Németország: Helmut ölelése

szerző
Jürgen Dieringer
publikálva
1998/33. (08. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Õsszel parlamenti választások lesznek Németországban: az előrejelzések szerint szabják már a nagy zakót, amit Helmut Kohl kancellár kap, és a Kohl-érának tizenhat év után annyi. Az okok között szerepel a keleti tartományok helyzete, a gazdasági válság és - minő üdítő véletlen - a liberalizmus térvesztése, a német Szabad Demokrata Párt hanyatlása is.

Õsszel parlamenti választások lesznek Németországban: az előrejelzések szerint szabják már a nagy zakót, amit Helmut Kohl kancellár kap, és a Kohl-érának tizenhat év után annyi. Az okok között szerepel a keleti tartományok helyzete, a gazdasági válság és - minő üdítő véletlen - a liberalizmus térvesztése, a német Szabad Demokrata Párt hanyatlása is.

Az örök kancellár, Helmut Kohl nehézsúlyú versenyző, aki legtöbb kereszténydemokrata unióbeli (CDU) - és nem CDU-s - ellenfelét sorra kiütötte.

Nem volt túl nehéz dolga: a Német Szövetségi Köztársaság majd ötvenéves fennállása óta nem váltottak le hivatalban lévő kancellárt. Adenauer a törvényhozási periódus közepén mondott le hivataláról, csakúgy, mint később Brandt, az első szociáldemokrata kancellár tette. Erhardot a pártja, a CDU menesztette. Kiesinger (CDU) 1969-ben relatív többséggel rendelkezett, mégis a szociáldemokrata és szabaddemokrata koalíció - amely a választás éjszakáján jött létre - a leváltásához vezetett. A szocdem (SPD) Helmut Schmidt 1982-ben akkor veszített, amikor a szabaddemokraták (FDP) Helmut Kohl szellemi-morális fordulata mellett tettek hitet.

A többség záloga

Kohl négy szocdem kancellárjelöltet koptatott el: 1983-ban Hans-Jochen Vogelt, 1987-ben Johannes Raut, Oskar Lafontaine-t 1990-ben, majd 1994-ben Rudolf Scharpingot. A CDU-lázadókat (Geissler, Biedenkopf, Späth, Süssmuth) eltávolította; hangzatos, ám lényegtelen és súlytalan pozíciókba helyezte őket, vagy csak hagyta, hogy maguktól bukjanak el. Kohl kigúnyolt kancellárból napkirállyá lett, és ennek a folyamatnak - a hatalom zálogaként - a szabaddemokraták (FDP) is áldozatául estek. Szükség volt egy kis (liberális) pártra, hogy Kohl kancellár maradhasson - az 1994-es választási kampánya során az FDP is ezt üzente (magyar viszonyokban is láttunk hasonlót, a Hogy tartsuk a jó irányt nagyjából azt sugallta: Szavazzon az SZDSZ-re, hogy Horn Gy. miniszterelnök maradhasson). A két szabadelvű (a szociál- és a nemzeti-liberális) áramlatot - nem minden feszültség nélkül, de - mindig is integráló FDP szerepe idővel a két nagy néppárt, a CDU/CSU és az SPD parlamenti többségének biztosítéka lett: 1969 óta megszakítás nélkül részt vesz a kormányzásban, és folyamatosan soraiból kerülnek ki a külügyminiszterek.

Ám lehet, hogy a mítosznak vége, a Kohl-korszak végleg leáldozóban, sőt a szabaddemokratáknak azért kell pedálozniuk, hogy egyáltalán bekerüljenek a Bundestagba. A bűvös ötszázalékos küszöböt átlépniük nem lesz könnyű; elképzelhető, hogy az a - mintegy kétszázaléknyira becsült - szavazatmennyiség hiányzik majd, amelyet a tulajdonképpeni CDU-választók adtak volna le az FDP-re, hogy így biztosítsák parlamentben maradását és a konzervatív-liberális koalíció többségét.

Az FDP-nek ehhez az arculatán kellene változtatnia. Akárcsak 1969-ben, Brandt idejében, az ellenzéki SPD újszerűbbnek hat. Nem csoda: a kampányszakemberek, akik Clintont, majd Tony Blairt győzelemre vitték, most Bonnban Gerhard Schrödernek asszisztálnak. Az FDP rossz időpontban cserélte le játékosait, és a keret kimerült. Hans-Dietrich Genscher, a sárga, kötött mellényeket kedvelő ex-külügyér és Otto Lambsdorff, a gazdaság- és pénzügypolitika felelőse - mindketten hosszú évekig a párt elnökei voltak - akkor hagyták el a süllyedő hajót, amikor a léket még senki sem látta. Az utód, Klaus Kinkel külügyminiszter színtelen maradt: a párt éppen akkor veszített jelentősen népszerűségéből, amikor a CDU és Kohl válságából még nem sok mindent lehetett érezni. A párt új vezetése - Gerhardt, az új elnök és Westerwelle, a fiatal és dinamikus főtitkár - nem kérdőjelezték meg a CDU-hoz való kötődést; Kohl ölelését választották, és ott is maradnak, míg ki nem fogynak a szuszból.

