Pinochet és a chilei elnökválasztás: életet az éveknek

szerző
- kovácsy -
publikálva
2000/3. (01. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A chilei elnökválasztás vasárnapi második fordulójában Ricardo Lagos, a szocialista jelölt lett a győztes. Ha csak két és fél százalékos különbséggel is, de megelőzte tizenöt évvel fiatalabb konzervatív ellenfelét, Joaquín Lavint, a Pinochet-rendszer ultraliberális gazdaságpolitikáját vezénylő egykori Chicago-boyok egyikét. A gazdasági mélyponton bizonytalankodó dél-amerikai országot az elmúlt hónapokban valóban az elnökválasztás foglalkoztatta volna, ha nem irányította volna át a külvilág - főleg a brit igazságszolgáltatás - a múltba tekintés pályájára, ami egy hosszú diktatúra után valóban elkerülhetetlen gyakorlat.

A chilei elnökválasztás vasárnapi második fordulójában Ricardo Lagos, a szocialista jelölt lett a győztes. Ha csak két és fél százalékos különbséggel is, de megelőzte tizenöt évvel fiatalabb konzervatív ellenfelét, Joaquín Lavint, a Pinochet-rendszer ultraliberális gazdaságpolitikáját vezénylő egykori Chicago-boyok egyikét. A gazdasági mélyponton bizonytalankodó dél-amerikai országot az elmúlt hónapokban valóban az elnökválasztás foglalkoztatta volna, ha nem irányította volna át a külvilág - főleg a brit igazságszolgáltatás - a múltba tekintés pályájára, ami egy hosszú diktatúra után valóban elkerülhetetlen gyakorlat.

Az most már valóban csak akadékoskodó kérdés, hogy eredményesebb lett volna-e Chile számára a múlt feldolgozása, ha azt külső befolyás nélkül végezhette volna el. Az események, és ez tény immár, másként alakultak.

Megbékélés vagy igazság

Amikor Pinochet lakossági nyomásra, egy gazdasági fellendülésében megtört ország élén állva, önként 1990-ben minden hatalmát feladta, és megelégedett a törvény előtt (elvben) végleges immunitást jelentő örökös szenátori pozícióval, a chilei politikai közmegegyezés előnyben részesítette a megbékélésen és megbocsátáson alapuló stabilitást a közel két évtizeden keresztül történtek számonkérésével, vagyis az igazság helyreállításával szemben.

Amikor Pinochetet, aki egykori államfőként korlátlan külföldi immunitásban is reménykedett, és Londonba utazott gyógykezelésére (ahol nem éppen átlagutasként fogadták a repülőtéren), egy hónappal később egy klinikán hivatalosan őrizetbe vették, hazájában rögtön feléledt a társadalom egykori, csak szőnyeg alá söpört kettéosztottsága, volt, aki ujjongott és pert követelt, volt, aki képét csókolgatva európai gőgről, posztkolonialista beidegződésekről beszélt. Ez már önmagában azt látszott igazolni, hogy a múltbéli történések túlságosan heves felhánytorgatása Chile belső békéjének nem túl sokat használ.

Csak hát itt vannak a kemény tények. Maga a hivatalban lévő chilei kormány állapította meg a hivatalosság megfellebbezhetetlenségével, hogy az annak idején is igen sokak által hőn üdvözölt véres hatalomátvételt követő években - főként az első egynéhányban - a közvetlenül Pinochet parancsnoksága alatt tevékenykedő hadsereg és titkosszolgálat lelkiismeretét egészen pontosan 2095 ember mindenféle törvényes utat nélkülöző kivégzése, illetve kínhalála terheli, valamint további 1102 olyan ember élete, akiket eltűntnek nyilvánítottak. Számos emberi jogi szervezetnek és ENSZ-intézménynek vannak részletes adataik gyilkosságokról és kínzásokról, amelyek száma - mindent összevetve - az említett adatoknál nagyobb.

Pinochet tehát tömeggyilkosnak tekinthető, és ezen bizony nem segít az sem, hogy még londoni letartóztatása idején is jelentek meg olyan pamfletek, amelyek - enyhítendő és relativizálandó a tényeket - tízezres nagyságrendű kubai félkatonai alakulatok chilei jelenlétéről, észak-koreai, szovjet és egyéb kiképzők állítólagos grasszálásáról adnak nem különösebben alátámasztott és erősen folklorisztikus beszámolókat az 1970 és 1973 közötti Allende-időkből, a kelleténél szélesebben hagyva nyitva a kérdést, mi történt vajon eme beszivárgott tömegekkel a puccs után, amikor Pinochetéknek bőven lett volna alkalmuk felmutatni és a nyilvánosság előtt pellengérre állítani az említett kommunista pribékeket. Ez így és ennyire aligha létezett.

