A közösség munkanyelveinek korlátozása állandó, politikai megfontolásoktól sem mentes viták tárgya Brüsszelben.
Gyakran hallott magasztos elv, hogy az egyesült Európában minden állampolgár számára biztosított a jog, hogy anyanyelvén tájékozódjon az unióval kapcsolatos történésekről, vagy éppen e nyelven szólaljon fel az Európai Parlamentben, ha történetesen annak képviselője. A valóságos helyzet azonban nem egészen ez. Az unió 15 tagállamában ugyanis közel 50 nyelvet használnak, mégis csupán 13 számít államnyelvnek, és csak 11-et ismer el az EU hivatalos nyelvként, vagyis csak ezeket használva fordulhatnak a közösség állampolgárai például az Európai Bírósághoz. Ezek a következők: angol, német, francia, finn, dán, svéd, spanyol, olasz, görög, holland és portugál.
Mit nem beszélsz!
Luxemburg egyik hivatalos nyelve, a luxemburgi például nem vált az unió hivatalos nyelvévé, mint ahogyan az ír (gael) sem. (Érdekesség, hogy az Egyesült Államokban nincsen szövetségi szinten hivatalos nyelv, bár az Államok döntő többségében kétségtelenül az angol az. Hawaiin azonban például a hawaii is.) Spanyolországban a spanyolon kívül jelentős tömegek beszélik - a kevésbé elterjedt baszk mellett - a gallegót (galíciait) és a katalánt, ezek azonban szintúgy nem egyenjogúak az EU-ban, annak ellenére, hogy katalánul többen beszélnek, mint norvégul, dánul vagy finnül. Hasonló a helyzet a hollandiai fríz dialektussal, és várhatóan sem a beás, sem a lovári nem válik hivatalos EU-nyelvvé hazánk belépésével. Összesen negyvenmillió anyanyelvi beszélője van azon nyelveknek és nyelvváltozatoknak az unió területén, amelyeken nem olvasható az EU joganyaga, és amelyeken nem intézhető írásbeli kérdés vagy kérés a közösség csúcsszerveihez. Az Európai Kisebbségi/Kevésbé Elterjedt Nyelvek Hivatala éppen ezen regionális közösségeket támogatja abból a filozófiai alapállásból, hogy az új Európa identitástudatának felépítésében ők segíthetnek a legtöbbet, hiszen alapélményük a soknyelvű és kisebbségi lét. A mégoly szerencsés helyzetben lévő Ausztria sem tudta egyébként legyőzni kissé túlfűtött patriotizmusát a csatlakozási tárgyalásokon. Kitartó munkával elérte, hogy 23 osztrák idiómát elismerjenek a közösségi élelmiszerjogban, vagyis hogy a német megfelelőjükkel azonos értékűnek tekintsék. A győzelem egyik vígjátékba illő példájaként ma a Quarktasche helyett a Topfenkolatsche is legitim módon mondható az EU testületeiben: ha egy zergekalapos illető tiroli nadrágjának zsebéből e szóval kínál minket túrós táskával, ne csodálkozzunk: papírja van róla.
