Borítékolható, hogy Seattle, az északnyugat-amerikai végek Csendes-óceán parti nagyvárosa nem a szabad kereskedelmi áttörésről lesz híres, sokkal inkább a tüntetések, nagygyűlések, éhség- és ülősztrájkok, jelmezes felvonulások, haragos és vicces tiltakozó akciók rekordmennyiségéről. Hetek óta tele vannak a legkülönbözőbb vallási, szakszervezeti, környezetvédő, harmadikvilág-támogató, globalizáció-, génmanipuláció-, Coca-Cola- és McDonald´s-ellenes csoportok honlapjai a részletes seattle-i programmal: este nyolckor általános tiltakozó gálaest, másnap reggel kilenckor éhségsztrájk a gyermekmunka ellen, délben jelmezes felvonulás a tengeri teknősök védelmében stb. A nagy amerikai szakszervezeti szövetség, az AFL-CIO állítólag húszezer esőköpenyt oszt szét demonstráló tagjai között: Seattle-ben ronda idő van ilyentájt.
Nagyon helyes! - dobbanna fel a lázadó szív, nehogy már odahajítsuk a bio-, öko- és szociosokféleséget a mindent eltaposó konszerneknek, nehogy az államok nemzetközi súlyukkal felszorzott önös érdekei döntsék el, hogyan, milyen életforma-kényszerpályák mentén fuldokoljon az állampolgár a szeméttermelő túlfogyasztás mocsarában. Csakhogy
egyre gyanúsabbak
a látszólag önfeledt poszthippi, másodgenerációs ´68-as proteszterek is. Vegyük csak José Bovét, a francia parasztszövetség konok és rokonszenves vezetőjét, akit a nyáron annyira felizgatott a zseniális sajtra, a rokfortra kirótt magas amerikai vám, hogy emberei élén nekirontott egy épülő McDonald´s étteremnek, dúlt és rombolt, majd pedig megtiltotta, hogy a szövetség kaucióval váltsa ki Montpellier tömlöcéből. Bové már napok óta ott van Seattle-ben, hogy a szemét műkaják szabad terjedése, valamint a normális ételek exportját akadályozó rendszabályok ellen tiltakozzon. És persze igaza van, de igaza van annak is, aki szerint a nyíltan szubvencionált francia őstermelő minőségi érvei ugyanolyan érdekeket takarnak, mint amilyenekre a génkezelt gabonát termelő, kevésbé nyíltan szubvencionált amerikai farmer hivatkozik a végsőkig.
De ugyanígy tevődnek át
az első és a harmadik világ ellentétei
is a civil szférába. Az amerikai szakszervezetek azt követelik, hogy vonják be a WTO-tárgyalásokba azokat a munkaügyi szempontokat is, amelyek mentén szabályozni lehetne az olcsó munkaerő alkalmazásakor is elvárható szociális minimumot. A szegény országok viszont azt mondják erre, hogy általános érvénnyel nem lehet ilyesmit megfogalmazni, és a követelés nem egyéb, mint a jóléti országok munkahelyvédő protekcionizmusa.
Való igaz, botrányos körülmények között, éhbérért termeltet egy sor multi cég a fejlődő országokban, főleg a ruházati és a sportszeriparban, ugyanakkor a civil szervezetek elégedetlenkedésének hatékonyságát jól jelzi, hogy e multik közt vannak már olyanok is, amelyek rendszeresen ellenőrzik távoli üzemeikben a munkakörülményeiket, joggal tartva az esetleges fogyasztói bojkottól és az ebből adódó veszteségektől. Lehet, hogy a Seattle-ben tiltakozók több tízezres tömege és ideológiai káosza megakasztja a kormányhivatalnokok igyekvő egyenlendületét, rontja a tárgyalások hatékonyságát, de nagyobb volna a baj, ha civil kotroll nélkül, csak a piaci logika alapján alakulna a millenáris globálvilág. Az a vicc, hogy ezt már a hivatalos helyeken is így gondolják: José Bovét maga a francia kormány akkreditáltatta a WTO-tanácskozásra, hivatalosan elismert tiltakozóként, valamint nyomatékul az Egyesült Államokkal folytatott, időtlen agrárvitában, ahol az EU francia kereskedelmi biztosa, Pascal Lamy szabadkereskedelem-párti szocialistaként az "irányított globalizáció" eszméjét népszerűsíti.