Hát még ha csak ez lenne a liberálisok baja.

A rothadás színei

Helmut Kohl több mint nyolc éve ígért virágzó vidéket a keletnémeteknek; pártja nemrég - a sachsen-anhalti tartományi választásokon - alig több mint húszszázaléknyi szavazatot szerezve, hatalmas vereséget szenvedett. Első alkalommal került be jobboldali radikális párt, a Német Népi Unió (DVU) egy keletnémet tartomány parlamentjébe. Ez azért is érdekes, mert Szász-Anhalt sok tekintetben más volt a többinél: ez volt az a hely, ahol a kommunisták utódpártja, a PDS megszabadult a stigmától, és - a vörös-zöld kisebbségi kormányzatról szóló toleranciaegyezmény megkötésével - de facto részt vett a kormányzásban.

Ez a szocdemeknek nem ártott meg a legmagasabb munkanélküliségi mutatókkal rendelkező tartományban, és ők a választások valódi győztesei: a kiábrándult választók - egyértelmű jeleként annak, hogy a bonni politika nagyon fontos szerepet játszott a helyi eredmény szempontjából - megsemmisítő csapást mértek a CDU-ra és az FDP-re. A kormánykoalíció teljesítményét kísérő általános elégedetlenség különösen a keleti országrészben figyelhető meg, ahol a pártkötődések és a demokratikus értékek megszilárdulása nem olyan erős, mint a nyugati tartományokban.

Sachsen-Anhaltban a radikális jobboldalra és a radikális baloldalra leadott szavazatok összeszámolásával kiderül, hogy az összes szavazatok harminc százalékát kapták olyan pártok, amelyek nem mindenben osztják az "alkotmányos konszenzust". Ha a PDS tartós sikerét keleti jelenségként kezeljük is, a DVU sikere további kérdéseket vet fel. A híres-hírhedt bitterfeldi vegyipari övezet köré épülő régió gazdasági hanyatlása, a - mindenekelőtt fiatalokat érintő - húszszázalékos munkanélküliség és az általános kilátástalanság lenne térnyerésük egyetlen oka? Ilyen esetekben eddig inkább balra - a munkavállaló-barát politikát képviselő szociáldemokraták felé - húztak a választók. A mai Németországban ez nyilvánvalóan már nem elégséges tiltakozó eszköz, túlságosan elhalványodtak a pártok közti különbségek, túl kevés a remény arra, hogy a már "bejáratott pártok" megbirkóznak a "feltornyosult reformokkal".

Martin és Sylvia Greiffenhagen azt írják igen elismert, a Szövetségi Köztársaság politikai kultúrájáról szóló munkájuk új kiadásában, hogy a rendszerváltás közvetlen következményei mellett NDK-specifikus okok is hozzájárulnak a keletnémet latens radikális jobboldalisághoz. Ilyen a más kultúrák előli elzárkózás, de a szocialista rendszer paramilitáris kiképzése is. Valószínűleg fontos szerepet játszik az is, hogy az NDK-ban soha nem foglalkoztak mélyrehatóan, elfogulatlanul a nemzetiszocializmussal, hiszen a hivatalos propaganda szerint csak "jó", antifasiszta németek éltek ebben az országban. A probléma tehát régről ered és mélyen gyökerezik. A radikális jobboldaliak választási sikerének azonban új, eddig ismeretlen kísérőjelenségei is vannak. A kiadó-mágnás DVU-elnök, Frey finanszírozásával nagy választási hadjáratot szerveztek, és a radikális jobboldal választóinak mozgósítása sikeresebb, kifinomultabb és tartósabb lett. A szétforgácsolódott pártok összegyűjése kihathat a Bundestag összetételére is. Az ebbe az irányba ható első lépéseket Frey már megtette, és egy ilyen kapocs tartósabban megváltoztathatja a német pártrendszert. Egy a parlamentben hosszabb távon jelen lévő radikális jobboldali párt megakadályozhatná, hogy a polgári centrum többséget szerezzen: a következmény egy tartós nagykoalíció lenne, s ezáltal tovább erősödnének a politikai szélsőségek. A második veszély az, hogy a keleti tartományokban amúgy is erős PDS tovább erősödik: a Bonn által pártolt nagykoalíció - ami matematikailag az egyetlen lehetőség, hogy a közismerten demokratikus pártok alakítsanak kormányt - már a puhatolózó beszélgetéseken megbukott, hiszen nem tudtak megegyezni abban, hogyan kezeljék a DVU-t. Persze még érvényes a mondás, hogy Bonn nem Weimar: a radikális jobboldali erőkkel a német polgárok nyolcvan százaléka áll szemben, akik magukévá tették a demokratikus értékeket, a jogállamiságot és a toleranciát, s az "önvédelemre képes demokráciát" testesítik meg. De a jobboldal legyőzéséhez egy szélesebb gazdasági fellendülés kell.