Fordítási irányok
A hivatalos nyelvekről - nagy számuk miatt - azonban nem állítható, hogy egyben az unió munkanyelvei is lennének, vagyis hogy az informális találkozókon bárki problémamentesen használhatná őket. (Az ENSZ-ben jóval egyszerűbb a helyzet, hiszen csupán hat hivatalos nyelve van - angol, francia, orosz, kínai, spanyol és arab -, az Európa Tanácsban pedig egyenesen paradicsomi állapotok uralkodnak, hisz csak angolul és franciául lehet szólni.) 1973-ig gyakorlatilag kizárólag a franciát használták a közösségi intézményekben, a Montánunió alapító szerződése is franciául íródott. A közösség nyelvi jogának megformálódása a flamandok tiltakozó mozgalmához köthető.Azóta az angol vált a leggyakrabban használt munkanyelvvé (az amerikai kulturális és politikai hatás mellett az európaiak idegennyelv-tudásának szerkezetével magyarázhatjuk ezt - lásd keretes írásunkat), a francia a második helyre szorult, a harmadikon pedik a németet találhatjuk. Legutóbb 1995-ben erősítette meg az Európai Tanács az unió többnyelvűségének alapelvét, és paradox módon ugyanezen évben kezdett a nyelvi helyzet abszurddá válni. Addig ugyanis a 9 hivatalos nyelv 72 közvetlen tolmácsolási variációt jelentett, két újabb nyelv, a svéd és a finn hivatalossá válása azonban - a kombinatorika vastörvényei szerint - már 110 "fordítási irányt" szült (a svéd egyébként Finnországban is hivatalos nyelv). A kelet-európai bővítéssel pedig várhatóan 21-re nő majd a hivatalos nyelvek száma, ideértve a törököt is, amely Cipruson a két államnyelv egyike. Hiába a törvényi kötelezettség, az unió vezető testületeinek formális tanácskozásain gyakran már ma sem sikerül biztosítani, hogy minden résztvevő az anyanyelvén hallgathassa meg a hozzászólásokat. Az írásbeli előterjesztésekkel sem jobb a helyzet, ugyanis ezeket angolul és franciául szövegezik meg, a többi nyelvre pedig csak ezután kezdik el fordítani. Így egy olasz vagy spanyol EP-képviselőnek lényegesen kevesebb ideje marad a vitákra való felkészülésre angol vagy francia képviselőtársainál. Nemegyszer előfordul, hogy a pályázatok kiírása is előbb történik meg a domináns nyelveken, így például egy görög aspiráns, ha az anyanyelvén kívánja tanulmányozni a feltételeket, gyakran csak kurtább pályázási időintervallummal gazdálkodhat. Ráadásul az ügyintézés magasabb szinteken már kizárólag angolul folyik.
Ahány ember, annyi nyelv
Amikor 1995-ben Franciaország átvette az unió soros elnöki tisztét, a káoszt enyhítendő javaslatot tett arra, hogy ötre csökkentsék az EU munkanyelveinek számát (angol, francia, német, olasz, spanyol), rosszindulatú értelmezések szerint azért, hogy az addigra szinte egyeduralkodóvá vált angol pozícióit gyengítsék. A tervből nem lett semmi, mint ahogy abból a nem hivatalos kezdeményezésből sem, hogy az unió jogszabálya alkalmazkodjon a kialakult gyakorlathoz, és tegye meg az angolt hivatalos lingua francának, vagyis közvetítőnyelvnek. Nem kell azért annyira irigyelni az angolokat sem. Egyrészt az unióban használt angol jóval közelebb áll az amerikai angolhoz, mint a brithez, másrészt a nem anyanyelvi használók tömegei miatt sokan az angol nyelv példátlan "romlásáról" értekeznek. A németek is megvívták a maguk csatáját. A bizottság '93-ban újfent deklarálta, hogy dokumentumait németül is elkészíti, de ez nem valósult meg. Helmut Kohl ideje alatt a német tisztviselők erre hivatkozva több esetben egyenesen bojkottálták a bizottsági munkát, azzal érvelve, hogy az EU-ban mégiscsak a német ajkúak vannak a legtöbben, ráadásul ők a legnagyobb nettó befizetők is. Öt évvel ezelőtt Joschka Fischer is beadvánnyal élt ez ügyben a finn elnökség felé, mellesleg angol nyelven.
