Az október eleji választások (lásd MaNcs, 1999. október 7.) óta ugyanis még mindig Viktor Klima, az előző kurzus szocialista kancellárja ügyvezeti az országot. A legutolsó üdítő hír, hogy talán január közepére lezárulnak a tárgyalások, oly mértékben fölgyorsultak az események pár napja. Az osztrák politikusoknak nem lesz karácsonyuk, és még a szilvesztert is egymás zsarolásával kell hogy töltsék.
Egyetlen szerencséjük, hogy jól ismerik egymás gyenge pontjait, hisz, mily meglepő, megint a vörösök és a feketék, a szocdemek és a néppártiak ülnek a tárgyalóasztalnál, Klima kancellár és Wolfgang Schüssel alkancellár-külügyminiszter vezetésével. Talán semmi sem menti meg őket attól, hogy újból négy évet veszekedjenek végig egy sikeres koalícióban. Mert bizony sovány kis jövőképek kerekedtek ki a pártok tapogatózó beszélgetésein az elmúlt hetekben. Ha valaki véletlenül elmélkedni merészelt Ausztria lehetséges kormánystratégiáiról a XXI. században, a taktikai dübörgés azonnal túlharsogta a szordínós gondolatfoszlányokat.
Az ellenzékbe és vissza
Minden azzal kezdődött, hogy Schüssel visszaütött. Valljuk meg, nem is volt nagyon más választása. A vörös-fekete koalícióban szép lassan elszürkülő, elbarnuló Néppárt gondolta, most megfizet az izmosabb partnernek. Ha nem leszünk legalább második legerősebb párt a választásokon - így az alkancellár a választások előtt -, ellenzékbe vonulunk. És nem lettek.
Pedig e finom fenyegetés felhozta őket a kampány utolsó napjaiban a süllyesztőből: sokan szavaztak rájuk azért, nehogy a kékek, Jörg Haider szabadságpártja a kormányrúd közelébe férkőzhessen. Négyszáztizenöt árva szavazaton múlott a második hely, s a bátor taktikai fogásból görcsös szorítás lett: a fekete vezetés saját magát kötötte gúzsba. Harmadiknak futottak tehát be, a konzervatív osztrák politikus-úriember pedig arról ismerszik meg, hogy (legalább életében egyszer, rövid ideig) tartja a szavát. Egyezkedjenek csak a vörösök a kékekkel. Ám miután tudni illett, hogy a riválisok összeborulásának kicsi az esélye (a nyolcvanas években már megégették magukat egymással, és a kilencvenesekben egymást választották bűnbaknak), a Néppárt a hősi elvonulással hite szerint három utat nyitott. Ezek, mit ad isten, mind hozzá vezettek.
Ha véletlenül mégis megegyezik Klima Haiderrel, egymást fogják pillanatok alatt diszkreditálni.
Ha nem, akkor a szocik kénytelenek lesznek vagy kisebbségi kormányt alakítani, amely hamar megbukik, vagy azonnal elfogadni az új választások kiírását.
Esetleg az államfő második nekifutásra Haidert bízza meg a kormányalakítással, a kékekkel viszont nem áll senki sem szóba. Kivéve talán minket, feketéket.
Mindhárom esetben - vélelmezte Schüssel - jönnek a feketék mint megmentők. Akik a nemzet sorsát a szívükön viselve, a harmadik helyről is engedik magukat belekényszeríteni egy újabb koalícióba a szocialistákkal. Vagy a kékekkel. Ha pedig mégis új választásokat tartanának, a kékeket megelőzve még a vörösöket is megszorongathatnák. Csak pókerarc kell, a konstruktivitás látszata és némi türelem.
Vörös lámpás álmok
E közép- és kelet-európai perspektívákból nagystílűnek tűnő taktikának két ki nem mondott feltevése is volt. Az első, hogy a felmentő sereget viszonylag gyorsan hívják majd, és hogy egyáltalán hívják, nem pedig utasítják, hogy jöjjön már. Magyarul: a szocik nem tudják a publikummal elhitetni, hogy őtőlük már rég lenne kormány, ha Schüsselék nem riszálnának annyit. A másik, hogy Thomas Klestil államfő olyan gyenge marad, mint alkotmányos jogosítványai.
