A nyugat-afrikai országnak csodájára járt eddig a térség. Az 1960-as függetlenné válástól egészen 1993-ban bekövetkezett haláláig vezette az erősen viszonylagos jólét lépcsein Félix Houphout-Boigny alapító elnök, aki a gyarmati időkben még miniszter is volt a francia kormányban. A feltétlen Nyugat-barátság konszolidált viszonyai között telt az idő Elefántcsontparton, még csak valami ősibb hangzású országnév kieszelésére sem fordítottak energiát és időt, termett és hozott is szépen a kakaó- és kávébab meg a pálmaolaj, még valami olyasmi is bontakozni kezdett, amire egy kis jószándékkal akár a feldolgozóipar kifejezés is alkalmazható. A számtalan törzs és etnikum meg úgysem értette egymás nyelvét, hogyan is kaphattak volna hajba. Egyetlen párt, örökös elnök, mentek rendben a dolgok.
Öregedvén Houphout-Boignyt aztán kínozni kezdte a fájó kérdés: jó, jó, de
mi lesz az utókorral?
Hogy valami fizikailag is maradandót hagyjon maga után, új fővárost jelölt ki addig ismeretlen szülőhelyén, az ország és az őserdő belsejében, Yamoussoukróban. Nyolcsávos sugárutakat vágatott a vörös agyagba, ügyelve rá, hogy két méterrel szélesebbek legyenek, mint a Champs-Élysées, repülőtéri kifutópályát, kellően hosszút a francia elnöki különgép számára. Kormányépületeket, lakóházakat emeltetett számos francia építésziroda, építési vállalkozó lelkes és jövedelmező közreműködésével, továbbá reneszánsz stílben egy székesegyházat, amelynek kupolamagassága már 26 méterrel übereli a vatikáni Szent Péter-bazilikát. Ez a pazarlás már a pápának is sok volt: egy évig húzódozott, mire nagy nehezen felszentelte a monstrumot. Yamoussoukro, az afrikai Brasília 400 000 lakosú lett volna - most alig lakják negyvenezren az ország hivatalos fővárosát, amelyet mindazonáltal négysávos autópálya köt össze a tengerparti, milliós Abidjannal.
Hasonló víziót dédelgetett volna hát Henri Konan Bédie is, csak hát közben változtak azért lassan az idők. 1990-ben - Bédie akkor még egyszerű kormánytag volt - Houphout-Boigny többpárti választásokra szánta el magát. Az idők szavát talán a belső feszültségek fokozódásáról érkező ismeretek is, de valószínűbb, hogy inkább francia jóakarói tolmácsolták a tisztes aggnak. Harminc év után önként, csak úgy lemondani az egypárti uralomról - ez mindenképpen szép teljesítmény, és az államfő talán még sértve is érezte magát, amikor hónapok alatt vagy hatvan párt nőtt ki a semmiből, úgyhogy a kampány hevében egyszer még a tüntető diákok közé is lövetett. A konkrét tűzparancsot állítólag Robert Gue” vezérkari főnök adta ki, aki a cikk végén majd érdeklődésünk homlokterébe kerül, de már most megjegyezzük, hogy kínoztatott is.
A választásokon az ellenzék mindazonáltal nem rúgott labdába, az elnök pedig három év múlva elhunyt. Az alkotmánynak megfelelően Bédie lett az utóda, aki öt évvel később annak rendje s módja szerint szintén megnyerte a választásokat. Ezen a ponton már felmerültek kételyek a szavazás tisztaságával kapcsolatban. Houphout-Boigny utolsó miniszterelnöke, Alassane Dramane Ouattara, aki szintén szívesen látta volna magát az államfői székben, ekkor a Nemzetközi Valutaalapnál kapott magas tisztséget.
Amikor tavaly megkezdődtek a 2000-es választások előkészületei, az ország már más volt, mint az "Öreg" idejében. Miközben az ország tavaly a korábbi szabályozottságot külső nyomásra a piac liberalizálására cserélte, legfontosabb termékének, a kakaóbabnak az ára a felére zuhant a világpiacon. Az ilyesmi nincs fegyelmező hatással az indulatokra. És mivel a viszonylag prosperáló országba az évek során a lakosságnak már az egynegyedét kitevő külföldi költözött be a csontszegény szomszédságból, tálcán kínálkozott a levezető szelep. Néhány hónapja például Burkina Fasó-i bevándorlók tízezreit kényszerítette menekülésre a népharag, amely azért a gazdasági hanyatláson kívül más okból is forrongott. Első helyen a korrupciót kell említeni, a közpénzek, külföldi segélyek magánszámlákra térítését. A másodikon pedig az ellenzékkel szembeni bánásmódot. Az évek során a számtalan kis párt közül néhány, pontosabban két nagy kellően megerősödött ahhoz, hogy veszélyeztesse a kormánypárt választási pozícióit. Több kisebb formáció esetében pedig zavaróan egyértelművé vált az erőteljes etnikai, regionális kötődés, ami a destabilizáció egy további, Elefántcsontparton még sohasem tapasztalt irányát jelöli ki. Bédie novemberben széles körű bebörtönzésekkel oldotta meg a problémát, legveszélyesebb vetélytársát, a Valutaalaptól időközben távozott és otthon ringbe szállni kész Ouattarát pedig elefántcsontparti tősgyökerességének a megkérdőjelezésével kívánta kikapcsolni a versengésből.
A közkatonák és altisztek körében nőtt az ingerültség: rongyos a mundér, késik a zsold. De ezt senki sem vette komolyan.
Aztán eljött a karácsony, és a hadsereg tényleg fellázadt, és huszonnégy óra múlva Bédie már nem volt államfő, Robert Gue”, ízes katonai becenevén a "Főnök", az évekre félretett tábornok viszont igen. Vér, az alig folyt, néhány eltévedt figyelmeztető lövés. Fosztogatás csak az első, felindult pillanatokban. Gue” közéleti tisztaságot, mihamarabbi demokráciát ígért, ahogy ez puccs után szokás. Két hét sem kellett, és már fel is állt az ideiglenes kormány részben katonákból, részben ellenzéki politikusokból. Öt óra sem, és a kabinet már össze is omlott: az egyik ellenzéki szervezet kevesellte, ami neki, és sokallta, ami a másiknak jutott.
Most mi lesz? Ha előbb-utóbb lesznek választások, alighanem Ouattara lesz Elefántcsontpart új elnöke. De ez még nem zárja ki, hogy mostantól ebben az eddig békés afrikai országban is rendszeres szereplője lesz a hadsereg a belpolitikának. Amiből sok jó a tapasztalatok szerint nem származik.
- kovácsy -
