Ezt a politikát a tárgyalóteremből hirdette meg, attól kezdve, hogy május 31-én megkezdődött a pere az Állambiztonsági Bíróságon, konkrétan Imrali börtönszigetén, egy eredetileg mozinak berendezett teremben. A világoskék ülések puhaságát egyedül a vádlott nem élvezte - ő egy golyóálló üvegkalitkát kapott. Vele szemben, az első sorokban a polgárháború során - vélhetően különösen kegyetlen körülmények között - elesett török katonák hozzátartozói török zászlókkal, az áldozatok képeivel.
Öcalan kezdeti magatartását általában kifejezetten meghunyászkodónak ítélték - ez sem lett volna meglepő a halálbüntetés árnyékában. Avád ugyanis a török büntető törvénykönyvnek arra a (125. sorszámmal ellátott) paragrafusára épült, amely a szeparatizmus formájában elkövetett hazaárulás mibenlétét írja körül. És igaz ugyan, hogy a PKK az elmúlt években engedett a Törökországból kiszakítandó önálló Kurdisztán követeléséből, és egyre inkább az autonómia lehetőségét firtatta, korábban radikálisabban látta ezt a kérdést, amit Öcalan a bíróság előtt nem is tagadott. És a jogi helyzet egyértelmű: ezért
halálbüntetés jár
Aztán ott van a polgárháború mintegy harmincezer - javarészt természetesen kurd - halottja, akiket néhány konkrét mellékkereset jelképezett. A per kimenetele egy percig sem volt kétséges. Ez nyilvánvaló volt a védelem számára is, talán ezért sem ágált Öcalan engesztelhetetlen forradalmárként, hanem olyanokat mondott, hogy elszánta magát az állam szolgálatára a demokratikus köztársaság keretein belül, a béke és a testvériség érdekében, hangot adott aköztársaság-alapító Musztafa Kemallal szembeni csodálatának, és megkövette a török elesettek hátramaradottait.
Később a pert elnapolták, és az így nyert idő is jól jött ahhoz, hogy a török sajtó kezdetben egyértelműen gúnyolódó, a legszigorúbb büntetést követelő hangvétele módosuljon, nyilvánosság előtt is hangot kapjanak azok a vélemények, amelyek a bosszúval szemben már a megbékélés lehetőségét ecsetelték, valamint azt, hogy Öcalan kivégzésével Törökország végképp elbúcsúzhat maradék európai álmaitól.
A per hangvétele az idő múlásával egyre kulturáltabbá vált. Kezdetben a hadbíró még tegezte a vádlottat, aki valami, kizárólag a kisázsiai ember számára értelemmel bíró, tejet lefetyelő macskára utaló hasonlattal fejezte ki haragvó nemtetszését emiatt. Később, amikor védője a kurd nemzet történetének részletes ismertetésébe fogott, és az egyik al-felperes ügyvédje a szamár, sőt a modernista török körökben különösen sértő
szamárcsikó
(más fordítások szerint: szamárfi) kifejezést alkalmazta - igaz, csak suttogva -, az immár leváltott hadbíró civil utóda emelt hangon utasította rendre a magáról megfeledkezőt.
Ez a civil utód, név szerint Türgüt Okyay amúgy a halálbüntetés ellenzői közé tartozik. Aper június végi utolsó napjaiban kellő lehetőséget adott Öcalan védőinek is, hogy kifejthessék az álláspontjukat, neki magának pedig arra, hogy törökség és kurdság békés együttéléséről elmélkedhessen fennhangon. Maga az Európai Tanács - történetesen magyar - megfigyelője, Bársony András dicsérte meg a per tisztaságát. Ez nem mindegy, mert a szervezetnek Törökország is tagja, igaz, hogy az emberi és szabadságjogok 195O-es európai konvenciójának pont azt a - harminchárom évvel későbbi - kiegészítő pontját nem írta alá, amely a halálbüntetés eltörléséről intézkedik. Igaz viszont, hogy az 1984 óta Törökországban kiszabott 33 halálbüntetés-ítélet közül egyet sem hajtottak végre. A (majdnem) végső szó ugyanis a parlamenté, amely a problémát eddig úgy hidalta át, hogy nem tűzte napirendre ezeket az ügyeket.
Ennek a megoldásnak most mindenesetre kevés esélye van. De ez majdhogynem mindegy is. A per most először is a
fellebbviteli szakaszba
lép - a védőknek tíz napjuk van a fellebbezésre. Amennyiben a halálos ítéletet másodfokon is megerősítik, következhet a parlamenti forduló. Ennek a kimenetelét egy hónappal ezelőtt még mindenki biztosra vette. Hiába foglalt állást Ecevit miniszterelnök több ízben is a halálbüntetés ellen, a jobboldali parlamenti többségtől megerősítő szavazási eredményt várt a külvilág. Ez most már nincs így, az esélyek kérdésesek, de ha a rosszabb eset következik be, még mindig ott van Demirel államfő, aki nem olyan régen azt mondta, hogy országa - mint jogállam, ugye - kész meghajolni az Európai Emberi Jogi Bíróság döntése előtt.
Ahogy telt az idő, egyre inkább az a kérdés vált fontossá Törökországban, mit lehet nyerni és veszíteni Öcalan felakasztásával. És ez a latolgatás a kegyelem felé billenti a mérleget. Ellenkező esetben ugyanis a PKK nyilván bosszút esküszik, destabilizál. Tönkreteszi az ország idegenforgalmát, ráadásul Európában is csak ellenérzéseket kelt. Nemcsak a humánus megfontolások miatt, hanem azért is, mert a kurd szélsőségesek - ahogy már eddig is megmutatták - éppen elég kellemetlenséget tudnak okozni mindenütt. Arról nem is szólva, hogy Törökországon belül is alighanem egyre több török és kurd gondolja úgy, hogy bármilyen nemes is a bosszú, a béke valóban mégiscsak többet hoz a háborúskodásnál.
Kovácsy Tibor
