elnöknek, hogy a megállapodással legitimálja az iráni atomprogramot, s a tetejébe önmagának is ellentmond vele, hiszen három évvel korábban még az urándúsítás teljes feladását követelte. Ebbe viszont Irán nem ment volna bele. John Kerry amerikai külügyminiszter szerint a jelenlegi megállapodás biztonságos, hiszen „visszaüt”, ha Irán megszegi – a most feloldott szankciókat újra bevezetik.
A külügyminiszter sajtótájékoztatóján optimistán hozzátette azt is: hiába szól a megegyezés szövege mindössze tíz évről, ha az átláthatósági szabályokat bevezetik, hatásuk sokkal tovább tart majd, hisz e védelmi intézkedések „soha nem járnak le”. Peter Beinart politológus az Atlanticben még tovább megy – úgy véli, az Egyesült Államok és Irán közeledésének legnagyobb előnye, hogy véget vet a két ország közötti, 36 éve tartó hidegháborúnak, ami már csak azért is kívánatos, mert az 1979-es iszlám forradalom óta Amerika túlságosan függ Szaúd-Arábiától, attól az országtól, amelynek 15 állampolgára vett részt a szeptember 11-i terrortámadásokban. Az iraki háború ki nem mondott célja az volt, hogy Amerika szerezzen egy nagy és stabil olajexportáló szövetségest Szaúd-Arábia mellé, hogy diverzifikálhassa olajforrásait. Ami Bushnak akkor nem sikerült, most összejöhet Obamának – írja Beinart.
Akik kevésbé optimisták
Charles Duelfer egykori diplomata azt írta a Politico.comon, hogy a megállapodásba bele lehet kódolva a kudarc; „végzetes hibája” épp a fegyverellenőrzésben rejlik. Példaként az első öbölháború utáni Irakot hozza fel, ahol az ENSZ BT annak fejében mondott le a szankciókról, hogy az ENSZ és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség együtt ellenőrizhette (akár rajtaütésszerűen is), hogy Irak valóban leépítette-e a fegyverarzenálját. Ám mivel Szaddám Huszein zsebében volt az orosz (és valamennyire a francia) diplomácia is, kedvére szabotálhatta az ellenőrök munkáját: tudta, hogy a BT nem fog lépni semmit. Duelfer szerint nem is tudta senki, mennyi és hányféle fegyvere van Iraknak.
Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök, aki már régóta bírálja az Iránnal folytatott tárgyalásokat, most is aggodalmának adott hangot: Irán nukleáris infrastruktúrájának túl nagy részét hagyja érintetlenül a megállapodás. Hasonlóan vélekedett a Narancsnak Michael Rubin, az American Enterprise Institute konzervatív elemző központ Irán-szakértője is, aki szerint hiába változtatják meg egyes létesítmények funkcióját, a program egésze visszafordítható, így Irán bármikor könnyedén visszatérhet a nukleáris fegyverek gyártásához. Rubin azt sem érti, mi értelme van egy békés atomprogramnak a világ egyik leginkább földrengésektől sújtott országában, ahol így nem kizárható egy komolyabb baleset sem. Hozzáteszi: „Irán azt mondja, belföldi energiaellátást akar, de mindössze annyi urániummal rendelkezik, amennyivel 15 évig tudná működtetni a tervezett nyolc reaktorát. Az erre szánt összeg egyharmadából felfejleszthetnék és kibővíthetnék a finomító- és vezetékrendszerüket, amivel kétszáz évig el tudnák látni az országot gázzal” – mondja.
Nem elhanyagolható kérdés az sem, hogy mi lesz Izraellel. Kérdésünkre Gerald M. Steinberg, az izraeli Bar Ilan Egyetem politológusprofesszora elmondta, hogy Izraelnek most két választása van: vagy elfogadja a „nukleáris fegyverekkel rendelkező veszélyes ellenséget”, és megpróbál védekezni, vagy megelőző jelleggel támadást indít, mielőtt még Irán elkészülne a nukleáris fegyvereivel. Steinberg szerint Ali Hámenei ajatollah Irán valódi vezetője, s ez komoly veszélyforrás Izrael számára. Netanjahu nem tehet mást, csak szorosabbra fűzheti a kapcsolatait a republikánus ellenzékkel a kongresszusban.