A bábeli állapotokat észlelve, ismét feltámadt a küldetéstudat az eszperantistákban. Az eszperantó, amely minden idők legéletképesebb mesterséges nyelve (a második helyen a volapük áll, melyet egykoron közel negyedmillió ember beszélt) a 19. század végén született meg. A "műnyelv" lelkes hívei most kitartóan lobbiznak az Európai Parlamentben azért, hogy szívük csücske az unió adminisztratív munkanyelve legyen. Szókincse töredéke a természetes nyelvekének, így - becslések szerint - akár tizedannyi idő alatt is elsajátítható (körülbelül 250 órányi tanulással), mint más, kevésbé optimalizált felépítésű nyelvek, ráadásul munkanyelvvé tétele nem járna sértődéssel és a politikai status quo átrendeződésével a közösségben. (Bár a "nagyoknak" - most már lassan Lengyelországot is ideértve - bizonyára óriási presztízsveszteség lenne egy ilyen döntés.) Kiküszöbölné továbbá az angol és a francia anyanyelvi beszélők érdemtelenül és igazságtalanul szerzett helyzeti előnyét is. Sokan a turizmus, a munkaerő-áramlás és a gazdasági kapcsolatok fejlődésének is azeszperantóban látják a letéteményesét, igaz, mindez már azt feltételezi, hogy az unió állampolgárai is tömegesen bírják e nyelvet. Ez az elképzelés gyengéje: ma az eszperantót csak nagyon kevesen beszélik Európában. Hogy ez változzon, ahhoz politikai döntésre és közösségi szintű oktatáspolitikára lenne szükség - erre viszont jelenleg nem sok remény van.
Pedig valamit tenni kell, mert a fordítás és tolmácsolás költségei hatalmasak, az EU adminisztratív működésének mintegy a felét teszik ki, és még csak a formális bővítés előtt állunk. Gondoljunk bele: egy jogszabálynak gyakran tucatnyi vázlata létezik, és a módosító javaslatok száma is nemegyszer eléri a félszázat. És minden egyes sort minden egyes hivatalos nyelvre le kellene fordítani. Ehhez óriási apparátusra van szükség, és ez a munka jelentősen lelassítja a döntéshozatalt is. Egy 2001-es adat szerint évi 1,2 millió oldalt fordítanak le az EU-ban, és csak a bizottságban 2000 nyelvtudor dolgozik. Az egyik lehetséges megoldás az lenne, ha a fordítási feladatokat nem központilag végeznék, hanem a tagországokba delegálnák. Erre nézve időről időre fel is bukkannak elképzelések, elsősorban az Európai Parlamentben. Folyik továbbá a közösségi jog terminológiájának egységesítése az összes tagállam nyelvén, és ezzel összefüggésben egy, a gépi fordítás fejlesztését célzó program. Ezek azonban csak kósza ötletek, egy egységes, átgondolt közösségi nyelvpolitika - amely immáron 25 tagországgal számol - továbbra is várat magára. Nem könnyű ugyanis egyszerre érvényesíteni a nyelvi jogegyenlőség és az ésszerűség követelményét, hisz az előbbiből félszáznál is több hivatalos EU-nyelv (ad absurdum ugyanennyi munkanyelv) következne, míg a második a tárgyalási nyelvek drasztikus - akár egyetlen nyelvre való - csökkentését kívánná meg. Az ellentmondás könnyen belátható: minél több tagja van az uniónak, annál nagyobb a nyelvi keszekuszaság és a pazarló bürokrácia, a 25 tagú Európában pedig - ha lehet - még kisebb esélye lesz a konszenzusnak arról, hogy mely nyelveket zárjanak ki az unió tárgyalási nyelvei közül.
| Ki mit tud? A német újraegyesítés és Ausztria uniós tagsága következtében ma minden negyedik uniós állampolgárnak, vagyis mintegy 90 millió embernek német az anyanyelve. A második helyen 16 százalékkal osztozik az angol, a francia és az olasz, aztán jön a spanyol (9), majd a holland (6). Ezt a képet jelentősen átrendezi majd a bővítés, hisz a közép-európai lakosság 33 százalékának lengyel az anyanyelve. A 15 tagállamú unióban idegen nyelvként 30 százalék beszéli az angolt, 15 a franciát és 9 a németet (Közép-Európában 10 százalék körüli az angol és a német nyelv ismerete). Összességében tehát elmondható, hogy az angolt az EU állampolgárainak a fele beszéli valamilyen szinten, a németet és a franciát pedig az egyharmaduk (a németet valamivel többen). Az összeurópai lakosságnak viszont csak alig több mint negyede beszél valamilyen idegen nyelven, ezért tűnik illúziónak a felelős EU-vezetők ama gyakran hallott biztatása, hogy mindenki tanuljon meg legalább két európai nyelvet, és akkor majd mérséklődik a "nyelvprobléma". |
