A lapzártánkkor, vagyis kedd délután, vagyis az eurózóna pénzügyminisztereinek kedd esti találkozója előtt érvényes állás szerint az eurózóna egyes tagjai arra hajlandók lennének, hogy szigorú reformtervekért cserébe megfontolják az adósságleírást; más kormányok viszont még ezt sem szeretnék, lévén a görög fogadkozások egy szavát sem hiszik (hinnék) el. A mondás mindenesetre az, hogy épp erre, vagyis az új görög javaslatra vár mindenki, ez lenne az újabb mentőcsomag feltétele: ezt mondta Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke, Angela Merkel német kancellár és François Hollande francia államfő is hétfőn.
Hogyan süllyedhettek idáig?
Julian Rappold, a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) elemzője úgy véli, nehéz megállapítani, hogy melyik fél követelt túl sokat. „Mindkét oldal közel volt a megoldáshoz, a görög fél sokat engedett, Ciprasz át is lépett bizonyos határokat, ezért is meglepő, hogy egyik pillanatról a másikra megszakították a tárgyalásokat” – mondja. Ciprasz szinte az utolsó pillanatban előállt egy adóemeléseket és a kiadások megvágását tartalmazó csomaggal, amelytől a következő másfél évben ötmilliárd euró pluszbevételt várt. A kormány megszüntette volna a kedvezményes nyugdíjak egy részét, és tovább adóztatta volna a tehetősebb görögöket is. Az alapvető élelmiszerek és a kávézók forgalmi adója 13-ról 23 százalékra nőtt volna, a szállodai szektoré 6,5-ről helyett 13 százalékra. Ez lett volna a feltétele annak, hogy Ciprasz hozzáférjen 7,2 milliárd eurónyi segélyhez. A brüszszeli POLITICO hetilap egyenesen úgy tudja, már a küszöbön volt az adósság-elengedés is – ám a görög kormány egy centivel a cél előtt úgy döntött, mégse tetszik neki az irány.
„Berlinben sokakat sokkolt, hogy népszavazást írtak ki – mondja Rappold. – Nemhogy megingott a bizalom, hanem teljes bizalomvesztés történt. Nem tudják, lehet-e arra építeni, hogy a görögök komoly reformprogramot indítanak be valamikor.” A Sziriza kritikusai amúgy is gyakran emlegetik: nem látják nyomát annak, hogy az új görög kormány rábírta volna a gazdagabb görögöket, hogy nyúljanak a zsebükbe, rendesen beszedték volna az adókat vagy véget vetettek volna a korrupciónak – ezért ők csak a hitelezők által kikényszerített reformokban bíznak. Pierre Gramegna luxemburgi külügyminiszter a meghiúsult tárgyalások után pedig sokak felháborodásának adott hangot, amikor arról panaszkodott, hogy a görög kormány olyan mentőcsomag elutasítására szólítja fel a görögöket, amelynek nem is véglegesítették a tartalmát. (Igaz, Gramegna történetesen azon döntéshozók közé tartozik, akik az adósságleírást is lehetségesnek látják.)
Mennyire rossz a görögöknek?
Miközben a többi tagállamban azt róják fel a görögöknek, hogy túl bőkezű a jóléti államuk, és hatalmas nyugdíjakat kapnak, a görögországi statisztikák szerint egyre többen kényszerülnek már az ötvenes éveik elején nyugdíjba, mert a válság miatt elveszítették munkájukat, és nem tudnak elhelyezkedni. Ráadásul az arányaiban magas nyugdíj se ér annyira sokat, hisz sok háztartásban az ugyancsak munka nélkül maradt felnőtt gyerekeket és unokákat is ebből tartják el.
Paweł Tokarski, a német Tudomány és Politika Alapítvány (SWP) szakértője viszont azt húzza alá, hogy Görögország még mindig sokkal gazdagabb, mint a kelet-európai eurózóna-tagok. „Így az a paradox helyzet állt elő, hogy a balti államok, Szlovákia és Szlovénia szintén hozzájárultak a görög mentőcsomagokhoz. Ezekben az országokban ez iszonyú nehéz politikai kérdés. Az észt vagy a litván átlagnyugdíj jóval kevesebb a csökkentett görög nyugdíjnál is – ezt nehéz lenyelni. Márpedig a Sziriza vezetése ezt a fontos politikai szempontot teljesen figyelmen kívül hagyta, amikor előállt azzal, hogy több pénzt akar enyhébb feltételekkel” – mondja.
