„Amikor beköltöztünk, a nappali szőnyege tele volt galambszarral, maszkban kellett bejönnünk takarítani” – meséli Tom Rodig. A Die Partei nevű német humorpárt aktivistája idén tavasszal költözött be egy akkor már több mint tíz éve üresen álló lipcsei Gründerzeit-házba.
A történet korábban kezdődött: három vállalkozó kedvű helybeli lakos két évig győzködte az önkormányzatot, hogy engedje meg nekik a lepusztult ház kedvezményes használatba vételét. A lakásokat elfogadható áron kiadnák, de elvárnák a beköltözőktől, hogy vegyenek részt a renoválásban. A 26 éves Tom most tökéletesen elégedett: a 180 négyzetméteres lakásért rezsivel együtt a hat lakó összesen 700 eurót fizet. Persze a lakás még hagy maga után kívánnivalót: a beköltözés utáni első hetekben például mindenkinek ugyanazt a földszinti vécét kellett használnia, és az összes térnek még most is csak a fele lakható; a főként egyetemistákból álló lakóközösség apránként veszi birtokba az ingatlant.
| ||
Tom élete jelentős részét Lipcsében és környékén élte. „A rendszerváltás után a város teljesen tropára ment, az emberek elmentek. Volt olyan lakás, amit a lakói bútorozottan hagytak hátra, nem számított nekik más, csak hogy éljenek a lehetőséggel, és lelépjenek” – meséli. A város műemlék házai a 90-es évekre lakhatatlanná váltak, aki itt maradt, az is inkább a panelt választotta, a tehetősebbek pedig a külvárosokba költöztek, ahol végre megengedhettek maguknak egy kertes házat meg egy nyugati autót. Úgy tűnt, a pusztulásból nincs visszaút.
Megannyi Ózd
A zsugorodó városok problémája nem ismeretlen jelenség, Nyugat-Németországban a 70-es évek óta zajlik ez a folyamat. A nagy iparvidékek, a Ruhr- és a Saar-vidék is megsínylették a gazdaság strukturális átalakulását, ám Kelet-Németországot valóságos katasztrófa érte: a munkahelyek számának drasztikus csökkenése miatt alig volt olyan város, amely ne veszítette volna el lakosságának jelentős hányadát. Lipcse lakossága 1990-től az ezredfordulóig közel húsz százalékkal, félmillió fő alá esett. Visszaút ritkán van ebből a helyzetből, a városvezetés pedig kénytelen-kelletlen tudomásul veszi: a távozók örökre mentek el. A megoldás a dózer: ha kell addig, amíg nem marad meg más, csak a történelmi városmag.
Lipcsében viszont megfordult a trend. A város lakossága a kétezres évek elején nőni kezdett; eleinte csak évi 1-2 ezer fővel, de 2010 óta a folyamat hatalmas svungot kapott: most már évi tízezerrel lesz több a lipcsei lakosok száma. A kétszázalékos növekedéssel ez Németország leggyorsabban növekvő városa, még Berlinben is csak egy százalék ez az arány. Ráadásul a születésszámok is nőnek, a szakértők úgy vélik, idén vagy jövőre meg is haladhatják már a halálozások számát.
Mindebben nyilván nagy szerepet játszott, hogy a politika sem akart lemondani a lipcsei könyvvásár miatt is fontos kulturális központról. Az ezredforduló táján Wolfgang Tiefensee szociáldemokrata polgármester és a városfejlesztésért felelős polgármester-helyettes, Engelbert Lütke Daldrup számos kreatív módon próbálta visszaadni a város vonzerejét. Grünauban, a város legnagyobb lakótelepén lebontottak 2500 üresen álló panellakást. Egy rakás új középületet építettek, múzeumokat, új pályaudvart, uszodát, és pályáztak a 2012-es olimpiára. A Német Olimpiai Bizottságot sikerült is meggyőzniük, hogy Lipcsét támogassa a többi német jelentkezővel szemben, de a nemzetközi versenyben végül alulmaradtak. „Már csak azzal, hogy Németországon belül a legütőképesebb koncepcióval tudtak előállni, megmutatták, hogy van a városban spiritusz” – mondja Gregor Schneider, a Lipcsei Egyetem városfejlesztési programjának tudományos munkatársa.
