Obama 2009. januári beiktatásakor e hasábokon arról értekeztünk (lásd: Az igazság pillanata, Magyar Narancs, 2009. január 22.), hogy elnökségének első szakasza a fékezett habzású clintonizmus és a Bush-érával való kontinuitás jegyében telik majd, s e várakozásainkban nem is kellett csalatkoznunk. Nem úgy Obama bel- és külföldi baloldali híveinek: az elnöksége kezdetén nagyjából öt éve a politikai nagypályán játszó tehetséges illinois-i alkotmányjogász egy csapásra nem tudta demokratikus-progresszív Mekkává varázsolni Washington bűnös városát. Ha valami, hát DC formálta saját képére a politikus Obamát.
A vég nélküli háborúk
A Bush-korszak túlkapásainak emblémájává vált guantánamói fogolytábor bezárásáról az új elnök egyik első határozatával döntött. Végül éppen az önmagának szabott tágas, egyéves határidő lejárta előtt, tavaly december 15-én jutott el odáig, hogy kijelölje az USA területén maradó foglyok állomáshelyét (egy Illinois állambeli börtönt). A külföldre deportálandókkal együtt még mindig több mint 200 fős állomány sorsa ezzel együtt teljesen bizonytalan. A csoport közel fele jemeni transzferre vár, miközben az arab-félszigeti ország Amerika-barát kormánya egyre kétségbeesettebb védekező háborúra kényszerül az al-Káidával szövetséges síita lázadók ellen. (A lassúság a folyamatot felügyelő fehér házi főjogász állásába is került.) Csakhogy egyre-másra érkeznek a hírek az elbocsátott guantánamói "véndiákok" ismételt harctéri bevetéséről, s azok a peres eljárások sem kecsegtetnek gyors sikerrel, amelyeket egy New York-i szövetségi bíróságon indított el a kormányzat egyes volt bentlakók, többek közt a 2001. szeptemberi támadás vélelmezett értelmi szerzője, Kálid Mohamed "sejk" ellen. Obamának a tábor bezárására és az amerikai állampolgárok védelmére tett ígéretei tehát könnyen összeegyeztethetetlenné válhatnak.
A folytonosság az előző kormányzással sehol nem szembetűnőbb, mint az iraki és afganisztáni háború esetében. Obama nemcsak G. W. Bush hadügyminiszterét, Robert Gatest vette a nevére, de a rövid távú csapaterő-növelésre és középtávú kivonulásra épülő, Irakban debütált politikáját is. Év végi beszédét, melyben végleg a sajátjává tette Bush afganisztáni háborúját, hosszas előkészítés előzte meg. Az elnök hónapokig egyensúlyozott a töketlenkedés és a tökéletességre törekvés közötti vékony sávon, reaktiválva a 2008-as kampány Obama "hajnal három órai" döntésképtelenségéről és nemzetbiztonsági tapasztalatlanságáról szóló - és annak idején mai két legközelebbi beosztottja, Joe Biden alelnök és Hillary Clinton külügyminiszter által felkorbácsolt - képzeteket. Ha ehhez hozzágondoljuk a "karácsonyi robbantó" elfuserált, de potenciálisan pusztító terrorkísérletét és a puha diplomácia hatástalanságát az olyan kemény ellenfelekkel szemben, mint Irán vagy Észak-Korea, megértjük, hogyan válhatott az év visszatérőjévé a leamortizálódott, de egy kis biztonságpolitikai keménykedésre mindig kapható korábbi alelnök, Dick Cheney. Tavaly azt írtam, hogy Obama nem fog fejvesztve menekülni Irakból - nos, ez egy vaskos understatement volt. Az afganisztáni, bővítetten úrajtermelt szerepvállalás dolgában se zavarjon meg minket beharangozott ütemterve, miszerint másfél éven belül meglesz a kivonulás. Tanácsadói azóta szüntelenül árnyalják ezt az ígéretet - a romló és főleg robotrepülőkről indított rakétákkal kezelgetett dél-afganisztáni és északnyugat-pakisztáni helyzet miatt bármilyen menetrend eleve illuzórikus.