Számos hírneves közgazdász mégis a nem mellett foglalt állást, és másfajta uniós magatartást, a „megszorítások” politikájának feladását követeli. (A The Economistnak Paul Krugman, Thomas Piketty és Jeffrey Sachs is azt nyilatkozta, hogy nemmel szavazna.) A Szirizával együtt úgy vélik, Görögország nem engedheti meg magának, hogy már most is megkeletkezett elsődleges (azaz az adósságtörlesztésre szánt pénz nélkül számított) költségvetési többletét épp az adósságtörlesztésre fordítsa, azt meg különösen nem, hogy 2018-ra ez a többlet 3,5 százalék legyen. Ez még a jelenleginél is nagyobb válságba döntené az országot. A Nobel-díjas Joseph Stiglitz – nem meglepő módon ő ugyancsak a „nem” mellett tett hitet – felhívta a figyelmet arra is, hogy a görög hitelek jó része nem is a görög államnak ment, hanem az országban működő német és francia bankoknak.
„Szerintem sok híres közgazdász ma már inkább tekinthető celebnek, mint komoly kutatónak – mondja erre Tokarski. – Tudatlanok, amikor az eurózónáról van szó. Ne felejtsük el, hogy nem csak a kormányok viselik a válság terheit. 2012-ben a több mint 100 milliárd eurós adósságelengedést a magánszektornak kellett lenyelnie. Ráadásul a bankoknak nyújtott pénzügyi támogatás lényege nem az, hogy a bankok vezetőinek akartak volna a kedvére tenni – ők amúgy is elvannak a fizetésükkel, és akkor is a pénzükhoz jutottak volna, ha maga a bank csődbe megy. Inkább az olyan helyzeteket akarták megelőzni, mint ami a tárgyalások megszakítása óta a görög bankokkal történik” – mondja Tokarski, és a görög ATM-ek előtt kígyózó sorokra figyelmeztet.
A bankok megsegítése indirekt segítséget jelentett a görög a lakosságnak, hiszen a bankszektor működése nélkül nem tud a gazdaság se működni – állítja a lengyel elemző.
Slavoj Žižek radikális baloldali szlovén filozófus a Die Zeitban fejtette ki véleményét a helyzetről. Úgy képzeli, ha Ciprasz és Merkel kettesben elmentek volna vacsorázni, akkor két óra alatt megszületett volna a politikai megoldás a mostani helyzetre, hiszen nagyjából mindkét fél ugyanazt szeretné elérni: ne menjen csődbe Görögország, és legyen működőképes az ország – csak épp az EU-tagállamok többsége nem bízik abban, hogy Görögország betartaná, amit kialkudtak, míg a görögöket az zavarja, hogy az unió minden apróságot ellenőrizni szeretne. Abban, hogy nem sikerült politikai megoldást találni, Žižek szerint fontos szerepet játszik az eurózóna pénzügyminisztereit tömörítő eurócsoport is, amelynek csak az a fontos, hogy az euróországokkal betartassa a közösen lefektetett szabályokat. A „technokrata” döntéshozó díszpéldánya Jeroen Dijsselbloem holland külügyminiszter, az eurócsoport elnöke. Miután Jannisz Varufakisz kiviharzott a tárgyalásokról, Dijsselbloem szűk tízperces sajtótájékoztatót tartott, amely alatt se csalódottság, se kétségbeesés, semmilyen érzés nem látszott rajta; az eseményt pedig azzal zárta, hogy ideje visszatérnie az eurócsoport többi tagjához, hogy „gondoskodjon az eurózóna stabilitásáról”.
