Sarkozy borítékolt győzelme senkinek sem okozott meglepetést Franciaországban. Legkevésbé azoknak a fiataloknak, akik vasárnap délután, több órával a szavazóhelyiségek bezárása előtt Párizs egyik elegáns negyedében gyülekeztek. Az UMP ifjú gárdája meglepően homogén tömeg, jól ápolt, frissen borotvált arcok, ing és zakó, felhajtott galléros pólók és nyakban megkötött pulóverek. A lelkes tizenévesek frizurájukat gondosan szélfútta fazonúra igazították, s kezükben zászlókkal hemzsegtek a párt székháza körül. Kétutcányira vagyunk a belügyminisztérium épületétől, ahol - a kamerák előtt szerényen a franciák akaratát emlegető - Sarkozy már hónapokkal ezelőtt úgy köszönt el bizonyos kuncsaftjaitól: "Majd nézzen be, ha már szemben lakom!"
*
"Szemben", azaz az Élysée-palotában tíz napig még Jacques Chirac lakik. ' ugyanannak a pártnak, az UMP-nek a tagja, melynek Sarkozy még az elnöke - ám a választást a hívek mégis úgy ünnepelték vasárnap, mint valami régen várt új eljövetelét. "Chirac nem csinált semmit, szembe kell nézni a nemzetközi konkurenciával, és Sarkozy megmozgatja majd ezt az országot. Lássuk be, hogy nem lehet 35 órát dolgozni egy héten" - mondja egy harmincas svéd férfi a Concorde téri ünneplés közben. Majdnem megsértődik, amikor megjegyzem, hogy az Eurostat 2004-es adatai szerint a franciák az eurózóna közepes átlagát hozzák. "Többet dolgoztak", mint a németek vagy a hollandok - heti és éves szinten egyaránt -, de a heti átlaguk a svédekénél is magasabb másfél órával. Igaz, egész évben a svédeknél úgy három héttel kevesebbet vannak a munkahelyükön.
Sarkozy legnagyobb leleménye, hogy a munka hagyományosan baloldali értékét sikerült kampánya sarokkövévé tennie úgy, hogy mellesleg a szocialisták által bevezetett 35 órás munkahét ideáját is földbe döngölte. Ez lelkesíti azt a szenegáli fiatalembert is, akinek francia felesége Ségoléne-re szavazott, mert fáj neki, ahogy Nicolas a bevándorlókról beszél. A férj mégis eljött ünnepelni, mert hisz abban, hogy valami új kezdődik. Nicolas azt ígéri, hogy a túlórákat adómentessé teszi a dolgozók és járulékmentessé a munkaadók számára - beszélgetőtársunk ebből arra következtet, hogy akkor majd kifizetik neki azokat a túlórákat, amiket idáig nem.
Sarkozy eddig ismertetett elképzelései
szerint a különböző adócsökkentések (magántulajdon, örökösödési, a fiatal munkavállalóké meg a túlóráké, a lakáshitelek kamataié) nyomán nekilendülő fogyasztás generál majd olyan gazdasági növekedést, ami visszaszorítja a munkanélküliséget. Öt éven belül 4-5 százalékra (tehát a mai felére) szeretné csökkenteni az idevágó rátát. (A kutatók nagy felháborodására az adatok márciusban esedékes közlését szeptemberre halasztotta a nemzeti statisztikai intézet.) Az "amikor Londonban jártam" kezdetű mondatainak magas számából sejthetjük, hogy angolszász nyomvonalon halad majd a Sarkozy-lokomotív. Az örök elégedetlenkedők Thatchert emlegetik, de Blairhez képest is jócskán akad nyirbálnivaló a francia gondoskodó állam ágbogain, hogy az adminisztrációs eljárások bonyolultságát már ne is említsük. Kérdés, kinek kedvez majd a reform - hiszen a munkavállalók közötti egyenlőtlenségek a nyolcvanas évek óta csak növekszenek. A munka értékének folyamatos csökkenése mellett egyre nő a szegény dolgozók száma - miközben 25 év alatt és 49 év felett drasztikusan romlanak a munkát keresők esélyei. Az faktum, hogy választási kampányban legalább tíz éve nem esett ennyi szó a dolgozókról, horribile dictu munkásokról, a korán kelő Franciaországról, a vásárlóerőről. Mégis elmaradt az árnyalt és konkrét modelleket ütköztető vita a foglalkoztatáspolitika lehetséges irányairól - s ebben a szocialisták, illetve a média felelőssége is óriási. Pedig az őszre meghirdetett érdekegyeztető tárgyalások nyomán már az év végétől düböröghet a reformgépezet.