Csakhogy eme taktikát követve alaposan a szájunkra eshetünk, ha a szelíd állampolgár, mikor azt látja, hogy bár tárgyalunk, már megint nem egyeztünk meg senkivel, egyre többször mordul ránk a televízió előtt ülve: edd meg gyorsan, amit főztél, du Arschloch! Ne feledjük, a két koalíciós párt választóinak (vagyis az összes szavazó majd kétharmadának) döntő többsége már októberben is vörös-fekete kormányt szeretett volna látni.
A szocialisták megértették az idő szavát, mármint hogy húzni kell a tapogatózó tárgyalásokat. Klimát, bár vesztett, nem szabad (még) eltüntetni a színről, nagy hűhóval korszerűsíteni kell a párt irányvonalát, ígéretekkel (mindenekelőtt a merev, korporatív rendszer fellazításáról, a beamterek előjogainak megnyirbálásáról, a hadkötelezettség megszüntetéséről) most sem szabad fukarkodni, és várni kell, hogy a feketék visszasompolyogjanak. Akár egy új voksolás után. Az még a sárgákat (liberálisok) is visszahozhatja a parlamentbe, és akkor a legrosszabb esetben a zöldekkel együtt ismét lehet álmodozni az ún. lámpa-koalícióról, legalábbis fenyegetni lehet a többieket a szoclib összefogás rémével. Ha semmi sem klappol, készülni kell a kisebbségi kormányzásra: mi, nem úgy, mint a feketék, vállaljuk a felelősséget.
A maguk részéről Haiderék sem félnek az idő múlásától. ´k, kérem, szörnyen nyitottak minden irányba, ha hívják őket, nincs, akivel ne állnának szóba, leginkább persze a Néppárttal (ez lenne a bürgerliche Seite, teccik tudni, a polgáriak), még a kancellári széket is átengednék Schüsselnek, csak bízná már meg Klestil a másodiknak befutott Szabadságpártot kormányalakítással.
Haidernek sokáig nem is volt kétsége afelől, hogy ez a pillanat hamarost elkövetkezik. Számított ugyanis az államfőre.
Az elnök színre lép
Klestil ősfekete és korábbi sztárdiplomata, akárcsak Waldheim volt egykoron, és ő is azon vezető osztrák politikusok táborát erősíti - a szocik között is akad ilyen -, aki a Haider-veszélyt nem kirekesztéssel, hanem a Szabadságpártnak a hatalomba való ellenőrzött bevonásával, magyarul korrumpálásával mérsékelné. A választási kampány során nem feddte meg a kékeket idegengyűlöletet árasztó jelszavaikért. Miközben a pártok a fogást keresték egymáson a választások után, az államfő környezetében megpendítették a hármas koalíció ötletét: néhány szabadságpárti szakértő jöhet a kormányba, de Haider maradjon Karintiában. Megpendítették, majd gyorsan el is felejtették. Vajon miért?
Itt válik értelmessé a Waldheim főhadnaggyal való példálózás. Az óriási nemzetközi felzúdulás, amely Haider esetleges kormányzati szerepét kísérte, Klestilt is bizton megrettentette. ´ volt a Waldheim-botrány idején a külügy főtitkára, van tehát emléke arról, mi az, ha valaki szalonképtelen. Még hogy az egész ország a watch listre kerüljön?! Még hogy érje be ő is, mint wehrmachtos elődje azzal, hogy a jövőben csak néhány kelet-európai és afrikai diktátorral puszilkodhat?! Ráadásul nem volt olyan nap, hogy valamely fontos ember, például Jacques Chirac ne üzent volna a művelt Nyugatról, hogy mélyen aggódik. (A magyar sajtó furcsamód leginkább az izraeli heves reakciókat emlegette.) Nemrég Isztambulban még Hillary is rákérdezett Klestilnél Mr. Haiderre, s mint tudjuk, az ilyen faggatózásoknak impeachment lehet a vége. Mi több, a Krone is eltáncolt a Haider-Schüssel-flört mellől, és ez már igen nagy bajt jelez. Több mint egymillió eladott példányával a Neue Kronen Zeitung a világ egy lakosra vetített leghatalmasabb - és legnagyobb hatalmú - bulvárlapja. Fő publicistája, bizonyos Dichand hozta föl Haidert és ápolta hírnevét, most viszont úgy tűnik, Schüsseltől félti őt. Vagy kettejüktől az ország nehezen visszaszerzett tekintélyét. Azt is beszélik Bécsben, az elnök attól is tart, hogy kedvenc időtöltésének, az EU keleti bővítése gyámolításának is betehetnek a kékek.