De a megállapodás sikerére nem csak az iráni fundamentalisták és az izraeli jobboldal jelent veszélyt. Az Egyesült Államokban is – főleg a republikánusok között – sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy nincs szükség megállapodásra, a szankciók és az izoláció el tudja annyira lehetetleníteni Iránt, hogy képtelen legyen atombombát építeni. Ezért írta március elején 47 republikánus szenátor az iráni vezetésnek címzett nyílt levelében, hogy bármilyen nukleáris megállapodás, amit Barack Obama elnökkel kötnek, csak addig marad érvényben, ameddig ő maga hivatalban marad. Még az sem kizárt, hogy a republikánusok úgy döntenek, nem szavazzák meg a szankciók eltörlését, akkor pedig minden tárgyalás hiába volt.
Az ilyen fellépés viszont hosszabb távon komoly veszélyeket is hordozhat, hiszen az évtizedek óta tartó és egyre inkább multilaterálissá váló szankciók, amelyek nemcsak az ország olajexportját, de pénzügyi szektorát is megtépázták, az atomprogramra épp ellenkező hatással voltak, mint azt a Nyugat várta – írja blogján Gary Sick, az egyik legnevesebb amerikai Irán-szakértő. Ő már az 1979-es forradalom és az azt követő túszdráma idején is a Fehér Ház tanácsadójaként dolgozott. A tíz évvel ezelőtti tárgyalásokon még arról volt szó, hogy a Nyugat háromezer urándúsító centrifuga használatát engedné (ennyi volt 2007-ben), de 2013-ban a centrifugák száma elérte a mostani
19 ezret, az urániumot pedig már 20 százalékosra dúsították.
Azoknak, akik bombázni akarnak
Rubin emlékeztet, hogy Kubában sem hozott még reformokat Obama közeledése, és most sem várhatjuk, hogy a rezsim a konfliktus feloldása után javítson az emberi jogok helyzetén. A szankciók feloldása után az sincs kizárva, hogy Iránnak több pénze marad arra, hogy terrorszervezeteket támogasson a Közel-Keleten, és tovább szítsa a síita-szunnita konfliktust. Legalábbis rövid távon: hosszabb távon ugyanis a nemzetközi izoláció vége azt is jelenti, hogy végre megerősödhet az iráni szekuláris középosztály, amely a fanatikus vallási vezetőkkel ellentétben Nyugat-barát, és demokráciára vágyik. Ahogy Gary Sick írta: az iráni tömegek nem azért ünnepeltek április elején, mert kevesebb centrifugát szeretnének az országban, hanem azért, mert egy nyitottabb Irán és a nyugati befektetések növekedése gazdaságilag és politikailag is megerősíti őket, aminek az elnyomó rendszer látja kárát.
Austin Long, a Columbia Egyetem biztonságpolitika-professzora is úgy vélekedett a Narancsnak, hogy Obama nagyon jó alkut kötött – feltéve, hogy minden az amerikai külügy tervei szerint alakul. Bár a Közel-Kelet ettől nem lesz szerinte stabilabb, az öböl menti arab államok sem fognak jobban szimpatizálni Iránnal, és a perzsa–amerikai kapcsolatokban is megmarad a bizalmatlanság, de legalább biztos ismereteink lesznek az iráni atomprogramról. Long úgy véli, az egyezség egyes részletei miatt azoknak is elégedettnek kellene lenniük, akik Irán lebombázásáról álmodoznak (elég sokan vannak, John McCain republikánus szenátor is erről dalolt 2008-as elnöki kampányában). Ha ugyanis Irán nem tartja be a szabályokat, Amerika – épp a megállapodás miatt – tudni fogja, mely létesítményeket kell lebombáznia ahhoz, hogy a perzsa állam képtelen legyen az atomprogramja folytatására.
A megállapodás az urándúsítást jórészt Natanz város erőművére korlátozza, azt pedig sokkal könnyebb bombázni, mint a fordói, mélyre ásott bunkert. Ezek után egy légitámadás már nem a diplomácia megkerülésének tűnne, hanem a nehezen kiharcolt és meglehetősen nagyvonalú egyezség megszegésére adott adekvát válasznak. A paktum nélkül egy izraeli vagy amerikai támadás delegitimálná a szankciókat, és meggyorsítaná az iráni atomprogramot is, hiszen az iráni vezetés nemcsak hogy nem érezne semmilyen ösztönzést a békülésre, de több pénz is állna Irán rendelkezésére.