A látszat- vagy semmilyen változást nem hozó ígéretek sora tetszés szerint folytatható - a kampánymondással ellentétben zárt ajtók mögött folyó egészségügyi reformtárgyalásoktól a fehér házi beléptetés átláthatóvá tételéig. Ez utóbbi pikantériája, hogy miközben néhány hónap késéssel és némely kivételekkel megismerhetjük, hogy kik férnek hozzá az elnök szűkebb környezetéhez, érdemi változás az eddigi tapasztalatok alapján a környékbeli kávézók magasabb kihasználtságán túl nem várható. Az amerikai politikával foglalkozó kutatók által felhasználható hivatalos források bővülése üdvözölhető ugyan, de amíg nem tudjuk meg például, hogy a helyi ORTT vezetői mi okból töltenek órákat az alagsori bowlingpályán, addig csak a tény konstatálása marad: lobbisták és az egykori chicagói barátok és üzletfelek jönnek és mennek, Obama helyett pedig a lépten-nyomon felbukkanó, sok esetben a szenátus által sem meghallgatott "cárok", azaz az egyes ügyek elnöki különmegbízottai végzik a kormányzás aprómunkáját.
Kisplasztika vagy nagyvizit
Obama tavalyi, nem hivatalos évértékelő beszédében az egészségügy még egyenlő súllyal szerepelt az energiával, a munkahelyteremtéssel és az oktatással, hogy aztán a gazdaság mellett minden mást háttérbe szorító prioritássá váljon. Igaz, az elnök ebben is egyéves határidőt hirdetett - és még az is lehet, hogy tartani tudja. Az évértékelő beszéd időpontja is épp emiatt bizonytalan: az elnöki stáb arra vár, hogy a kongresszus két háza végleges kompromisszumra jusson az egészségügyi reformtörvényről. (A képviselőháznak és a szenátusnak nemcsak el kell fogadnia a két külön törvényjavaslatot, de aztán össze is kell boronálnia őket.)
A jó hír az, hogy a törvényhozási folyamatokat a hátsó ülésről szemlélő Obama már most messzebb jutott, mint ameddig a '90-es évek elején csúfosan megbukott Hillarycare. Akkor a frissen megválasztott Bill Clinton saját nejét nevezte ki a reform lebonyolítására, aki 9 hónap után elő is állt egy 1300 oldalas csomaggal a teljes körű biztosítási lefedettség megteremtéséről. Ám az előkészítésből kihagyták a kongresszusi bizottságok kényurait, akik a prüszkölő kórházak és magánbiztosítók médiahadjáratát látva hagyták kimúlni a középosztály által sem kedvelt javaslatot.
Obama eleve csak a gyerekek részére ígért garantált biztosítást, míg a választói többséget fogyasztóvédelmi intézkedésekkel, például a meglévő betegség miatti diszkrimináció tiltásával próbálta megnyerni. Okosan viselkedett a változás veszteseivel is: az egészségügyi cégeket képviselő lobbicsoportokkal megállapodást kötött arról, hogy 10 év alatt több mint 200 milliárd dollárral csökkennek részükre az állami tb-kasszákból a kifizetések. A tervezet 10 év alatt közel 1000 milliárd dolláros átrendeződést és 132 milliárd dolláros deficitcsökkentést hozna. Fő célja az, hogy a majd 50 millió biztosítás nélküli állampolgár számára hozzáférést biztosítson a jelentős részben magáncégek által üzemeltetett egészségügyi rendszerhez, és hogy megfékezze az ellátási költségek egeket ostromló inflációját. Új, az árakat átláthatóbbá tevő biztosítási tőzsdéket hozna létre, kiterjesztené a szegények számára ellátást nyújtó Medicaidet, biztosításvásárlási támogatásokat adna a magáncégeknek. Az utóbbiak által már biztosított 160 millió állampolgár megtarthatná eddigi szerződését, mindenki más számára azonban kötelező lenne a biztosításvásárlás (a harmadik nagy csoportot az államilag finanszírozott ellátásban részesülők teszik ki).
A törvényhozásnak adott majdnem szabad kéznek vannak persze hátulütői. Az új törvény kevésbé lesz koherens, mintha a szakminisztériumok készítették volna elő: és ha végül át is megy, az egészségügyi határértéket jóval meghaladó disznóhússal (pork: az egyszeri képviselőket a szavazatukért kifizető, pántlikázott támogatások) lesz dúsítva. Mivel az ellenzéki republikánusok egységesen ellenállnak, hisz szerintük a csomag az egészségügy államosításával egyenértékű, Obamának önpárti képviselőit kell szinte hiánytalanul maga mögé állítania. (A szenátus 100 képviselőjéből legalább 60 szavazatára szükség van, a két független támogatását is élvező demokraták pedig éppen ennyivel rendelkeznek.)