És most vissza a liberálisokhoz.

A nagy vetélytárs

A frankfurti Paulskirche 1848-as, nagy, tradicionális liberális öröksége a kis FDP-ben él. A párt általában a szavazatok öt-tíz százalékát szerezte meg, és mértékadóan formálta a - 80-as évekig hárompárti rendszerű - német politikát. Csak a környezetvédelmi mozgalom térnyerésének következtében juthatott be új párt - a Zöldek Pártja (Die Grünen) - a német parlamentekbe. Mindaddig, amíg az SPD-től balra álló Zöldek a környezetvédelemre korlátozták tevékenységüket - és a demokratikus körökben általában úgy tekintettek rájuk, mint kormány- és koalícióképtelen pártra -, az FDP a CDU oldalán zavartalanul vehetett részt a kormányzásban, és a koalíciós többség sem volt veszélyben.

Azonban a Zöldek lépésről lépésre behatoltak az FDP vadászterületére és választói táborába. A szabaddemokraták későn ismerték fel, hogy valójában ugyanazért a tortaszeletért versenyeznek: az FDP választóinak nagy része a gazdasági elit mellett a fiatal, felvilágosult emberek, tanárok, individualisták közül került ki; a Zöldek számukra kínáltak alternatívát. A liberálisok 1990-es jó eredménye a német újraegyesítésre és a Genscher-bónuszra vezethető vissza: az akkori külügyminiszter - hallei születésű politikusként - sok szavazatot szerzett az FDP-nek, melyeket aztán 1994-ben a keleti gazdasági helyzet kiéleződésével el is veszítettek.

Mindazonáltal úgy tűnik, a Zöldek a választások közeledtével politikai öngyilkosságot követnek el. Felháborodást váltott ki az a követelésük, hogy a benzin literének árát tíz év alatt 5 márkára (mintegy 600 forint) emeljék fel. A párt bázisának elborult ötletei - mint például a NATO-ból való kilépés - igencsak komoly fejfájást okoznak a realistább parlamenti frakciónak.

Még egy CDU/CSU-SPD-nagykoalíció sem elképzelhetetlen tehát, hacsak a csalódott Zöldek nem segítik hozzá az FDP-t egy váratlan felvirágzáshoz, s ezáltal Kohlt, talán, egy újabb választási győzelemhez.

Ettől azonban a németországi liberalizmusnak egy kicsivel sem állna jobban a szénája.

Jürgen Dieringer

(közreműködött: Bolla Zsuzsa)

"Az FDP csak játékszer volt a koalícióban"

Dr. Edmund Ortwein 1962-ben Backnangban született. A tübingeni politológiai intézet tudományos munkatársaként a politikai gazdaságtan területének felelőse volt. Energiapolitikával foglalkozott, disszertációját a berlini szövetségi kartellhivatalról írta. Politológusként az erlangen-nürnbergi egyetemen a TransRegioCooperationt irányítja, mely a magyarországi közigazgatási és vállalkozási kapcsolatok ápolásával foglalkozik. A szabaddemokraták képviselőjelöltje: a tübingen-hechingeni választókörzetben egyéniben, a baden-württembergi körzetben az FDP országos listáján indul.

Magyar Narancs: Nem érzi úgy, hogy jelenleg eleve vesztesként indul?

Edmund Ortwein: Németország fennállása óta ez lesz a legnehezebb parlamenti választás az FDP számára. A Zöldek szívesen átvennék az FDP szerepét, tartalmi kérdésekben azonban állandóan melléfognak. Ezzel szemben az FDP a fontosabb politikai kérdésekben megbízható, megfontolt kijelentéseket tett. Igent mondott a piacgazdaságra - ami a Zöldeknek majd két évtizedes párton belüli egyeztető tárgyalások után sikerült csak -, igent mondott a nyugati kapcsolatokra, az újraegyesítésre és a keleti politikára.