| ||
A páros legnagyobb sikersztorija azonban a Porsche és a BMW Lipcsébe csábítása volt; ezek máig a legnagyobb keletnémet befektetések közé tartoznak. A gyár 2005-ös átadásakor ugyanakkor Helmut Panke BMW-vezérigazgató meg sem próbálta titkolni, hogy nem csak a város infrastruktúrája és jól képzett munkaereje miatt döntött Lipcse mellett: „Ha nincs támogatás, akkor nem került volna sor erre a befektetésre” – mondta arra utalva, hogy az újraegyesítést követően a szövetségi kormány kompenzálta azokat a vállalatokat, amelyek hajlandók voltak a problémás keletnémet városokba települni. A kétezres évek elején még „weak-market-city”-nek minősített Lipcsébe költözött a logisztikai üzletág egyik globális vezetője, a DHL is.
Emberi erőforrások
„Jó, ha a városvezetés is kapaszkodik, de elsősorban emberek kellenek, akik jó ötletekkel állnak elő” – állítja a városfejlesztési szakember. Az egyik legismertebb kezdeményezés a Haushalten projekt, amely 2004-ben alkotta meg a Wächterhaus (őrház) koncepciót: ez úgy menti meg a város lebontásra ítélt műemlék házait, hogy átmenetileg használatba adja azok tereit, amelyeket a beköltözők kedvezményesen használhatnak – lakásnak, üzlethelyiségnek, műhelynek, műteremnek. Lipcsében, de egész Kelet-Németországban sok az olyan épület, amely tulajdonosának nem éri meg, hogy maga újítsa fel. Sokszor nem is Lipcsében, hanem Nyugat-Németországban, Svájcban vagy Amerikában él, és elképzelése sincsen arról, mit kezdjen az egykor Lipcsében élő rokonától örökölt ingatlannal. „Tíz éve még detektívek módjára kellett kutatnunk, kik a tulajdonosok” – eleveníti fel Hannes Lindemann, a Haushalten munkatársa. Mostanra változott a helyzet, ma már sokszor őket találják meg azzal, hogy lenne egy ház, amivel kezdeni kéne valamit.
Az államtól vagy a várostól nem kapnak anyagi támogatást, meséli Lindemann, ennek ellenére már 25 házat vettek így használatba. Ebből tíz azóta piacképessé vált, és hagyományos bérlakás lett. Ma már sokszoros a túljelentkezés, és más keletnémet városok, Chemnitz, Görlitz, Erfurt vagy Halle is ezzel a módszerrel próbálják rendben tartani a lakásállományukat.
„Tulajdonképpen minden megvan itt, ami Berlinben is. Van kultúra, vannak galériák, vannak technópartik. Az itteni dj-k világklasszisok” – magyarázza Tom, amikor a város vonzerejéről faggatjuk. „Régen az emberek menekültek, ma viszont teljesen más a helyzet. Akik itt nőnek fel, azt mondják, hiába költöznek el pár évre a munka vagy a tanulás miatt, a végén vissza akarnak jönni. Németországban ilyesmit talán csak Berlinben hallasz.” Végül előáll a legfőbb érvével: „Ahhoz képest, hogy Szászországban vagyunk, a lakosság is eléggé progresszív, sok a balos köztük” – mondja, majd elmeséli, hogy október elején a Német Almafront aktivistájaként többedmagával kiment a város díszvendégét, Áder Jánost fogadni, hogy számon kérhesse rajta, miért puhánykodik, és miért nem vállalja már fel végre, hogy a magyar kormány diktatúrát épít.
