Így esett abban az ügyben is, amelyik mostanra a kereszténydemokrata unió titkos számláin elhelyezett adományok kapcsán a politikai döntések megvásárolhatóságának kérdésévé kerekedett. A milliót egy bizonyos Schreiber, foglalkozása szerint fegyverkereskedő adta át 1991 augusztusában a Kereszténydemokrata Uniónak szánt adományként Kiepnek, a CDU főpénztárosának. Pár hónappal korábban, az Öböl-háború idején Schreiber fontos üzletet ütött nyélbe: eladta a német Thyssen tankszállítmányát Szaúd-Arábiának. Maga az üzlet sem volt akármi, a 446 millió márkás szerződés felét (!) közvetítői províziók és csúszópénzek tették ki, mint mondják, e szakmában szokásos módon.
De miért
kapta a CDU ezt a milliót? Csak azért, mert szép, vagy hálából, hogy - annak idején kormányon - jóváhagyta a fegyverszállítást? És ki tudott a pénzről, amit azután szépen harmadoltak? Egy rész lett a főpénztárosé, akinek ügyvédre kellett, egy rész jutott a CDU bankszámláit kezelő cégnek, egyharmad pedig, végkielégítésként, Kiep egyik beosztottjának. Honnan jöttek, merre indultak tovább azok az összegek, amelyek a párt többi titkos számláján leledztek? Ezekre a kérdésekre keres majd választ a múlt héten felállított parlamenti vizsgálóbizottság, ezzel kapcsolatban nyomoz - adócsalás miatt - az államügyészség.
Eleinte, ahogy lenni szokott, senki nem emlékezett semmire persze. Különösen Helmut Kohl volt megbántva, hogy fekete kasszák, ő kikérné magának felháborodottan aztat. S hogy pénzt elfogadni politikai döntésért, az tőle végképp idegen; semmi köze ennek ahhoz, hogy a nemzetbiztonsági tanács ülésén kierőszakolta Genscherrel és a külügyminisztériummal szemben, szavazás nélkül, a fegyvereladást. Csak akik ismerik a nagy államférfit, tudták: akkor ilyen ideges, ha baj van. S mert a jelek szaporodtak, az új CDU-vezetés is arra szorította a volt kancellárt, hogy ismerje el: bizony léteztek fekete kontók, amelyek felett a párt nevében ő rendelkezett. Bevallotta hát, de mindjárt mondta, hogy nem volt abban rossz semmi; bajba jutott tartományi pártszervezeteken segített, bizalmas ügyvédi honoráriumot egyenlített csupán. Az államügyészség most vizsgálja, belefér-e ez a hűtlen kezelés fogalmába.
No de, merült fel még a kérdés, csak nem adományok eltitkolására szolgáltak a számlák? Mert igaz ugyan, van pártfinanszírozási törvény, ami kimondja, hogy húszezer márka felett nyilvánosságra kell hozni mind az összeget, mind az adományozó nevét. De miért kéne mindenkinek tudni, hogy ki melyik pártot támogatja? Ezért csinálták úgy ügyesen, például a Quelle, hogy mondjuk egy százezres adományt öt részre bontottak a leányvállalatok között. Kohl érdekesen magyarázza a számlákat és viszonyát a kezelésükkel megbízott céghez. Mint mondta: "Számomra egész politikai pályafutásom során fontosabb volt a személyes bizalom, mint a tisztán formális felülvizsgálatok." Tehát a bizalom. Ami egyfelől különös felfogás a racionális államigazgatás korában, másfelől arra is jó lesz, hogy Kohl
a parlamenti vizsgálat idején
továbbra se tudjon arról, amiről nem akar. Mert ilyenkor aztán nem nyugszik a sajtó, előás régi ügyeket. Valószínű, legalábbis remélni szeretné az ember, amilyen derűlátó, hogy akárcsak a szaúdi tankok, a keletnémet Leuna-olajfinomító ügyében sem jutottak az ide-oda csúsztatott milliók egészen az akkori kormányfőig; legfeljebb államtitkárokat, esetleg minisztereket kentek. Ilyenkor persze nem szokták leírni, miért; lehet tehát azzal védekezni, hogy miért ne szállítottak volna az Öböl-háború idején Izrael után Szaúd-Arábiának is fegyvert, s miért lett volna jobb egyszerűen bezárni a lerobbant keletnémet olajfinomítót, mint elfogadni 1992-ben a francia Elf Aquitaine közel ötmilliárd márkás ajánlatát egy új finomító építésére. A bűzös ügyek, a fekete számlák és a titkos pártadományok egyelőre nem rendítették meg az ellenzéki CDU népszerűségét. Hiszen a legutóbb megkérdezettek közel hetven százaléka szerint a pártadományok problémája nem egyedül a kereszténydemokratákat, hanem az összes pártot érinti.
Helmut Kohl régi ellenlábasa, a CDU egykori főtitkára, Heiner Geissler most az adományok betiltását javasolja. Akkor viszont kizárólag közpénzből kellene finanszírozni a pártokat, hangzik az ellenzők kórusa. Ám akárhogy is: nem ártana, ha a demokráciára rátelepedő politikai pártok összébb húznák magukat. A kis pártok közül a szabaddemokratáknak (FDP) valamivel több, a bajor keresztényszociális uniónak (CSU) valamivel kevesebb, mint 14 millió márkát adományoztak. A zöldeknek 9 millió, a keletnémet utódkommunistáknak (PDS) közel 6 millió márka jutott.
Sausic Berlin
Számokba fojtva
A német parlamenti pártoknak az adófizetők pénzéből jelenleg összesen 245 millió márka jut évente. Az éves állami támogatást az európai, országos és tartományi választásokon szerzett szavazatok arányában osztják el: a pártok ötmillió szavazatig 1,30 márkát, azon felül egy márkát kapnak voksonként. Kiadásaik felét tagdíjakból és adományokból kell fedezniük a pártoknak. Ami az adományokat illeti: 1997-ben, kerekítve, a CDU 34 millió, az SPD 23 millió márkát kapott. A kis pártok közül a szabaddemokratáknak (FDP) valamivel több, a bajor keresztényszociális uniónak (CSU) valamivel kevesebb, mint 14 millió márkát adományoztak. A zöldeknek 9 millió, a keletnémet utódkommunistáknak (PDS) közel 6 millió márka jutott.