Dijsselbloemnak egyébként már csak azért fontos az eurózóna stabilitása, mert a hónap végén lejár az elnöki mandátuma, s ha konzekvensen viszi tovább ezt a vonalat, akkor nagy eséllyel maradhat. Dijsselbloem elődjét, a jelenleg az Európai Bizottságot elnöklő Jean-Claude Junckert ezzel szemben sokan már-már Ciprasz szövetségesének tekintették – mindvégig ő próbálta enyhíteni a feszültséget a görög miniszterelnök és az eurózóna többi tagja között. Sőt, időnként még a szigorú német állásponttal szemben is tett gesztusokat a görög félnek, például amikor nem zárkózott el olyan mereven az adósságelengedés valamilyen formája elől. A luxemburgi politikus – elkötelezett européerként – mindennél fontosabbnak tartja az eurózóna egységét, ráadásul, ha emlékszünk rá, az Európai Parlament jelölte őt posztjára, tehát a korábbi EB-elnököknél szélesebb legitimációval vihet önállóbb politikát és rángathatja a német kormány bajszát. Mindevvel persze csúnyán felidegesítette azokat a német konzervatív politikusokat, mindenekelőtt Wolfgang Schäuble pénzügyminisztert, akik hallani sem akarnak adósságelengedésről. Valamiféle Juncker–Merkel-törésvonalról beszélni ugyanakkor aligha lehet, már csak azért sem, mert az események alakulására Junckernek távolról sincs akkora befolyása, mint a német kancellárnak. Volt már példa arra is, hogy Juncker kinyomta a telefont, amikor Ciprasz kereste, mondván, csalódott benne, s amúgy is gyakran ostorozza nyilvánosan a Sziriza populizmusát; a Spiegelnek adott interjújában például felidézi, hogy a tárgyalások egyik szünetében így fordult a görög miniszterelnökhöz: „Ha én azzal kampányolok, mint te, akkor 80 százalékot szerzek, és nem csak 36-ot.”
A viszontlátás reménye
Nem kétséges az sem, hogy Angela Merkel a hatalom csúcsán eltöltött közel tíz évének legnehezebb pillanatait éli most. A belpolitikai túléléshez egyszerre kell egyben tartania az uniót, és olyan megoldást találni erre, amit a parlamenti hátországa is elfogad. „A németek biztosítják azt, hogy az EU ne egy bazár legyen, ahol annyit kell fizetni a portékákért, amennyit épp sikerül kialkudni. Az ő szerepük az, hogy betartatják a közös szabályokat. Ha nem lenne Spanyolország, Portugália és pár másik ország gazdasága is problémás helyzetben, akkor se viselkedne Merkel másképp a görögökkel” – vázolja Josef Janning, a European Council on Foreign Relations elemzője. Merkelnek úgy kell navigálnia, hogy ne történjen meg a grexit, de ne is tegyen túl sok engedményt a görög kormánynak, hisz mindkettő a bukásához vezethet. „Ha Merkel azt mondaná, hogy adjuk meg a görögöknek, amit kérnek, akkor vége lenne Németországban. Ilyen álláspontot nem lehet itt képviselni, ugyanis teljesen megalapozatlan. Ez maximum a Die LINKE pár képviselőjének imponál” – mondja Janning. Merkelék testvérpártja, a bajor Keresztényszociális Unió (CSU) csepp türelmet sem gyakorolna a görögökkel, s többször leszögezték, nem lennének hajlandók megszavazni a Bundestagban a segélyprogramokat. „Már mondtam a kancellár asszonynak, hogy azonnal véget kellene vetnünk ennek a cirkusznak” – háborodott fel Horst Seehofer, a CSU vezetője, amikor a görög népszavazásról kérdezték. Szerinte a hitelezők „a nagyvonalúság maximumát” nyújtották, és Görögország visszaélt ezzel. Párttársai szerint sem lehet a görögöket mindenáron az eurózónában tartani, sőt, a bajor pénzügyminiszter, Markus Söder úgy fogalmazott, „a grexit lenne a legigazságosabb és legbecsületesebb megoldás”. De a Német Szociáldemokrata Párt vezetője, Sigmar Gabriel kancellárhelyettes sem szimpatizál Cipraszékkal, általában ő és pártja is a merkeli vonalat követi. A népszavazásra Gabriel reagált elsőként a német kormányból: azt nyilatkozta a Tagesspiegelnek, hogy az eurózóna szabályainak felmondása után már nem lehet Görögországgal több milliárd eurós programokról beszélni.