A dolog nagyjából két témán csúszhat el. A képviselőházi változat tartalmaz egy restriktív abortuszfinanszírozási kitételt, ami konzervatív ízlés szerint felborítaná a hosszú évek alatt a témában kiszenvedett tűzszüneti megállapodást. A képviselőházi demokrata frakció legnagyobb platformját alkotó és számos befolyásos bizottsági elnököt, valamint a házelnök Nancy Pelosit is magába foglaló baloldali progresszív tömörülés ezt nehezen fogja lenyelni, különösen mivel másik vesszőparipájuk, egy új állami biztosítási alap létrehozása ügyében is várhatóan vereséget fognak szenvedni. De vitatott a reformok finanszírozása is. A szenátus a legnagyobb összegű, zsurnálnyelven "Cadillac"-nek becézett biztosítások 40 százalékos különadójával tömködné a lyukakat, ami a magánbiztosítók mellett a korábban kötött alkukat féltő szakszervezeteknek és így alsóházi szövetségeseiknek sem tetszik. A konzervatív Délen és Közép-Nyugaton megválasztott demokraták (a "kék kutyák") szavazatát pedig az veszélyezteti, hogy a különböző kompromisszumok miatt akár 80 milliárd dollárral is megszaladhat a szenátusi verzió 871 milliárdos számlája. Márpedig az ő egész politikai pályafutásuk dőlhet el a novemberi képviselőházi választáson azon, hogy kellően hitelesek tudnak-e maradni a kétéves politikai ciklus fennmaradó részének legfontosabb kérdése, az államháztartási hiány lefaragása kapcsán.
A küzdelem még folyik. Lapzártánk után Massachusettsben időközi választásokat tartanak, beteg szenátorokat tolnak fel nap mint nap a Capitoliumra. Az szinte bizonyos, hogy a demokraták novemberben elveszítik a reformhoz szükséges minősített többséget: és ha a törvényhozási folyamat pár héten belül nem zárul le, kárba veszhet minden eddigi erőfeszítés. Pedig ha Obama csak ezt az egy nagy reformot hozná tető alá, már azzal is helyet nyerne a "történelmi" elnökök rangsorának első harmadában.
A deficit éve
Az állami költekezéssel és a vele párban járó adóztatással szemben mindig szkeptikus amerikai választók számára egyelőre túl nagy falat az egészségügyi reform. Az elszálló költségvetési hiány évtizede után könnyen lehet, hogy ismét az izolációs, bizniszbarát, szabad piaci, fiskális konzervatív irányba lendül az inga. Az adatok nagyságrendi pontosságát senki nem vitatja, ahogy azt sem, hogy az államadósság átfogó beavatkozás nélküli trendje fenntarthatatlan. A GDP 11 százalékát is meghaladó 2009-es költségvetési hiány arányosan magasabb, mint ami miatt Magyarország majdnem lehúzta a rolót 2006-ban, és hosszabb távon még a minimális kockázati prémiumú államkötvényekből és a világ vezető tartalékvalutájának biztosításából hasznot húzó USA sem tudja finanszírozni. A tét ráadásul nem csak gazdasági. Ahogy azt Niall Ferguson konzervatív sztártörténész nagy ívű Newsweek-cikkében megírta, a főként Kína és a japánok által finanszírozott amerikai államadósság növelése alapjaiban áshatja alá az amerikai birodalmat, ahogy tette azt egy hasonló környülállás korábban a Habsburgok által irányított Spanyol Királysággal, a Napkirály Franciaországával vagy az Oszmán Birodalommal. De így járt az utolsó nagy angolszász impérium is: a brit kormány a két világháború között a költségvetés 44 százalékát fordította adósságtörlesztésre, ami erősen korlátozta a németekkel szembeni fegyverkezés lehetőségét.
Miközben a baloldali közgazdászok, köztük a Nobel-díjas Paul Krugman és Joseph Stiglitz további keresletélénkítést tartanának szükségesnek (a reálgazdasági adatok és a munkanélküliség alapján nem is megalapozatlanul), a költségvetési korlátok visszakeményítése elkerülhetetlennek látszik. A jobboldali offenzíva már megkezdődött: Fiscal Times címmel már működik egy "tényfeltáró" (baloldali kritikusai szerint: jobbos propagandista) kollektíva, amelyet Peter G. Peterson, a jó nevű konzervatív milliárdos, az egyik Nixon-kormány kereskedelmi minisztere pénzel, és amely a kormányzati túlköltekezést ostorozza. De a demokrata törvényhozók között is aktivizálódtak - az alelnökjelöltként döntős Evan Bayh szenátort is felvonultató - deficithéják. Mindeközben tavaly az ún. "személyes csődök" harmadával nőttek, és a tagállami költségvetéseket csak a központi gazdaságélénkítő csomag forrásai tartják valahogy egyensúlyban. És bár a kormányzati kommunikációban ismét előtérbe került a munkahely-teremtés fontossága, vérmes törvényhozási reményeket - a klímaváltozás elleni küzdelemhez hasonlóan - nemigen táplálhatnak az állami beavatkozás hívei.