Az egyetemen dolgozó Schneider Lipcse mellett született, de 1990 után szüleivel Nyugatra költözött, s már kutatóként tért vissza a kétezres években. „A nyugati városokban azt látod, hogy minden készen van, nincs igény a változásra, Lipcsében viszont rengeteg az üres tér, amit még kreatívan hasznosítani lehet. Az itt élők pedig részt vehetnek a város arculatának a formálásában” – mondja. Fontos az is, hogy Lipcse olcsó. „Az ember itt sokkal könnyebben kipróbálhatja, mire mehet egy ötlettel. Ha nem is jön össze, jóval kevesebbet fog vele bukni, mint Berlinben” – mondja Schneider. A kreatív ötlet nem a startupokat jelenti, azok inkább az iparáról híres Jénát vagy a fővárost választják. „Ide főleg a barkácsolók jönnek” – fogalmaz Schneider. Az alacsony lakbér miatt sokkal könnyebb itt elindítani egy boltot, galériát, próbatermet, bicikliszervizt, mint az ország többi divatos városában. Christine Hannemann, a Stuttgarti Egyetem professzora hozzáteszi: az alacsony árak miatt Lipcse azoknak is vonzó, akik nem vágynak a „nyugati, fogyasztói életstílusra”, itt ugyanis még munkanélküli-segélyen is kellemesen el lehet élni. „Hiszen van egy csomó ember, aki nem akar a McDonald’sban dolgozni, és annyira nagyra törő vágyai sincsenek, hogy esetleg saját háza legyen, vagy elutazzon nyaralni. Németország van annyira jómódú ország, hogy nekik is lehetőséget biztosítson a jó életre. A többi egykori szocialista ország, felteszem, erre nem lenne képes” – mondja.
A dzsentrifikáció réme
Bár a város még csak alakul, és még mindig ezerszámra van benne üres ingatlan, a lipcseiek már most attól tartanak, hogy a kelet-berlini Prenzlauer Berg sorsa éri őket utol. Kelet-Berlin egykori munkásnegyedét a rendszerváltás után jó ideig az alacsony jövedelmű populáció népesítette be – munkanélküliek, szabad foglalkozású értelmiségiek, egyetemisták, művészek. Mára viszont a jómódú harmincasok lakhelye lett. A Bundestag leköszönő alelnöke, a Prenzlauer Bergben élő, szociáldemokrata Wolfgang Thierse 2013-ban arról panaszkodott, hogy lakhelyének lakossága 90 százalékban kicserélődött a fal leomlása óta. A helyi legendák szerint jómódú, ámde provinciális svábok lepik el a városrészt (Baden-Württemberg tartomány lakosai), meg is jelentek a „Kifelé, svábok!” vagy „Üdvözöllek Svábilonban” falfirkák. A beköltöző juppik óhatatlanul felnyomták a lakásárakat, s az itt élők, akik addig jól elvoltak lakbérplafonos hajlékaikban, kiszorultak a külvárosokba, Spandauba vagy Marzahnba. Az újonnan beköltözöttek közül pedig néhányan egy reggel arra ébredtek, hogy bőrüléses Mercedesük lángokban áll. A rendőrség a szélsőbalos autonóm csoportokat gyanúsította a gyújtogatásokkal.
A dzsentrifikáció jelei már Lipcsében is mutatkoznak, a város nyugati és déli részében változni kezdett a lakosság összetétele, több utcából kiszorították a mukanélküli-segélyen élőket. Mindez a foglalkoztatási helyzet kedvező változásával is összefügg: a munkanélküliségi ráta megfeleződött, idén először már tíz százalék alatt van. De az átlagkereset az össznémethez viszonyítva még mindig alacsony; s ha a helyi életszínvonalon ez nem is látszik, az azért lehet, mert az alacsony lakbérek miatt a lipcseiek, ugyanúgy, mint az átlagnémet, a keresetük 35 százalékát költik lakhatásra. De ha a város fellendülése folytatódik, ez a kényes egyensúly ugyanúgy felborulhat, mint Berlinben – és ez, paradox és némiképp igazságtalan módon, pont azokat fogja először sújtani, akik e fellendülés első fecskéi voltak.
(Lipcse–Jéna)