Mérlegel, tárgyal, figyel
Klestil két követelményt támaszt az utóbbi hetekben: a kormány legyen stabil (értsd: szocialisták, nehogy megpróbálkozzatok a kisebbségi kormányzással!), és fogadja el a külföld is (értsd: feketék, húzzatok vissza a szocikhoz!). Az államfő a választások óta zsong-bong, hofburgi hivatalának vörös bársonyajtaján ki-be masíroznak a pártvezetők, s neki ez láthatóan imponál. Hisz eddig halmozottan gyenge volt szegény. Amellett, hogy az utóbbi években nagy nyilvánosság előtt és némi közfelháborodás kíséretében cserélt feleséget, még rejtelmes kór is gyötörte, csaknem bele is pusztult. Ám attól, hogy végül magára talált, még nem tágultak elnöki jogkörei. Olyan gyenge államfő ő, mint magyar társa, igaz, őt a nép választja, és biztos csendben azt hiszi, ettől legitimebb is. Ám vannak átmeneti helyzetek, amilyen a kormányalakítási hajcihő, és akkor mérlegelhet kedvére.
Klestil kétségtelen érdeme eddig, hogy Haidert lógva hagyta. Közben Schüssel népszerűsége folyvást csökken, annak ellenére, hogy a Klimával újrainduló tárgyalásokra értelmes feltételekkel érkezik (NATO-belépés, spórolás adóemelés helyett, egyéni jelöltek a választásokon, állami monopóliumok lebontása stb.). De ez már senkit sem érdekel. A szocik és Klestil (egyesek szerint Klestil elvtárs, sőt új felesége) elérték, hogy mindezt már oktalan kötözködésként és mérhetetlen hatalomvágyként éli meg a média és a nép. Amibe Schüssel még bele is bukhat. Különösen, ha sokáig hangoztatja, milyen jókat társalgott Haiderrel a jövőről. Választóinak java része (leginkább a katolikus nők) nem imádja Jörgöt, és a pártkatonák többsége is mindössze a taktikai bravúr reményében követte eddig a fekete főnököt. Brüsszel is morgolódik: nincs költségvetés, nő a deficit, s eddig a Néppárt papolt egyfolytában a pénzügyi fegyelemről az osztogató szociknak. Épp most akarnak félrehúzódni?
Hetek óta Klestil a főszereplő. ´ találta ki, hogy a csúcsvezetők, mielőtt alkudozni kezdenének, beszélgessenek először a jövő fontos kérdéseiről. Mi több, fel is sorolta, melyek ezek. A pártok lejáratták a politikai programok tekintélyét, majd ő visszaszerzi. Hetente beszámoltatta az ügyvezető kancellárt, ki kinek mit mondott. Az elnök masszívan tárgyal és tárgyaltat, ügyesen terjeszti ki informális hatalmát, miközben tartja magát az interregnum íratlan szabályaihoz, egyszersmind újra is alkotja azokat. Lassan már a miniszterek kiválogatásába is beleszól. Jelzi, hogy ha Schüssel és Klima már képtelen lenne szót érteni egymással, volnának ötletei pártbeli helyettesítésükre. Pontosan tudja, mi történik a pártok kulisszái mögött. Magas állású bizalmasai vannak. Figyel, beszámoltat. S a közvélemény-kutatások tanúsága szerint már meg is győzte az osztrákokat, hogy ki kellene bővíteni az államelnök jogait. Ha Haidernek adja a kormányt, meglehet, már rég átnéznek rajta. Nem kockáztat, nem handabandázik, s bár szemmel láthatóan felettébb élvezi saját jelentőségét, nem hallottam még azt a szót a szájából, hogy patakvér.
Kovács Éva
(Bécs)