Persze nem mindenki örvendezett vasárnap este. Párizs egyik legnemzetközibb negyedében, a jobboldali jelölt főhadiszállásának szomszédságában csak egy ember ugrik fel örömében nyolc órakor a tömött kávézóban, amikor a tévéképernyőn kirajzolódik az új elnök alakja. Néhányan megütődve néznek rá, egy késve érkező középkorú nő káromkodik, majd hozzáteszi, "úgyis mindegy". Ide, a tizedik kerületbe nem jutott óriáskivetítő, viszont már a metrókijáratnál unatkozó rohamrendőrök tömegébe ütközünk. Nicolas bizarr ötlete, hogy a török teázókkal és halal hentesekkel teli utcákba költözzön néhány hónapra, nem talált egyértelműen pozitív fogadtatásra. Erre utal a fokozott rendőri jelenlét nyomán alakult "Menjél haza" kollektíva, bár az itt lakók többsége azért csak diszkréten jelzi, hogy nem az ő jelöltjük lett a befutó. Az esti forgatagban néhány tizenéves srác sok nevetéssel tálalja a keserű következtetéseket. "Rasszisták mindenütt vannak, csak itt egy kicsit többÉ Mert Sarko szerint mi vagyunk a csőcselék, mi vagyunk a bűnözők, a többszörös visszaesők - a bevándorlók gyerekeiÉ Ebből polgárháború is lehetne, de inkább diktatúra lesz!" A szüleik a szocialistákra szavaztak vagy senkire, mert Ségoléne se jobb. "Például azt akarja, hogy a homoszexuálisok is összeházasodjanak" - mondja egy fekete fiú. "Képzelje - fűzi hozzá egy másik srác, akinek a szülei Tunéziából jöttek -, a helyzet az, hogy ő templomba jár. Én szívesebben vegyülök itt a melegekkel, mint a rendőrökkel." Ebben látszólag mindannyian megegyeznek.
Vasárnap esti beszédében - az ötévnyi bulldogtempó után érthetően kissé fáradt Sarkozy - a maximális konszenzusra törekedett. Egy sereg olyan témát vonultatott fel ekkor, amire leginkább felületesen és főleg csak a kampány vége felé utalgatott. Beszélt a környezetvédelemről és a felmelegedés elleni harcról - pedig a fontosabb jelöltek közül neki volt a legkevésbé zöld programja. Beszélt az egyelőre homályos értelmű mediterrán unióról és Afrikáról (amivel kapcsolatban mindkét elnökjelölt meghirdette, hogy befellegzett a korrupt diktátorokkal való bratyizásnak - copyright by Chirac). Sarkozy az utóbbi hónapokban egyre többet emlegette az errefelé divatos co-développement kifejezést, aminek minimális hozadéka az lehet, hogy az oda szánt segélyezés és általában az együttműködés a biztonságpolitikának lesz alárendelve. Az afrikai országokkal belügyminiszterként eddig főleg konfliktusai voltak, erről a Narancs is beszámolt. De elnökként talán más hangot üt meg azokkal, akiknek a véleményét tételesen összefoglalja a Burkina Fasó-i Zdess népszerű reggae-je, sokatmondó refrénnel: ", mondd, Nicolas Sarkozy, miért menekült el az apád Magyarországról?
