Az elmúlt hetek pártkongresszusainak alapján nem könnyű a választás: a Munkáspárt blackpooli és a konzervatívok bournemouthi szeánszának üzeneteiben nagyítóval kell keresni a különbségeket. A toryknak egyébként is csak akkor lehet halvány esélyük sorrendben ötödik diadalukra, ha a szavazásig hátralévő időben hallgatnak a pártot egyébként mélyen megosztó Európa-vitáról. A Munkáspárt viszont csak úgy tarthatja meg előnyét, ha elhiteti a választókkal: az új csillag, Tony Blair nevével fémjelzett "radikális centrum" politikája az esetleges győzelem után sem csúszik vissza a nagyobb államot magasabb adókból finanszírozó labour-magatartásba. De mit is tett valójában
Tony Blair,
mi az a csodaszer, amelynek hatására a lassan örök vesztesnek tűnő Munkáspárt jelenleg közel 20 százalékponttal előzi meg a konzervatívokat a népszerűségi listákon? A válasz egyszerű: felismerte, hogy a toryk 1979-ben, Margaret Thatcher első választási győzelmével kezdődő jobbra tolódása vákuumot hagyott a centrumban. Szociológusok szerint az átlagos brit választó konzervatív szavazó, aki azonban ezt nyilvánosan szégyelli bevallani, inkább négylábú barátaihoz fűződő viszonyát ecsetelgeti. Blair ezeknek az embereknek a voksaira játszik - egyelőre sikerrel -, amikor tory eszméket hangoztat, míg a párt baloldali radikálisai a háttérbe húzódva hallgatnak, mert az új taktikával kézzelfogható közelségbe került az áhított kormányzati szerep.
Blair természetesen cáfolja, hogy mérsékelt konzervatív platformról igyekszik győzelemre vezetni pártját; ám az elmúlt év során megnyirbálta a szakszervezeti tömörülések párton belüli hatalmát - noha továbbra is számít anyagi támogatásukra -, eltüntette a Munkáspárt gazdaságpolitikai célkitűzései között hányódó marxista passzusokat, és a helyükre a konzervatív rögeszmének számító fiskális fegyelmet emelte. Jellemző, hogy a Munkáspárt a kongresszus előtt közkinccsé tett öt - egyébként kissé homályos - választási ígéretet: közülük négy simán elmenne konzervatív programpontnak is, míg az ötödikre bármely mosoda büszke lehetne. Létezik néhány terület, ahol
a Munkáspárt elképzelései
érdemlegesen különböznek a másik oldal álláspontjától. Az egyik az alkotmányreform: Blair és csapata változtatna Skócia és Wales jogállásán, a törvényhozás rendszerén és az emberi jogok szabályozásán. A Munkáspárt az Európai Unióhoz is racionálisabban viszonyulna. A konzervatívok euroszkeptikusai főleg a nemzeti szuverenitás feladását féltik - szakértők szerint többé-kevésbé alaptalanul - a közös uniós valutától: szívük szerint már most deklarálnák, hogy Nagy-Britannia nem vesz részt a vállalkozásban. A Munkáspártban inkább egyfajta keynesiánus aggodalom tapasztalható: ha nemcsak az infláció, de a munkanélküliség lefaragását is a közös valuta, az euro feltételéül szabnák, a Labour teljes mellszélességgel a tervek mellé állna.
E két terület azonban önmagában aligha indokolná a kormányváltást. Ha emellett figyelembe vesszük, hogy a brit gazdaság 1993 óta lendületesen növekszik, az infláció 3 százalék alatt áll, a 7 százalék körüli munkanélküliség pedig európai mércével alacsonynak tekinthető,
a toryk esélyei
hirtelen nem is tűnnek annyira rossznak. Bill Clinton már 1992-ben megmondta: It´s the economy, stupid. Kérdés, hogy a politikai jellegű botrányok, a 17 és fél éves egyeduralom és Blair hangzatos, ám a gyakorlatban ki nem próbált ígéretei elegendőek lesznek-e egy sikeres gazdaságpolitikát folytató párt megbuktatásához.
Botrányokban pedig nincs hiány. A bournemouthi kongresszus előtt azt taglalták a lapok, hogy mennyiért hajlandók bizonyos - főként konzervatív - honatyák megbízóiknak kedves témában parlamenti kérdést intézni kormányukhoz. Az egyik érintett exkormánytag a közelmúltban kényszerült visszavonni egy napilap ellen indított helyreigazítási és kártérítési perét, ami sokat elárul a tory morálról. A kedvezőtlen előjelek ellenére a bournemouthi kongresszus váratlanul jól sikerült. Kenneth Clarke pénzügyminiszter - akit vörösbegy- és Európa-barát álláspontja miatt előzőleg ki akart fütyülni a küldöttek egy része - élete legjobb beszédében egységre szólított fel,
John Major ingujjra vetkőzve
anekdotázgatott, elbűvölve az őt egyébként unalmasnak tartó közvéleményt. A miniszterelnök egyértelműen pártja egyik titkos fegyvere: ha lesz ideje végigjárni elegendő választókörzetet, szimpatikus, szerény magatartásával, közérthető, mégsem populista retorikájával elegendő szavazót állíthat saját táborába az újabb meglepetéshez.
A hátrány ledolgozásához az egységen kívül időre van szükségük a konzervatívoknak. Majornek legkésőbb hét hónap múlva kell kiírnia a választásokat, de ha a kormány ennél előbb elveszíti minimális parlamenti többségét, a szavazásra is hamarabb kerül sor, ami vélhetően a konzervatívok bukását jelenti. A toryknak jelenleg - egy munkáspárti képviselő váratlan halála miatt - kétfős többségük van. A konzervatív törvényhozók azonban az utóbbi időben csapatostul hagyják el a süllyedő hajót, a kongresszus előtt és után is bejelentette egy-egy honatya, hogy másutt folytatja politikai karrierjét. Két komoly betege is van a kormánypárti frakciónak, ami szintén magában rejti a többség elveszítésének lehetőségét. A valódi gondot azonban
az Ulsteri Unionisták
kis frakciója jelenti. Major kormánya régóta az ő szavazataiktól függ, ami gazdasági kérdésekben általában nem okoz problémát, az északír helyzet azonban komoly szakítópróbája az együttműködésnek. Többen úgy vélik, hogy e területen azért nem sikerült előrelépnie a kabinetnek, mert az unionisták zsarolják a miniszterelnököt.
Elemzők szerint november végéig, a költségvetés vitájának lezárultáig nem valószínű a konzervatív kormánytöbbség váratlan elolvadása, ezt követően azonban fel kell készülni az előrehozott választásokra. A brit polgárok addig is gondolkodhatnak, hogy a gazdaságilag hitelesebb, erkölcsileg azonban teljesen elkopott konzervatívokra vagy a látszólag megújult, ám kínos örökséggel rendelkező munkáspártiakra bízzák-e sorsuk irányítását.
Karsai Tamás