A kérdés azonban most már nem is annyira ez, mint a tény, hogy egy Baltasar Garzon nevű konok spanyol bíró 1998-ban Pinochet kiadatását követelte Nagy-Britanniától, konkrétan spanyol állampolgárok meggyilkolására, eltűnésére, megkínzására hivatkozva. Ezzel pedig előállt egy világtörténelmi mértékkel mérve is sajátos helyzet. Népirtók, háborús bűnösök sorsával ugyanis Nürnberg óta foglalatoskodtak eleget a nemzetközi jog alkalmazói és teoretikusai. Az ilyen eseteket azonban mindeddig alapvetően nemzetközi ítélőszékek hatáskörébe utalták.

Hol a határa a nemzetköznek?

Furcsa körülmény, hogy éppen a minapi chilei (és szocialista) választási győztes, Lagos fejtegette egy éve hosszan - és erőteljes nemtetszéssel - a Foreign Policy című amerikai külpolitikai szaklapban, mennyire sajátos és kétes értékű vonatkozása a globalizációnak egy volt diktátor külföldi, de nem nemzetközi bíróság előtti perbe fogása. Elemzésének csak apró megjegyzése volt, hogy ily módon a praktizáló diktátorok éppenséggel a legkevésbé sem érezhetik magukat ösztönözve a visszavonulásra. Ezzel Lagos végső soron azonosult a chilei jobboldali - ha a kifejezés nem volna teljesen értelmetlen - és konzervatív (lásd mint fent) állásponttal, amely nem minden alap nélkül hivatkozott arra, hogy például Pinochet letartóztatásával nagyjából egy időben fogadták hivatalosan Párizsban a - szintén egy diktátort, Mobutut buktató - kongói Kabilát, akiről gyanítható, hogy nem volt kifejezetten elhanyagolható szerepe pár évvel korábban a ruandai népirtási horrorban.

Lagos tehát a tényekkel összhangban megállapította, hogy a nemzetközi jog és alkalmazása mindenképpen új fordulatot vesz, amikor egyes államok komolyan megfontolhatják, hogy igazságot szolgáltatnak egy másik államban lezajlott - és evidens módon felháborító - rendszerváltási és -építési ügyekben.

Pinochet soklépcsős kiadatási és perbe fogási ügyében lapzártánkig az utolsó lényeges esemény az volt, hogy a brit belügyminiszter által megbízott orvosi bizottság megállapította: az egykori chilei diktátor nincs abban az egészségi állapotban, hogy képes legyen bíróság előtt felelni egykori (közvetett) rémtetteiért. Lapzártánkkor még bő fél nap volt hátra addig a határidőig, amíg London még hajlandó volt fogadni olyan felszólamlásokat, amelyek netán megváltoztathatják a döntését, miszerint Pinochet hazarepülhet Chilébe. Természetesen Garzon bíró új orvosi vizsgálatot követel, hiszen az említettbe nem nyerhetett betekintést, miközben egykori megkínzottak, a meggyilkoltak képviselői és emberi jogi szervezetek egész sora próbálja elérni, hogy mégse a hazájában állítsák bíróság elé Pinochetet, ahol épp elég a baj ahhoz, hogy fontosabb szempont legyen a belső béke az igazság feltárásánál.

Megint a múlt

Lehet, hogy az igazságtétel katarzisa esetében is fontosabb a globális megközelítés a helyinél, a sajátosnál? Tény mindenesetre, hogy a múlt heti orvosi jelentés belenyúlt a chilei elnökválasztás menetébe, amelyet addig nem különösebben lengett át a múlt problematikája. Mindkét jelölt a mostani recesszió kérdését, az aktuális bajokat helyezte kampánya középpontjába. Lagos inkább érvelt, Lavin bátrabban nyúlt látványos eszközökhöz, távoli vidékekig hatolt el, kalyibákban hált a Tűzföldtől a Húsvét-szigetekig, számos gyermeke társaságában integetett pódiumokról, ostorozva a magzatelhajtás keresztényietlen gyakorlatát. Lagos professzorosabban igyekezett mutatni szociális érzékenységet. A londoni fordulat aztán különös módon éppen a jobboldalt ingerelte felháborodásra, és nem is csak a választási eredmények ismeretében. Előre sejtették, hogy Pinochet esetleges hazatérésének lehetősége Lagos szavazótáborán lendít inkább - ki tudja persze, miért. Tény, hogy a jobboldal a nők körében népszerűbb. Ugyanakkor a húszas évek óta ugyanez az oldal választást még nem nyert Chilében. Hiába, macsók ezek is.

- kovácsy -

szerző
- kovácsy -
publikálva
2000/3. (01. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...