Sátrakat vertek, tiltakoztak, amíg a rendőrség bors- és könnygázzal el nem zavarta őket. Az ágyúval verébre típusú fellépésnek hamar híre ment, a térre újabb és újabb tüntető csoportok érkeztek - immár gázálarccal felszerelkezve -, a rendőri intézkedések keménysége sem csökkent, és pár nap alatt a megmozdulások átterjedtek Törökország közel hetven városára, s egyre erőteljesebb politikai hangsúlyt kaptak, immár a kormány lemondását követelve.
De semmi török tavasz: miért is mondana le az immár tíz éve demokratikusan újra- és újraválasztott Erdogan-kormány, ha egyszer kikezdhetetlennek tűnik a népszerűsége, sőt az évek során csak fokozódott, nem kis részben annak a következetes neoliberális gazdaságpolitikának köszönhetően, amely a nagyszabású privatizációt követően felszámolta az ország eladósodását, sokszorosára növelte a kivitelt, lenyomta a költségvetési deficitet, lehetővé téve némi életszínvonal-emelkedést a szegény anatóliai falusi szavazók számára. Ráadásul
elégtételt kínált
- hiszen a közösségi sérelmek hosszú életűek - a húszas évek Musztafa Kemal-féle erőszakos modernizációja során elszenvedett sérelmekért, amikor is az arab írást latin betűsre cserélték, radikálisan szekularizálták a közéletet, elismerték a nők egyenjogúságát, de még a hagyományos viselet helyett is európai öltözködési gyakorlatot írtak elő vasszigorral a magukban berzenkedő törököknek.
Recep Tayyip Erdogan és az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) jobbközép, konzervatív és Nyugat-barát erőként határozza meg magát. Nyugat-barátságát sokan kétségbe vonják, de tény, hogy a gazdaságilag megszilárdult Törökország önálló hatalmi pozícióinak kiépítése mellett tartja magát a NATO-n belüli kötelezettségeihez, az Európai Unióhoz való közeledését pedig az onnan érkező - egyébként érthető - ellenállás akadályozza, amelynek legfőbb, be nem vallott eleme a nehezen áthidalható kulturális különbségek miatti aggodalom. De épp ez a kulturális másság, az iszlám hagyomány kiengedése a Kemal létesítette karanténból az egyik alapja Erdogan szilárd helyzetének - miközben tetten érhető a politikai stílusában is: az eltérő vélemények semmibevételében, sőt elhallgattatásában.
Megmutatkozott ez a mostani konfliktus kezdetén is: az utolsó pillanatig nem volt világos, mi a tulajdonképpeni értelme a Taksim téri fakivágásnak. Egyfajta történelem-visszafordító dühvel egy eklektikus stílusú tüzérségi laktanyát kívánt visszaépíttetni, amelyet a kemali időkben végrehajtott térrendezéskor bontottak le. Mivel azonban tüzérekre nincs szükség a város közepén, az épületben bevásárlóközpontot, luxuslakásokat létesítettek volna. A projektet Erdogan és a hozzá hű városi vezetés szorgalmazta (a kilencvenes években ő maga is Isztambul polgármestere volt, amíg le nem csukták valami akkor éppen államellenesnek számító nyilvános szavalat miatt). A részleteket azonban nem osztották meg a lakossággal, és azt sem, mi az értelme az egésznek egy olyan városban, amely hovatovább egyetlen óriási építkezés, ahol a régi favázas házakat a mai napig utcaszámra dózerolják el, hogy a "mérsékelten iszlamista" újgazdagok számára őrzött lakóövezeteket építsenek, tehát a hagyományos arculat megőrzésére bőven volna lehetőség. A közvélemény semmibevétele mindenképpen oka volt a szembenállás elszántságának.
Isztambulban jelenleg a metróépítés és a fent említett "városrehabilitáció" mellett három nagy építkezési terv van napirenden. Az egyik egy új repülőtér - a tervek szerint a legnagyobb Európában, a másik egy újabb híd a Boszporusz fölött, a harmadik pedig egy grandiózus csatorna Erdogan szerint is őrült terve, amely a túlzsúfolt vízi úttal párhuzamosan, tőle mintegy 40 km-rel nyugatra kötné össze a Fekete- és a Márvány-tengert, alternatív átjárót biztosítva a legnagyobb olajszállítók számára is. A bírálók presztízsépítkezésekről beszélnek - de azért azt se felejtsük el, hogy a városnak ma már közel 13 millió lakosa van (húsz év alatt nagyjából megduplázódott a lélekszám), és a fejlesztési elképzeléseket ehhez a nagyságrendhez kell igazítani. A városvédők - akik sokak mellett ugyancsak a mostani megmozdulások támogatói között vannak - természetesen a régi Isztambul színes, nyüzsgő, mégis meghitt és álmatag hangulatának eltűnését fájlalják, és egy kicsit azt is, hogy a felduzzadt népesség jórészt vidékről - horribile dictu, Anatóliából - került a városba, kiszorítva a hagyományos, européer polgárságot, amely egyszersmind a kemali hagyományok letéteményesének is tekinti magát. Ez nem jelenti azt, hogy a legrégebbi török politikai szervezet, az ellenzékbe szorult egykori kemalista állampárt, a szociálliberális Köztársasági Néppárt (CHP) hívei volnának. Számunkra meglehetősen ismerős módon a különféle indíttatású fiatal tüntetők kifejezetten tartanak tőle, hogy a CHP netán "rájuk ül", képviselőit (például Ankarában) kifütyülik, eltanácsolják a megmozdulásokról. Annak ellenére teszik ezt, hogy értékeik lényegében azonosak: az egyéni szabadságjogokat védik a felülről oktrojált és az iszlám elveiből levezetett korlátozásokkal szemben. Ennek a konfliktusnak épp úgy része a fogamzásgátlás és az abortusz körüli vita, mint az iskolai hitoktatás bevezetését övező konfliktus, vagy a szeszes italok árusítását korlátozó minapi rendelkezés, amely ellen a tüntetők tömeges sörbontással tiltakoztak. A rendszerhű polgárság persze a kormánypropagandát követve azonnal alkoholizmusról sikoltozott.
A tüntetők sokszínűségének leglátványosabb példájáról a Hürriyet Daily News számolt be, elújságolva, hogy a három rivális isztambuli futballcsapat, a Galataszeráj, a Fenerbahcse és a Besiktas szurkolói szokás szerint brutális összecsapásokba torkolló ellentéteiket zárójelbe tették, és egységbe forrva jelentek meg a Taksim téren, ahol a rendőrök rendszeresen a hajnali órákban esnek neki a fáradó tüntetőknek, gyújtják fel a sátraikat, vízágyúzzák szét őket.
Erdogan jövőre, az első közvetlen elnökválasztást követően államfő szeretne lenni. Bár a mostani konfliktussorozat gyengítheti a népszerűségét, de a hivatalos propaganda nagy erőkkel igyekszik - a szintén bekapcsolódott szélsőbalos csoportok ürügyén - terroristákra, sértett ellenzékiekre és (nicsak, ki beszél?) a mögöttük álló külföldi erőkre hárítani a felelősséget. Erdogan pedig elállt a Taksim téri hagyományőrző pláza tervétől: mecset épül helyette - jelentette ki.
