Öböl-háború előtt: Az iraki csapda

szerző
- kovácsy -
publikálva
1998/7. (02. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha lesz új Öböl-háború, ez valamikor február 22., a naganói téli olimpia befejezése és március vége, a mekkai zarándoklat kezdete közötti hetekre várható, de lapzártáig legalábbis nem tört ki. A hét évvel ezelőttihez képest némileg megfogyatkozott létszámú szövetségesek katonailag viszont már ezen a héten készen állnak a támadásra, és ha minden igaz, a csehek, lengyelek, románok társaságában így vagy úgy mi is ott leszünk.

Ha lesz új Öböl-háború, ez valamikor február 22., a naganói téli olimpia befejezése és március vége, a mekkai zarándoklat kezdete közötti hetekre várható, de lapzártáig legalábbis nem tört ki. A hét évvel ezelőttihez képest némileg megfogyatkozott létszámú szövetségesek katonailag viszont már ezen a héten készen állnak a támadásra, és ha minden igaz, a csehek, lengyelek, románok társaságában így vagy úgy mi is ott leszünk.

A katonai akció nyilvánosságra hozott tervei szerint az első csapásokat Irak parancsnoki, távközlési és légvédelmi rendszerére mérnék. Ezután következnének a feltételezett rejtekhelyek, ahol az iraki rakétákat, bakterológiai és vegyi fegyvereket, illetve az előállításukhoz szükséges berendezéseket sejtik. Mindezzel párhuzamosan támadni akarják azt a tízezer főnyire becsült alakulatot, amelynek lényegében Szaddám Huszein személyes védelme az egyetlen feladata, továbbá az elitegységeket.

A csapás, ha lesz, márpedig eléggé valószínű, hogy lesz, akkor hatalmas lesz, annak ellenére, hogy az 1991-es háborúval szemben az amerikai légierő most jóval kisebb szerepet kap, mert Szaúd-Arábia ezúttal nem engedélyezi a területéről kiinduló légi támadásokat. A haditengerészet kötelékébe tartozó gépek viszont sokat korszerűsödtek a hét év alatt, és rakétáikat, precíziós bombáikat, három méter vastag vasbeton áttörésére is alkalmas, késleltetett hatású robbanófejeiket infrakeresők segítségével, lézervezérléssel tudják célba juttatni.

Csak éppen az a kérdés, hogy miután ez megvolt, akkor mi van. A konfliktusnak ugyanis egyedül

a jogi háttere egyértelmű

Miután 1991 februárjában a szövetségesek ENSZ-jóváhagyással végrehajtott akciója kiűzte Kuvaitból az iraki megszállókat, a világszervezet meghozta 687-es számú határozatát. E szerint Iraknak feltétel nélkül meg kell semmisítenie, illetve hatástalanítania kell valamennyi tömegpusztító (atom-, vegyi és biológiai) fegyverét, valamint minden, 150 kilométernél nagyobb hatótávolságú ballisztikus rakétáját. Az előírások betartását az ENSZ mérnökökből, biológusokból és vegyészekből álló, változó összetételű különbizottsága, az UNSCOM ellenőrzi. A határozat szerint az előírások teljesülése után az ENSZ feloldja az Irakkal szemben azóta is fenntartott gazdasági zárlatot.

Szaddám Huszein az ellenőrök tevékenységét és az ENSZ más előírásainak a teljesítését folyamatosan akadályozza és szabotálja, feltételeket próbál szabni, az embargó feloldását sürgeti. Mindez az évek során több súlyos diplomáciai összetűzéshez és - amerikai - büntető légi támadásokhoz vezetett.

Most az álláspontok lényegében végleg megdermedtek, és alig látható, milyen új fordulat következhet be, mit léphet Kofi Annan ENSZ-főtitkár, aki hajlandónak mutatkozik még egy utolsó iraki közvetítő látogatásra, ha pontos javaslatokat terjeszthet elő, ha ezeket a Biztonsági Tanács öt állandó tagja egységesen támogatja, és ha garanciát lát arra, hogy Bagdad nyitott lesz ezekre a javaslatokra. Túl sok a ha. Annan valami olyan megoldásra gondol, ami sem Washington, sem Bagdad számára nem jelent presztízsveszteséget, ugyanakkor Irak leszerelésének követeléséből sem enged.

