Külpol

A múlt hétfőn este a belgrádi Munka nevezetű focicsapat éttermében, az áldozat törzshelyén három rövid sorozattal - az ablakon át bedugott Kalasnyikovval - meggyilkolták Pavle Bulatovicot, Milosevic egyik leghűségesebb káderét, aki a kis-jugoszláv szövetségi kormány legrégebben, 1992 óta funkcióban lévő minisztere volt.

Hogy mit akar a Fidesz az RMDSZ-től és az RMDSZ-szel, az egyértelmű, mégis nehéz elsorolni. Legfőképp azért, mert taktikái alkalmanként jócskán módosítanak a cinikus stratégián. Talán a legszebb példa erre az a magatartás, mely vezető politikusaink január 15-i marosvásárhelyi szereplését jellemezte.

Most már legyen vége a Nudlereinak - fordult ki múlt csütörtökön késő este az egyik szociáldemokrata funkcionárius a maratoni koalíciós tárgyalásokról. Talán ő már tudta, amiről a nép csak péntek reggel értesült: Klestil, a köztársasági elnök kisebbségi kormány megalakítására szólította fel a vörösöket, a lehető legszélesebb bázison.

A Németországot politikailag közel két évtizeden át megtestesítő Helmut Kohl magatartása jogállami mércével mérve egészen elképesztő: nem hajlandó megmondani, kitől kapta azt a másfél-két milliót, amit évekkel ezelőtt a kereszténydemokrata unióban síbolt. Az adományok eltitkolása, a párt illegális finanszírozása az egész CDU-ban évtizedek óta folyik.

Belgrádban szombaton lelőtték Zeljko Raznatovic Arkant, a hágai nemzetközi törvényszék által körözött háborús bűnöst. Az alvilágban is jegyzett Arkan - ha bíróság elé került volna - értékes tanú lehetett volna a szerbiai rezsim és a szintén háborús bűnök elkövetésével vádolt Slobodan Milosevic jugoszláv elnök ellen.

A chilei elnökválasztás vasárnapi második fordulójában Ricardo Lagos, a szocialista jelölt lett a győztes. Ha csak két és fél százalékos különbséggel is, de megelőzte tizenöt évvel fiatalabb konzervatív ellenfelét, Joaquín Lavint, a Pinochet-rendszer ultraliberális gazdaságpolitikáját vezénylő egykori Chicago-boyok egyikét. A gazdasági mélyponton bizonytalankodó dél-amerikai országot az elmúlt hónapokban valóban az elnökválasztás foglalkoztatta volna, ha nem irányította volna át a külvilág - főleg a brit igazságszolgáltatás - a múltba tekintés pályájára, ami egy hosszú diktatúra után valóban elkerülhetetlen gyakorlat.

Tavaly szilveszterkor drámai hangú üzenetben jelentette be Borisz Jelcin, hogy távozik a hatalomból. A március 26-ra kitűzött oroszországi elnökválasztás előtt három hónappal leköszönő elnök a megtört öregembert alakította a tévében, aki csak most döbbent rá, hogy a családja kiakolbólította a jussából. Tény viszont, hogy a hatvankilenc éves exállamfő súlyos beteg, aki már inkább akadályozta, mint segítette családját és párthíveit a hatalom megtartásában. Helyére a halvérű volt kágébés, Vlagyimir Putyin lépett. Jelszava rend és fegyelem, és ez Andropov korát idézi.

Az, hogy a kilenc és fél éve kormányzó Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) el fogja veszteni a választásokat, többé-kevésbé sejthető volt, és az arányok sem okoztak különösebb meglepetést. Azon azonban a ráérőknek talán érdemes elgondolkodniuk, hogy miből következett a hatalomváltás, és mi következik a hatalomváltásból.

Hiába pocsékolt el már több milliárd nyugat-afrikai (CFA-) frankot Henri Konan Bédie, mégsem lesz új elnöki palotája (esetleg még egy újabb főváros) Daoukróban, ahol a legendák szerint, és nem épül új Champs-Élysées a közeli Pepressou irányába, ahol a tovább finomított emlékezet szerint született. Elefántcsontpart volt elnöke párizsi rezidens immár, országa pedig gazdagabb lett egy katonai puccs tapasztalatával.

Romániában megbuktatták a kormányt. A nép kárörvend, és lényegében azoknak szurkol, akiktől négy évvel korábban még leplezetlen undorral fordult el. A posztkommunista-nacionalista tábor most kezét dörzsöli, ugyanakkor módfelett zavarban van. Bekövetkezett ugyanis az, amit az 1996 novemberében elszenvedett vereség óta kitartóan remélt. Ám túlzás lenne azt állítani, hogy a lesben álló nacionalisták okozták volna Radu Vasile miniszterelnök vesztét.

Hogy mondják osztrákul azt, hogy impotencia? Zukunftsgespräche, magyarul: beszélgetések a jövőről. "cska poén, Bécsben mégis ez járja manapság. Lassacskán harmadik hónapja folynak ugyanis a tárgyalások Ausztria parlamenti pártjai között úgymond a jövőről, a Nagy Kérdésekről. Pedig csak kormányt kéne alakítaniuk végre.

Ez az év a kosovói és csecsenföldi háború éveként marad meg emlékeink között. És - a borúlátóbbak szerint legalábbis - a kilencvenes évek üdítő, világméretű gazdasági fellendülésének utolsó esztendejeként. Ha ez utóbbi igaz, akkor mi, törekvő kis kelet-európai országok sem reménykedhetünk sok jóban: ha bajban lesznek, akik keblére igyekszünk, akkor még kevésbé fognak minket szeretni: pedig már most sincsenek oda értünk. De haladjunk sorjában.

Tudjuk régóta, csak mégis, mindig szar érzés, amikor kiderül, hogy másként vannak, mint amilyennek látszanak a dolgok. Hogy két világ van: az egyik, amelyben hatalmas összegeket mozgatnak egymás közt Nagy Ravaszak, meg a másik, ahol mi, Sok Kis Maflák bámulunk, az a sok pénz, nézd csak, hogy szalad! Egymilliót, márkát, visznek a bőröndben például, aztán odaadják valakinek - nekünk történetesen soha.

Kedden kezdődött, és úgy tervezik, péntekig tart a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) miniszteri tanácskozása. A szervezők erősen mértéktartó reményei szerint a szabad kereskedelem előmozdítására létrehozott globalizációs monstrum immár 135 tagállama talán képes lesz megállapodni legalább abban, miről is legyen szó azon a majdani, elnevezését és horderejét tekintve egyaránt millenniumi tanácskozássorozaton, amely végképp porba dönti majd a szabad nemzetközi áru- és pénzmozgás megannyi avítt akadályát.