A beszédben szó esett még az unióról és az USA-ról is. Bár atlantizmusát január óta diszkrétebben kezeli, Sarkozy vélhetően George W. Bush lelkes szövetségese lesz, aki tavaly ősszel már elmarasztalta az iraki inváziónak ellenszegülő "francia arroganciát". A kampány finisében ugyan legfőbb ideáljaként próbálta felidézni - II. János Pál pápa mellett - De Gaulle szellemét, ám kérdéses, hogy
a De Gaulle-i önálló francia külpolitika
éllovasa lesz-e majd, hisz néhány hónapja Washingtonban nemcsak a nemzeti büszkeségről, de a háborút ellenző francia közvéleményről is megfeledkezett egy elnöki pacsi kedvéért. Bár a francia köztársasági elnök legfontosabb kompetenciája a diplomácia, nagy meglepetésre még a múlt szerdai tévévita során sem vázolták fel a jelöltek globális külpolitikai víziójukat. Egy elemző szerint potenciális miniszterelnökök összecsapását láthattuk, és feltehetően a közvélemény is a belpolitikai, gazdasági üzenetre volt a legérzékenyebb.
"Törökországnak nincs helye az EU-ban. Nem azért, mert muzulmán ország, hanem azért, mert KisÁzsiában van." "Mégse járja, hogy annyira erős legyen az euró, hogy már egy repülőgépet sem lehet legyártani Európában." A fenti magvas állításokon túl tudható még az is, hogy a volt belügyminiszter közös uniós bevándorlási és biztonságpolitikát szeretne. Támogatna egy ambiciózus európai iparpolitikát is, valamint néhány intézmé-nyi reformot - például ellenzi a hat hónaponként cserélődő uniós elnökséget. A francia és holland népszavazáson elvérzett alkotmánytervezetet félretenné, és inkább a parlamenttel fogadtatna el egy ún. miniegyezményt, amelyben csupán az EU szervezeti működéséről esne szó. Mindazonáltal azt, hogy atlantizmus és "európaiság", protekcionizmus és liberalizmus szirénjei között merre kormányoz majd Sarko, ma még nehéz lenne megmondani.
Igazi arcát talán csak júliusban mutatja meg, hisz addig még egyben kell tartania a jobboldali tábort, hogy a júniusi választások után meglegyen a többség a nemzetgyűlésben. Ám ha ez is a jóslatok szerint alakul, semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy kivitelezze az elképzeléseit.
A szocialisták
a szavazók többségében nem tudták eloszlatni a régi beidegződéseket: mindenkinek csak ígérgetnek, és nem törődnek az államadóssággal. (Ami egyébként jelentősen megugrott az utóbbi öt évben, és a beígért adócsökkentések sem tesznek majd jót neki.) Nyakló nélkül támogatják a bevándorlókat, a munkanélkülieket, nem tudják fenntartani a közbiztonságot. A második forduló előtti két hét alatt Ségoléne Royal úgy próbált lefaragni behozhatatlan hátrányából, hogy szimbolikus ígéreteket tett a jobbközép Bayrou-nak, illetve az utolsó három napban frontális támadást indított Sarko ellen. Vasárnap esti beszédében jelezte, hogy a PS kikerülhetetlen átalakításának vezéralakja kíván lenni, és folytatni akarja azt, amit elkezdett. Néhány perc múlva a párton belüli egykori riválisai is - akiket akkor húzott elő a kalapból a kampány alatt, amikor kedve támadt hozzá - elmondták a tévéstúdiókban, ők hogyan képzelik a PS reformját. A francia szocialistáknak Strauss-Kahn és a szociáldemokrata trend, Fabius és a radikális baloldal, valamint a Royal képviselte hibrid harmadik út, a részvételi demokrácia és az északi szocdem modell képlékeny keveréke között kell majd dűlőre jutniuk. A 2002-es vereség és Jospin visszavonulása óta várnak egy új vezérre, miközben elodázták az alapvető kérdések megválaszolását. Pedig ha tényleg annyira veszélyesnek tartják az új köztársasági elnököt, talán nem ártana, ha egy cselekvőképes ellenzék érdemi vitára alkalmas alternatívákat nyújtana.