1986 és 1994 között, amikor a WTO-t még GATT-nak (Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezménynek) hívták, nyolcévi huzakodásukba került az érintetteknek, hogy lebontsanak egy sor protekcionista korlátot a nemzetközi áru- és pénzmozgás útjából. A szabadpiac okozta új problémák - munkahelyek átáramlása a fejlődő országokba, versenyképtelen ágazatok megszűnésének szociális következményei, közvetett környezeti károk stb. - sokkal gyorsabban világossá váltak, így aztán az újabb áttöréssel kapcsolatban érthetők a kételyek. Főleg azután, hogy az előkészítő megbeszélések - a múlt hétig, Genfben - eredménytelenek voltak. Nehéz lesz további engedményeket kicsikarni - akármi a vitatott kérdés, akárkik a szemben álló felek. Itt van mindjárt a harmadik világ: a fejlődő országok türelmet kérnek a fejlettektől, és joggal hivatkozhatnak arra, hogy az Északot övező kereskedelmi korlátok tizennégyszer akkora veszteséget okoznak a Délnek, mint amennyit adományként kap fejlesztési segélyek formájában.
A tanácskozás várhatóan mérsékelt eredményessége borongást okoz majd, talán ezért is mondják sokan, hogy mindegy, sikernek az is elég, hogy a múlt héten létrejött egy grandiózus amerikai-kínai megállapodás, amely
bekormányozza
végre Kínát is
a szabadkereskedelem barátságos vizeire. A kínai reformfolyamat leghatalmasabb lépése. Mondhatni. Ez az egész Kína-dolog mindenkinek olyan kellemetlen. A hatalmas ország és egymilliárdon bőven felüli lakossága egyetlen szédítően hatalmas piac, közben meg ezek a kínos csacskaságok - most kapott öt-tizenegy évet néhány ellenzéki, hát ők azok, akik ott rohadnak meg, nem fog értük sírni senki, plusz a Falun-Kung, a kínai Hitgyüli, az is kit érdekel. Kinek ne volna barátságos a lelkendezés WTO-kényszer alatt szükségképpen reformálódó kommunizmusról, amelynek a konzervatív vonal ellene hat természetesen. Ami történt: Csiang Cö-min, a Mao-Teng-vonal harmadvonalbeli reménybelije áldását adta rá, hogy a kétségkívül jóarcú Csu Zsung-csi előtérbe tuszkolásával bebiztosított jófej-reform-vonal képviselje az új irányt, amely a jövő évezredre is biztosítja majd a Kínai Kommunista Párt uralmát. Belép a nemzetközi tőke, tönkremegy néhány tízmillió kínai paraszt, igazi verseny lesz az autópiacon, ötvenszázalékos tőke-részarány a távközlésben és az interneten, racionalizálódnak az állami veszteség-monstrumok, számítások szerint a kezdeti súlyosbodás után visszaesik a munkanélküliség, jobblét sokaknak - valamint nem esik szét a Közép Birodalma. Mely utóbbinak kétségkívül örülhetünk. Persze aki egy percig is komolyan hiszi, hogy amennyiben a konstrukció netán szociálisan borul, Peking majd eltöpreng nemzetközi elkötelezettségein, latolgat és engedményekre hajlik, az bizony téved, elég súlyosan. Csiang Cö-minék sajnos okosak, és a piacgazdaság sem üzen többet a vulgármarxizmusnál: igen, a lét határozza meg a tudatot. Gazdagodna minden kínai.
Kovácsy Tibor
