Koalíciós káosz Ausztriában: Hátulsó pár, előre fuss!

szerző
Kovács Éva
publikálva
2000/4. (01. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Most már legyen vége a Nudlereinak - fordult ki múlt csütörtökön késő este az egyik szociáldemokrata funkcionárius a maratoni koalíciós tárgyalásokról. Talán ő már tudta, amiről a nép csak péntek reggel értesült: Klestil, a köztársasági elnök kisebbségi kormány megalakítására szólította fel a vörösöket, a lehető legszélesebb bázison.

Most már legyen vége a Nudlereinak - fordult ki múlt csütörtökön késő este az egyik szociáldemokrata funkcionárius a maratoni koalíciós tárgyalásokról. Talán ő már tudta, amiről a nép csak péntek reggel értesült: Klestil, a köztársasági elnök kisebbségi kormány megalakítására szólította fel a vörösöket, a lehető legszélesebb bázison.

Ott ejtettük el a fonalat karácsonykor (MaNcs, 1999. december 23.), hogy az október 3-i parlamenti választások patthelyzetet teremtettek: mivel az ÖVP (Osztrák Néppárt) csak harmadikként végzett (és már idejekorán megígérte, ez esetben ellenzékbe vonul), az SPÖ (Szocialista Párt) pedig kevés szavazatot szerzett ahhoz, hogy önállóan kormányozzon, veszélybe került a már unalomig ismert vörös-fekete koalíció. Noch dazu, a közéjük éket verő, másodikként befutó FPÖ-ről (ők a kékek, Haider Szabadságpártja) villámgyorsan kiderült, hogy esetleges kormányra kerülésének már a gondolatától is influenzát kap a civilizált világ (értsd elsősorban az Egyesült Államokat és az EU-t). Hiába a bándzsi dzsámping, a porschés, görkorcsolyás bemutató otthon, a New York-maratonnal, sőt a brooklyni zsidók előtti fellépéssel tarkított tengerentúli vendégszereplés: Haider maradt, aki volt, náci eszmékkel kokettáló, szalonképtelen figura.

A külső reputációra és a belső stabilitásra hivatkozva Klestil úgy döntött, él alkotmányos jogával, és - egyelőre - nem hagyja kedves feketéit megmerítkezni a kék habokban, tessék inkább a régi és bevált rot-schwarz koalícióval próbálkozni megint. És próbálkoztak is, éppen 110 napig, amikor, a céltól néhány sóhajnyi távolságra és mindenki számára meglepő módon, Klima felállt a tárgyalóasztaltól. Klestil pedig nyomban közölte: egy hetet ad a vörösöknek, hogy előálljanak kormányalakítási tervükkel, aztán majd meglátja, elfogadja-e az ajánlatukat.

Munka hadának a lépte

A közvélemény-kutatások szépen mutatták már az elmúlt hetekben, hogy a hosszúra nyúlt impotencia a kékeknek kedvez, úgyhogy nagyot szólt a hír. Olyannyira, hogy maga Klima és Schüssel, a feketék vezére is visszakérdezett, mit is teccik mondani? kisebbségi kormányt? szakértőit?; Haider pedig lázas faxolásba kezdett, van-e erre egyáltalán felhatalmazása a köztársasági elnöknek. A kékek puccsról, pikírt osztrák publicisták a k. u. k. ferencjóskás hagyományainak felmelegítéséről huhogtak - mi tagadás, az utóbbiban van is valami.

Valójában azonban péntek estére Klestil már kényszerpályán mozgott, nemigen dönthetett volna másként. És nemcsak az idő vészes múlása vagy a közvélemény-kutatások hervasztó eredményei miatt, hanem legfőképpen azért, mert a szocik és a néppártiak képtelenek voltak a megállapodásra. Miután a személyi és intézményi kérdésekben nagy harcok árán ugyan, de kiegyeztek - e szerint a kancellár Klima, az alkancellár Schüssel maradt volna, és a szocik megtarthatták volna kulcspozícióikat (bár független pénzügyminisztert kellett volna állítaniuk), a néppártiak pedig megerősödhettek volna az államigazgatás tudományos, gazdasági és agrárszektorában -, a mindvégig hidegvérrel tárgyaló Schüssel előrukkolt utolsó követelésükkel: a koalíciós paktumot minden tárgyaló félnek alá kell írnia.