Ezt a megoldást most, a hétfői lapzártakor nehéz elgondolni, hiszen Washington az UNSCOM teljes mozgásszabadságát követeli, Bagdad viszont korlátozni akarja a megfigyelők lehetőségeit. Szaddám Huszein azért maradhatott véreskezű és gyaníthatóan pszichopata diktátorként is karizmatikus vezető az irakiak szemében, mert az ENSZ-szel - és rajta keresztül Amerikával - dacolva a tépett nemzeti büszkeség számára ellenségképet tud felmutatni, a mételyt és ármányt, minden nyomor és keserűség külső és végső forrását. Így tudta

heroikus küzdelemmé stilizálni

honfitársai nélkülözését, százezrek értelmetlen halálát. Ha tehát enged, ezzel értelmetlenné teszi visszamenőleg is mindazt a szenvedést, amelyet a vesztes háború után ellenszegülésével, és ennek következtében az embargó fennmaradásával, ő okozott Irak lakosságának.

Az amerikai álláspont egyszerű és áttekinthető: ha Szaddám akadályozza az ellenőrzést, ennek oka van, és ez nem lehet más, csak az, hogy volna mit ellenőrizni. Ezt a nézetet támasztják alá az ellenőrzés eddigi eredményei is, amelyek világossá tették, hogy az iraki vezetés rendszeresen igyekezett kijátszani az UNSCOM embereit. Hosszú ideig állította például, hogy beszüntette a VX jelű, az ötvenes években - történetesen amerikai tudósok által - kifejlesztett idegméreg gyártását. 1995-ben aztán az ellenőrök közel négy tonnányira bukkantak ebből az anyagból, amelyből a milligramm törtrésze már halálos adag.

A VX mérgesgáz egyébként a rovarirtó szerek egy bizonyos csoportjával rokon, vagyis előállítható olyan üzemekben, ahol növényvédő szerek készülnek. A bakterológiai fegyverek előállításához viszont még álcázott üzemekre sincs szükség. A nyolcvanszázalékos valószínűséggel halált okozó Anthrax-baktériumok kitenyésztéséhez elég egy közönséges orvosi laboratórium, a berendezés szükség esetén egy garázsban is elfér, és ha a tenyészetből elhelyeznek ötven litert egy rakétában, ezzel meg lehet tizedelni egy milliós nagyváros lakosságát. Bagdad két éve beismerte, hogy összesen 9000 liter Anthraxot állított elő - lehet osztani-szorozni. A készleteket szükség esetén bárhol, istállókban, családi házakban is el lehet rejteni, és legyen bármekkora erejű, tartson bármilyen hosszú ideig a küszöbön álló támadás, Irak négyszáznegyvenezer négyzetkilométeres területét nem lehet beszórni bombákkal, főleg úgy nem, hogy eközben a támadók kímélni próbálják a polgári lakosságot. És ez csak egy példa arra, mennyire nem egyértelmű, mi lehet a katonai akció hozadéka, mi történhet a következő Öböl-háború után - más szóval:

minek ez az egész?

Hét évvel ezelőtt világos volt a helyzet: Irak lerohanta Kuvaitot, egy független államot, és a háborús katonai szövetség célja az előző status quo helyreállítása volt. A katonai fellépés elérte ezt a célt, Kuvait felszabadult.

Most viszont bonyolultabb a helyzet. Irak - jó okkal - feltételezett tömegpusztító arzenálja permanens veszélyt jelent az egész közel-keleti térség szempontjából, de ezt a veszélyt nem lehet sem közvetlennek, sem konkrétnak tekinteni. A katonai fellépés, ha csak részleges sikerre törekszik is, ártatlanok életébe fog kerülni. Többek között erre az aggályra hivatkoznak azok az arab országok, amelyek (például Egyiptom, Szaúd-Arábia, Szíria) 1991-ben még habozás nélkül felsorakoztak a szövetségesek oldalán, most viszont mindenképpen békés megoldást sürgetnek, még ha leszögezik is, hogy Iraknak alkalmazkodnia kell az ENSZ előírásaihoz. Az említett országok vezetői félnek, hogy az ártatlanul szenvedő irakiakkal rokonszenvező lakosságuk megmozdulna, ha harciasabban fordulnának Bagdad ellen. A pánarab kontextus, különös tekintettel a palesztin békefolyamat megfeneklésére, az iszlamista fanatizálódásra az iraki határokon túl is növeli Szaddám Huszein mint az amerikai arroganciával egyedül és a végsőkig szembeszálló arab hérosz nimbuszát.

