Megtörtént az, ami tulajdonképpen lehetetlennek látszott: a romániai elnökválasztáson az esélytelen ellenzéki jelölt nem csak nyert, de döntő – közel tízszázalékos – fölénnyel utasította maga mögé az esélyesebbet.
Azt mindenki tudta, hogy a Victor Ponta vezette baloldali kormány, s maga a miniszterelnök is alapvetően népszerűtlen. 2012-es nagy győzelmüket annak köszönhették, hogy az akkori jobboldali kormányzat belebukott a 2008 utáni válságos helyzet ügyefogyott, olykor otrombán rossz kezelésébe. Ráadásul ott állt az akkori kormány mögött az a Traian Băsescu, akinek populista praktikái már jó ideje általános ellenszenvet váltottak ki a legtöbb románból.
| ||
Tény viszont, a választási kampány során Ponta egyértelműen bizonyítani tudta: vezetői képességekben, kommunikációs készségekben, meggyőző erőben magasan felülmúlja a jobboldal jelöltjét, a német, ráadásul lutheránus Klaus Johannist. Mindez hozta a papírformát az első fordulóban: Ponta tíz százalékkal, magabiztosan utasította maga mögé ellenfelét.
November 2. és november 16-a között azonban történt valami, ami új helyzetet teremtett. Egyrészt Erdély, Johannis hátországa aktivizálódott. A magyarok is a vártnál nagyobb számban jelentek meg az urnáknál, bár eddig az „államfőválasztás” általában hidegen hagyta őket, hisz olyan aktusnak tekintették, amihez semmi közük. Most, hogy egy német megválasztása lett a tét, hirtelen felfedezték érintettségüket… Johannisra, országos viszonylatban, épp a székelyföldi Hargita megyében szavaztak a legtöbben, közel 80 százalékos arányban.
Aktivizálódott az urbánus közeg is, méghozzá országszerte. A kulturális elitnek elege volt már egy ideje abból, hogy Romániában túl „kiszámíthatóan” mennek a dolgok, ami az eleve elrendezettségre, a manipuláció nyomasztó tényeire figyelmeztetett. A románság egy nem is jelentéktelen része szeretett volna már egyszer kipróbálni valami mást, s olyan lelki örömmel vetette bele magát abba a reménybe, hogy túlléphetnek az eddigi előítéleteken, mint az amerikaiak 2008-ban, amikor megválasztották első fekete elnöküket.
És kellett Johannis győzelméhez az a felháborodás is, amely a nagyszámú külföldön élő román állampolgárt ragadta magával, amikor a konzulátusok előtti öt-tíz óra várakozás után épp az orruk előtt csapták be a kapukat. Az így kialakuló tiltakozásokat olykor a rendőrségnek kellett megfékeznie, Torontóban például könnygázzal. Bár nem bizonyítható, hogy Ponta ezzel próbálta volna csökkenteni a külföldi szavazatok számát, ám a rossz szervezettség okát mégis mindenki erre vezette vissza.
Nagy kérdés persze, hogy milyen elnök is lesz Johannis? Módja lesz-e rá, hogy ne csak kézben tartsa az ügyeket, de változtasson is rajtuk? S minthogy megválasztásának közösségi élménye a vártnál sokkal nagyobbra sikeredett, fennáll a valószínűsége, hogy a túlzott elvárásoknak nem tud majd megfelelni. Pont úgy, ahogy az Obama sem tudott.
A napokban mutatták be Johannis kötetét – címe: Lépésről lépésre (Pas cu pas) –, ami egyszerre memoár és egyféle hitvallás; egy töprengő, alapvetően liberális ember képe rajzolódik ki ebből a könyvből, akitől messze állnak azok az alantas praktikák és trükkök, melyek alkalmazásában elődje, Traian Băsescu mesterinek bizonyult. És az is kitűnik, hogy érzékeli: mint kisebbséginek, németnek, román hazafiságból többet kell majd „teljesítenie”, mint azoknak, akiknek románságához nem fér kétség.
Ennek ellenére a könyv olvastán nem vonható le mégsem az a tanulság, hogy Klaus Johannis kész lesz feladni vagy figyelmen kívül hagyni olyan alapvető emberi jogokat, melyek a kisebbségi lét mindenkori kereteinek alapfeltételei egy demokráciában. Ugyanakkor az is tény: jó, ha a nacionalisták nem fűznek német eredetéhez túl nagy reményt. Johannistól a magyarok nem fognak olyan segítséget kapni, amit egyébként egy másik kisebbségitől elvileg elvárhatnának, de az is biztos, az új román elnök ugyanilyen idegenkedéssel és viszolygással fog majd a román nacionalizmusra is tekinteni.
