Nemrég egy fiatal – harmincéves –, dinamikus ügyvivőt (chargé d’affaires) neveztek ki az oslói izraeli nagykövetség élére. Feladata bonyolult, lévén, hogy Norvégiában a politikai elit – ideológiai beállítottságától függetlenül – igen kritikusan szemléli a zsidó állam politikáját a palesztin kérdésben.
Az izraeli diplomácia bennfentesei szerint azt, hogy államukat ügyvivő, nem pedig nagykövet képviseli, nem feltétlenül a két ország közötti némileg feszült légkör magyarázza, hanem a diplomata személye, aki azonban túl fiatal még ahhoz, hogy a nagyköveti kinevezést az államfőtől megkapja. Eddigi egyetlen komoly szolgálati helye Nigériában volt.
| ||
De miért is oly különleges személy George Deek? Azért, mert palesztin.
Deek egy jaffai ortodox keresztény család sarja. 1948-ban, amikor a környező arab nemzetek rátörtek a frissen alakult zsidó államra, akárcsak a palesztinok zöme, a Deek család is elmenekült. Egy libanoni ideiglenes táborban éltek hónapokig, míg – az erőteljes Izrael-ellenes arab propaganda dacára, mely azt hirdette, hogy a zsidók minden palesztint ki fognak irtani – visszatértek. A viszonylag jól szituált Deek család férfi tagjai megbecsült mesteremberek voltak, és zsidó szomszédaikkal normális viszonyt ápoltak már 1948 előtt is. Kiválóan beszéltek héberül – mi több, jiddisül is –, s mint keresztények, valamelyest nyitottabbak voltak, mint muszlim társaik.
De George Deek elkötelezettségét Izrael állam iránt önmagában ez még nem alapozta volna meg. 2000-ben, a második intifáda kitörésekor, tizenöt éves kamaszként például lelkesen támogatta a Palesztin Felszabadítási Szervezet lázadását a zsidó állam ellen. Ma már úgy értékeli: azt a narratívát, amely akkor erre késztette, nem maga „írta”. Egy olyan közösség politikai álláspontja volt, amely közösségről gyorsan kiderült, hogy életvitele és a világhoz való viszonya eleve a történelem veszteseivé teszi majd tagjait, sőt egész környezetüket.
Beiratkozott a jogi karra, majd amikor megpillantotta a külügyminisztérium álláshirdetését az egyik újságban, jelentkezett.
A diplomata nemrég előadást tartott Oslóban, érdemes ebből idézni néhány gondolatot: „Ha nincs helye egy zsidó államnak a Közel-Keleten, akkor senki másnak sincs, aki valamiben is különbözik tőlünk. Emiatt kell ma tanúi legyünk a jazidik, a keresztények, a bahá’i-ok meghurcoltatásának, a szunni és síita ellentétnek, s még a szunniták közöttinek is, amiatt, hogy egyik vagy másik irányzat nem pontosan követi azt a hagyományt, amit a többség. A változás kulcsa szorosan kötődik az arabok azon képességéhez, hogy el tudják-e fogadni mások legitimitását. Ennélfogva számunkra a zsidó állam a legnagyobb kihívás, mert egy másik nemzetet, vallást és kultúrát képvisel. A zsidók maguk is kihívást jelentenek számunkra, mert a Közel-Kelet egy apró nemzeteként megkövetelik azt, hogy mások lehessenek, mint az arabok. Azon a napon, amikor elismerjük a zsidó állam létezésének jogát, megszűnik mindenki másnak a meghurcoltatása a Közel-Keleten.”
Hogy Deek egy olyan fővárosba került, ahol Izraelt sok kritika éri, persze aligha véletlen. De vajon csak e nyilvánvalóan politikai cél motiválta volna Jeruzsálemet? Ha ezt feltételeznénk, akkor tudomást sem vennénk arról, hogy számos izraeli vezető pozíciót egy ideje palesztinok töltenek be. Izraelt évtizedek óta képviselik palesztin vagy drúz születésű nagykövetek és főkonzulok világszerte – vagyis Deek nem az első és messze nem az egyetlen. Továbbá, a Legfelsőbb Bíróság állandó bírája, Salim Joubran szintén palesztin, akárcsak George Kara, az ország egyik legismertebb bírója (Izrael volt államelnökét, Mose Kacovot 2010-ben ő ítélte börtönbüntetésre nemi erőszak miatt). De megemlíthető Jacob Hanna, a világhírű Weizmann Intézet szintúgy világhírű kutatója, vagy Magdi Mazarib tábornok, az izraeli hadsereg egyik különleges alakulatának parancsnoka, aki mellesleg beduin. Vagy olyan írók, mint Sayed Kashua és Anton Shammas, akik műveiket héberül írják – és nem véletlenül Franz Kafkához hasonlítják őket, aki prágai zsidóként megreformálta a német irodalmi nyelvet, s bizonyos értelemben a regény műfaját.
Ez nem politika. Ez történelem.
A szerző a DK elnökségi tagja