A kérdés, hogy mi történik majd a hadműveletek másnapján, az Egyesült Államokban is kérdés. Azt mindenki világosan látja, hogy végső megoldást csak Szaddám Huszein bukása,

még biztosabban a halála

hozhatna. Bármekkora erejű legyen is a katonai csapás, engedményekre, a tömegpusztító fegyvereiről való teljes lemondásra aligha fogja hangolni. És belső ellenzék híján egy esetleges hatalomváltás is valószínűleg csak egy hasonlóan diktatórikus módszerekkel, hasonló megfontolásokkal kormányzó katonai fiókdiktátort ültetne a helyére (lásd a keretes írást). Igazi eredményt tehát csak az hozna, ha a légi csapás után az Egyesült Államok szárazföldi egységeket vonultatna Irakba Szaddám kézrekerítésére és a rezsim felmorzsolására. Ezt az opciót egyelőre még képviseli egy-két republikánus honatya, de ki lehet zárni, hogy a képviselők többsége megszavazna egy ilyen költséges és amerikai emberéleteket tömegesen követelő hadműveletet. Ha megszavaznák, az iraki rendszer pedig felmorzsolódna, az országban elfojtott feszültségek a kurdok lakta északon és a déli shíita területeken egyaránt kirobbannának. Így a Közel-Kelet egy újabb, számos környező ország érdekeit és hatalmi törekvéseit aktivizáló feszültségzónával gazdagodna, aminek a következményei természetesen beláthatatlanok. De ha nem is kizárt, nehéz elképzelni is, hogy idáig jussanak az események. Szaddám sohasem alszik ott, ahová este megérkezik. Sokszor taxinak álcázott kocsin megy rejtekhelyről rejtekhelyre, 1991-ben volt olyan, hogy beduin sofőrnek maszkírozva kamionparkolóban aludt rakománynak álcázott testőrei gyűrűjében.

Két lehetőség

marad tehát. Az egyik az, hogy hónapokkal kitolódik a tervezett légi csapás, és eközben újabb és újabb, feltehetően kudarcra ítélt közvetítési elképzelések születnek, miközben Irak tovább növeli tömegpusztító fegyverkészleteit. Aztán a háború mégis sorra kerül, de az Egyesült Államok időközben szélesíteni tudja támogatóinak táborát. A másik lehetőség: a háború hamarosan megkezdődik, és a támadó amerikaiak a lehető legnagyobb kárt teszik Irak hadipotenciáljában. A teljes siker azonban valószínűtlen, tehát Amerikának egy hosszú állóháborúra kellene berendezkednie, amelyben a diplomácia lehetőségei végleg beszűkülnek, és csak az újra és újra megismételt támadások távlati sikerében lehetne bízni. Ahogy azonban az idő telik-múlik, az arab államok feltehetően egyre inkább Washington ellen fordulnak majd, és a közel-keleti feszültséggóc újabb és újabb árnyalatokat öltve állandósul.

Jó megoldás nincs a láthatáron.

- kovácsy -

A nem létező ellenzék

Szaddám Huszein hosszú uralma alatt valamennyi potenciális ellenfelét eltette láb alól, az ellenzéki csoportokat felmorzsolta, emigrációba kényszerítette. Az 1991-es Öböl-háború befejezése után másfél évvel amerikai biztatásra, a CIA aktív közreműködésével jött létre az iraki légierő számára előírt repülési tilalom által átmenetileg védett északi, kurdok lakta területeken az úgynevezett Iraki Nemzeti Kongresszus (INK), egy széles koalíció, amely elvileg a Szaddám-rezsim felváltására készült. A csoportosulásba Irak valamennyi vallási és etnikai csoportját megpróbálták bevonni, síitákat és szunnitákat, arabokat és kurdokat. A két legfontosabb arab síita szervezet már az első hónapokban nehezményezte, hogy alul van reprezentálva az INK-ban, és ellenezte a leendő szövetségi állam tervezetét is. A koalícióra a két nagy kurd csoport 1994-ben kiújult ellenségeskedései mérték az első csapást. Végleges összeomlását az idézte elő, amikor 1996-ban az egyik kurd szervezet, a Kurdisztáni Demokrata Párt katonai segítséget kért Bagdadtól ellenfele visszaverésére. A bevonuló iraki csapatok tucatszámra gyilkolták le az INK tagjait, akiknek a többségét, mintegy hétezer embert az amerikaiak evakuáltak, először guami támaszpontjukra, aztán az Egyesült Államokba. Egy nyugalmazott CIA-ügynök szerint a Fehér Ház utasítására a tervezett államcsíny forgatókönyvét eleve ad acta tették, biztosítandó Clinton újraválasztását.

Azóta Washington külső ellenzéki csoportokkal igyekszik kapcsolatot teremteni, ezeknek azonban lényegében semmiféle támogatottságuk sincs Irakban. A lakosság többsége eleve árulóknak, Amerikai bérenceinek tekinti őket.

szerző
- kovácsy -
publikálva
1998/7. (02. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...