„A szövetségi kormány még mindig jóval görögbarátabb, mint a CDU–CSU-frakció tagjainak többsége” – állítja Janning. Merkel a válság kezdete óta elfogadtatott a Bundestaggal két mentőcsomagot, de a harmadikat aligha tudná lenyomni a torkukon. Ha viszont hagyja, hogy a görögök kizuhanjanak az eurózónából, azzal a saját eddigi politikáját árulja el. Idáig ugyanis az ő feladata volt, hogy egyben tartsa az eurózónát. Cipraszt a németek többsége nem szereti, mivel követelőzőnek tartja, ezért az esetleges grexitre az első reakció Németországban a megkönnyebbülés lenne. Kisvártatva viszont a német adófizetők is ráeszmélnének arra, hogy sosem fogják viszontlátni azt a 80 milliárd eurót, amit Görögország megsegítésére költöttek – s ezt ugyancsak nem bocsátanák meg Merkelnek.
Ezt el kell engedni
Azzal lassan már mindenki tisztában van, hogy a GDP 175 százalékára rúgó, 360 milliárd dolláros adósságát Görögország teljes egészében soha nem lesz képes visszafizetni, de Merkel hivatalosan még nem mondta ki, hogy szükség lesz a görög tartozás legalább egy részének elengedésére. Leginkább azért, mert fél a választói reakcióktól. Ez Rappold szerint részben Merkel hibája is, hiszen nem tett semmit a görögellenes hangulat tompítására.
„A német politikusok nem magyarázták el rendesen a választóiknak, miért is kellene Görögországon segíteni. Így most az emberek úgy érzik, hogy Görögország zsarolja őket, egyre csak több pénzt követel, a német adófizetők pedig egy feneketlen hordóba dobálják a pénzüket” – mondja. És ha a német politikusok hajlandók lennének is az adósság leírására vagy addig kitolni a visszafizetést az időben, hogy az már olyan lenne, mintha elengedték volna, biztosan nem feltételek nélkül. „Előbb strukturális és intézményi reformok kellenek, hogy az ország hatékonyabb lehessen, jobban be tudja szedni az adóit, és ki tudja egyensúlyozni a költségvetését. Máskülönben értelmetlen lenne az adósságelengedés – mondja Tokarski, majd hozzáteszi: – Görögországnak már elengedtek több mint százmilliárd eurót, amikor a magánhitelezőknek bele kellett menniük, hogy csökkentett névértéken becseréljék a meglévő hiteleiket, de ennek nem volt hatása, mert nem vezettek be reformokat.”
2017-ben Németországban és Franciaországban is parlamenti választások lesznek, ezek előtt a német és a francia vezetők aligha akarnák a választók kedélyeit borzolni – így feltehetőleg az adósság elengedését ennél későbbre halasztják. Idén Spanyolország és Portugália választ: míg előbbiben a Szirizával szimpatizáló, szintén újbalos, de mostanában a centrum felé tolódó Podemos erősödik, a portugáloknál nincs erős megszorításkritikus párt. De ki tudja, mi történik, ha a választók és/vagy a politikusok azt látják, hogy tényleg valós alternatíva az adósság elengedése – jóllehet ezt sem politikailag, sem gazdaságilag nem bírná Európa. Tokarski szerint Matteo Renzi olasz szociáldemokrata miniszterelnök is csak addig szimpatizált a Szirizával, amíg rá nem eszmélt, hogy az olaszok az ötödik legnagyobb hozzájárulói a segélycsomagoknak.
Vajon kinek sikerül és hogyan lehet egyáltalán összeegyeztetni az adósságok szükségszerű elengedését a politikai túléléssel? És vajon kibírja-e addig a görög állam? Ha nem, Janning szerint akkor sem fogja feltétlenül magára hagyni Európa. „Németország mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy csökkentse a humanitárius problémákat, amelyek az állam működésképtelensége miatt a görögöket sújtani fogják. A görögök emiatt nem fogják jobban szeretni a németeket, de ők Európáért mégis megteszik” – véli Janning. Meggyőződése: mielőtt a szemétszállítás vagy a kórházak leállnának, Németország néhány másik tagállam társaságában közbelép, hogy működjenek ezek a szolgáltatások. „Miközben lesznek más tagállamok, mint Anglia, vagy feltehetőleg Magyarország, amelyek azt mondják, nekik ehhez semmi közük, csinálják inkább a többiek.”
Közreműködött: bbe