Ekkor kezdett Klima arcáról szakadni a verejték. Az még csak hagyján, hogy a tartományi szervezetek közül a végeken (Vorarlberg, Steiermark, Burgenland) már korábban megvétózták a vörös-fekete koalíciót, ez azonban még nem veszélyeztette a megállapodást. Az a néppárti követelés már sokkal inkább, hogy a szocikkal együtt tárgyaló szakszervezetek vezetője, a Metaller-Bossként elhíresült Rudolf Nürnberger kézjegye is szerepeljen a papíron, még akkor is, ha akceptálhatónak látszik a feketék gyanakvása: nehogy már a szakszervezetek tegyenek keresztbe később, a költségvetés (Sparpaketnek kell jönnie ismét) tárgyalásakor vagy a nyugdíjkorhatár felemeléséről, a közhivatalnokok privilégiumainak felszámolásáról szóló törvényjavaslat vitáján (merthogy a koalíciós tárgyalásokon ezekben már nagyjából megállapodtak a felek). A vasmunkás-vezér viszont beintett, mondhatnánk, ha nem látnánk, hogy ő is szorongatott helyzetbe került, a vörös szakszervezetek amúgy is ellenségesen szemlélték a koalíciós kísérleteket, pedig a Tagkönyvköztársaságban (itt korporatív világ dívik: a rossz nyelvek szerint tagkönyvből legalább kettő van mindenkinek, egy a pártjától, egy pedig a szakszervezetétől) ők jelentik a szocik legbiztosabb szavazóbázisát.

Szürkület

Emigyen nézve az eseményeket már csak egy kézenfekvő magyarázat kínálkozik: a feketék eleve teljesíthetetlen követelésükkel azért álltak elő, mert maguk n/sem akarták a koalíciót, szívjanak a szocik néhány hónapot, aztán bukjanak a büdzsé tárgyalásakor, tehát legkésőbb nyáron, s utána övék a pálya a kékekkel karöltve. Adunk egy kis időt Haidernek, hogy kozmetikázzon még egy csöppet pártján és önnön orcáján, ez a néhány hónap az ellenzékben csak gyarapíthatja a későbbi szavazatokat, aztán irány az új, kétosztatú politikai rendszer, vörösök (esetleg zöldekkel karöltve) kontra feketéskékek (csak össze ne keverje valaki e színeket egy festőpalettán, s ha mégis, ne csodálkozzon a felsejlő csukaszürkén).

Vagy mégsem ilyen türelmes Haider és Schüssel? A hét végére már felerősödtek olyan hangok is, hogy Klestilnek elsőként őket kellett volna kormányalakításra invitálnia.

A vasárnap esti itteni Hétben - a zöldeket leszámítva - minden frakcióvezető riszált egy nagyot: a szoci háromszor is elmondta, ők szívükön viselik a Bundestierschutz (állatvédelmi)-törvény elfogadását (halljátok, zöldek!), a fekete expressis verbis felkínálkozott a kékeknek, az utóbbiak frakciófőnöke pedig úgy viselkedett, mintha már csak azon kellene vívódnia, ki legyen a közös kancellárjelölt. A zöld frakcióvezető, Van der Bellen szerény megjegyzését (amúgy is talán ha tíz mondatot szólhatott a profik vitájához), miszerint az új választásokat minél hamarabb ki kellene írni, mivel májusra a költségvetési hiány várhatóan eléri a tavalyi 51%-át, ez pedig formálisan is kormányválságot jelent, mert ezután a kincstár egy garast sem fizethet ki senkinek, szóra sem méltatták a többiek.

Elkezdődött tehát a versenyfutás: péntekig a vörösök javaslatot tesznek az új kormányra, a kékek pedig mint a második legtöbb szavazatot kapott párt - feltehetően a feketékkel karöltve - alternatív koalíciót formálnak, és a szoci kisebbségi kormány elleni bizalmatlansági indítvánnyal fenyegetőzve, saját kormánylistájukat dugják majd Klestil orra alá. Akármi is jön ki ebből, egy biztos, Haider nem jár rosszul a végén. Gyanús külföldi, aki vagyok, még megérem, hogy visszavágyom (visszamenekülök) a viktoriánus Magyarországra.

Kovács Éva

(Bécs)

szerző
Kovács Éva
publikálva
2000/4. (01. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...