Obama elnökségének első éve persze messze nem eredmények nélküli az amerikai progresszív baloldaliak szempontjából. Az adminisztráció hatékonyan lépett fel az őssejtkutatás, az AIDS-szel szembeni küzdelem és a fogamzásgátló gyógyszerek használatának vallási alapú korlátozása ellen. Igyekezett bezárni az off-shore adóelkerülés kiskapuit, s fellépett a privát "biztonsági" cégek háborús bevetése ellen. A "kulturális háborúban" az elnök a latino Sonia Sotomayor legfelsőbb bírósági kinevezésével és a hadsereg homoszexuálisokat diszkrimináló politikája eltörlésének belengetésével próbált baloldali hívei kedvére tenni. Az ilyen intézkedések jelentős része azonban nem több mint visszatérés a többségi közvéleményhez meg a több évtizedes centrista mainstreamhez: a Bush-adminisztráció radikál-keresztényi és neokonzervatív túlhevülésének visszahűtése az üzemi hőmérsékletre. Obama ugyanakkor még adós legfőbb ígéretével, a közpolitikai eredmények és a közérdek szolgálata, valamint a politika "korrupciómentesítése" és "demokratizálása" közötti modus vivendi kialakításával, s a stabil választói többség megszervezésével ezen új formulához. Nem nehéz belátni, hogy a körülmények miatt elnöksége egyelőre zsákban táncolás - de az igazi "változás" csak ekkor kezdődne el.
Ütik jobbról...
A 2008-cal megkezdődött új demokrata korszakra vonatkozó várakozások mára épp úgy szétporladtak, ahogy tévedésnek bizonyult G. W. Bush "agya", Karl Rove jövendölése is az "állandó republikánus többségről". A 2010. novemberi kongresszusi választásokon a teljes létszámában újraválasztott képviselőházban meg az egyharmadában megújuló szenátusban is veszteségekre számíthatnak a most mindkét házban többségi demokraták, ami megadhatja a 2012-es elnökválasztás alaphangját is. Mozgalmi szinten a republikánus bázis legaktívabb csoportját jelenleg a "teadélutánozók" alkotják. A populista, jobboldali hírtévés műsorvezető, Glenn Beck által mozgósított "adólázadó" és bevándorlóellenes patrióták a párt korábban Barry Goldwater, majd Ronald Reagan által fémjelzett libertariánus beütésű irányzatát élesztették újra. A párt ezen szárnya csak nehézkesen egyeztethető össze a korábban domináns protestáns fundamentalista vonallal: egyik vezetőjük, Dick Armey képviselőházi ex-frakcióvezető korábban arról értekezett, hogy "a kereszténység nem ad felmentést a hülyeségre". A mélyen vallásos tábor kedvence immár másfél éve a jelenleg a könyvével túrázó és a jobbos FOX News hírcsatornán kommentátori állásba lépő Sarah Palin, akit hívei akár már ma "felkennének" egy Beck-kel közös 2012-es elnökválasztási jelöltlistára.
...ütik balról
A demokraták számára ugyanakkor nem a jobboldal e két ökle, hanem az olyan, a tradicionális értékeket és a vállalkozások érdekeit képviselő mainstream republikánusok jelentik a veszélyt, mint Virginia és New Jersey novemberben a balpártot alapos verésben részesítő új kormányzói. E típus visszatérésétől rettegnek a centrista demokraták Nevadától Ohióig. Az egy-a-tábort csak nagy nehezen összetartó Obama szerintük a bankmentő csomaggal, a keresletélénkítéssel és az egészségügyi reformmal túl messzire merészkedett az állampolgárok privát szférájába. Egy újabb fiaskó a kőliberális Massachusettsben lapzártánk után megrendezett szenátorválasztáson megerősítheti félelmeiket: egyetlen választókerületben sincsenek biztonságban. Kevésbé választási, inkább szakpolitikai elégedetlenség lett úrrá mindeközben az Obamától balra fekvő tájakon. Az elmúlt két választás győzelmének egyik fő stratégája, Howard Dean kerek-perec az egészségügyi (szerinte: ál-)reform elhagyására szólít, miközben a párt hagyományos balszárnya, az afroamerikaiakat tömörítő platform a munkahelyteremtés háttérbe szorulása miatt lázad. Ha már a biztonság- és társadalompolitikában nem tudott, Obamának a gazdaságpolitikában kell villantania előttük: talán ez inspirálhatta például a bankoktól "a válságkezelés költségét beszedő" különadó múlt héten nyilvánosságra hozott ötletét is.