MN: Ha az FDP ilyen sikeresen politizált, miért okoz problémát az ötszázalékos parlamenti küszöb?

EO: Jobb ötleteink és politikai koncepcióink voltak a sürgető gondok megoldására, de a német tölgy, Helmut Kohl árnyékában az FDP kicsiny virága túl kevés fényt kapott az utóbbi időben. Az a benyomásom, hogy az FDP koalíciós partnerünk számára csak játékszerként szolgált.

MN: De a boltok nyitvatartási idejének liberalizálásában és a Soli - az újraegyesítés után fizetett adó - leszorításában sikerült az FDP elgondolását érvényre juttatni...

EO: Felmutathatunk bizonyos eredményeket, de éppen a boltok nyitvatartási idejének (eddig csak este 6 óráig, jelenleg azonban este 8-ig lehetnek nyitva - a szerk.) kérdésében válik világossá, milyen hosszú ideig - mintegy harminc évig - kellett erről tárgyalnunk, hogy a polgárokat meggyőzzük a kérdés fontosságáról.

MN: Programjában hangsúlyozza, hogy pártja elképzelése a piacgazdaságról szociális jellegű.

EO: Ludwig Erhardra (az első gazdasági miniszter, 1963-tól 1966-ig kancellár - a szerk.) kell hivatkoznom, akit, bár CDU-tag volt, 1948-ban mégis az FDP javasolt miniszternek. A CDU-ban mindig túl akadémikusnak tartották, aztán sikerei láttán elfogadták. A gazdasági növekedéssel összhangban jó beruházási klímára és szociálpolitikára törekedett, mert szerinte a legjobb szociálpolitikát egy működőképes piacgazdasággal lehet elérni. Csak abban az esetben lesz a szociális ellátás rendszerének finanszírozása megoldva, ha mindenkinek van munkája. Minden más ámítás, és az FDP az egyetlen párt, amelyik ezt az összefüggést szem előtt tartja. De mi az állami gyámkodással szemben a polgárok szabadságát részesítjük előnyben. A gyámság és a kontroll a jobb- és baloldalban közös vonás.

MN: Mi az FDP elképzelése a nyugdíjak finanszírozásáról, hiszen ez egyre inkább égető problémává válik.

EO: Pártunk gazdaságpolitikájának egyik alapgondolata a demográfiai válság - az egyre öregedő társadalom - megoldása érdekében a magán-előtakarékossági rendszer támogatása. Hiszen azok a generációk, akik Németországot újra felépítették, nyugdíjas éveikre megérdemlik a biztos hátteret. De a fiataloktól sem várhatjuk el, hogy húsz százalék fölötti járulékot fizessenek.

MN: És az egységes pénz, az euro bevezetéséhez mit szólnak a nyugdíjasok?

EO: Az infláció legjobban őket fogja érinteni. Az infláció viszont a politikusok dolga, akik keveset értenek a gazdasághoz, és a következő választásokra koncentrálnak. Lélektanilag valóban fontos, hogy az európai központi bank székhelye Frankfurtban van. Ez azonban még nem elegendő. Az FDP-nek - ami az európai rendet illeti - semmiképpen sem szabadna hagynia, hogy a CDU kivegye a kezéből az irányítást. Kohl európai patriotizmusa nem elegendő a pénzügypolitikában, hiszen számolni kell azzal, hogy az egyesült Európában sok állam fogja képviseltetni magát. Mi vagyunk az egyetlenek Németországban, akik az európai egység gazdasági és a politikai összefüggéseit hangsúlyozzuk. Az euro a szövetségi államiság nélkül zátonyra fut.

MN: Mi a véleménye az SPD-ről?

EO: Mit tarthatnék egy olyan pártról, amelyiknek minden szövetségi választás előtt a megfelelő kancellárjelölt állítása a legnagyobb problémája? Szerencsére Willy Brandtnak ezt nem kell újra átélnie, míg kancellár lehetett, volt benne elégszer része.

MN: Schröderrel talán mégis nyerhetnek?

EO: Schröder téziseiben sok liberális gondolat található, amelyeket tulajdonképpen tőlünk vett. Gyakorlati politizálása - a külföldiekkel szembeni viszonya vagy az oktatás ügye - azonban nélkülözi a liberális elemeket. Kétlem, hogy a választópolgárok elhinnék az SPD-nek, hogy egységes, modern politikát folytató párt. Hiszen a Lafontane, Schröder és Scharping által képviselt különös trojka nem tud modern politikát folytatni.

szerző
Jürgen Dieringer
publikálva
1998/33. (08. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...