Legutóbb a Los Angeles-i érsekség egyezett ki több mint száz korábbi bárányával, akiket lelkipásztoraik bizonyíthatóan megrontottak. A 660 millió dolláros jóvátételi összeg, meglehet, éppúgy a tönk szélére juttatja az Egyesült Államok legnagyobb főegyházmegyéjét, amiként az előző években megítélt horribilis (jóllehet az elkövetett bűnökkel arányban álló) kártérítések csődbe vitték Portland érsekségét, valamint négy másik püspökséget. Az amerikai katolicizmus pénzügyi veszteségeinél mindazonáltal jóval súlyosabb az erkölcsi reputáció vészes megfogyatkozása, hiszen csak ez idáig a vallásfelekezet áldozárainak 4 százaléka keveredett bele valaminő pedofilbotrányba.
A ministránsfiúkat, felekezeti árvaházak bennlakóit, egyházi iskolák diákjait vagy épp a játszótereken fellelhető kisdedeket zaklató papok ügye a kilencvenes évek óta vált botránykővé. S noha a katolikus egyház képviselői nemegyszer szervezett hisztériakeltést emlegettek az elmúlt másfél évtized során, a skandalum terebélyesedése s a napvilágra került szégyenteljes bűnesetek tömege igencsak komolynak mutatja "egyes megbotlott klérustagok" szexuálpszichológiai problémáit. Talán a legnagyobb felháborodást mind közül Oliver O'Grady atya esete váltotta ki, aki lelkipásztori működésének éveiben egyéb bokros teendői mellett sort kerített legkevesebb 25 gyermek megrontására is. O'Grady bűncselekmény-sorozata, melyet Amy Berg Szabadíts meg minket a Gonosztól ("Deliver Us From Evil") című, tavaly bemutatott díjnyertes dokumentumfilmje tett világszerte ismertté, két évtizeden át tartott, s áldozatai között kilenc hónapos csecsemő sajnos éppúgy akadt, mint hároméves kisfiú. O'Grady példája azt is érthetőbbé teszi számunkra, miért érik felettébb kemény bírálatok a katolikus egyház hierarchiáját. (Frank Keating, Oklahoma volt kormányzója, egyébiránt gyakorló katolikus például a maffiához hasonlította egyháza működését, míg egyes jogászok a pápa vád alá helyezésére tettek kísérletet.) O'Grady gyermekmolesztálói praxisa ugyanis viszonylag korán feletteseinek tudomására jutott, ám azok beérték a pap áthelyezésével, s igyekeztek a legvégsőkig megóvni beosztottjukat a büntetőjogi felelősségre vonástól.
A pedofil papok kimenekítése, azaz vándoroltatása egyik parókiáról a másikra, s számos esetben egyszersmind egyik megrontott gyermektől a másikig - ez a gyakorlat megannyi nyilvánosságra került ügyben kimutatható volt, s majd ily gyakran fölmerült a világi nyomozó hatóságok szándékos akadályozásának vádja is (például az írországi szerzetes fráter, a több mint negyven éven át gyermekeket zaklató Smyth testvér ügyében). Idővel bizonyítottá vált az is, hogy az egyházi rend összetartása korántsem volt egyszerű véletlen, s hogy a botrányok eltussolásának gyakorlata gazdag múltra tekinthet vissza. Az egyébiránt a felvilágosodott pápák sorában számon tartott XIV. Benedek pápa 1741-ben kibocsátott apostoli rendelkezéséig ("Sacramentum Poenitentiae") nem is szükséges visszanyúlni, hiszen a Szent Officium (a Hittani Kongregáció jogelődje) 1962-ben a katolikus egyház valamennyi püspökéhez eljuttatta "Crimen Sollicitationis" című titkos instrukcióját, mely ugyancsak az egyházi személyekkel szemben felmerülő szexuális vádak kivizsgálását szabályozta. A három évvel későbbi (1965-ös) pápaválasztáson alulmaradó Ottaviani bíboros által megfogalmazott s az "aggiornamento", a "világ felé nyitás" pápájának, XXIII. Jánosnak az ellenjegyzésével ellátott dokumentum nyomatékosan az ügyek belső vizsgálatát forszírozta, úgyannyira, hogy a procedúra mindahány résztvevőjét, még az áldozatokat is esküvel kötelezte a titoktartásra. A kiközösítéssel fenyegető titoktartási kötelmet s a világi igazságszolgáltatás távol tartását formulázó irat hatályosságát ugyan egyes kánonjogászok cáfolják, ám 2001-ben mégis, egyebek mellett, erre a szövegre hivatkozott az akkor a Hittani Kongregáció elnökeként tisztogató Joseph Ratzinger, megújítva a teljes titoktartás főszabályát.
Az Amerikából és Írországból kiinduló botránysorozat idővel a katolikus világ minden égtáját elérte, s különösen nagy megrázkódtatást váltott ki a máig jelentős mértékben religiózus országokban, így Brazíliában, Lengyelországban vagy Ausztriában. E két utóbbi országban ráadásul a legmagasabb sarzsijú főpapok is belekeveredtek a megrontási ügyekbe: Lengyelországban Juliusz Paetz érsek, míg Ausztriában - ahol azóta már a Sankt Pölten-i papi szeminárium "karácsonyi ünnepélyének" félreérthető fényképei is közfelháborodást keltettek - az ország prímása, Groer bíboros kényszerült lemondásra korábbi botlásai miatt. Olaszországban is szép számmal kerültek napvilágra abúzus esetek, az olasz bíróságok több mint egy tucat papi személyt ítéltek letöltendő vagy legalább felfüggesztett börtönbüntetésre, s az egyik megrontott fiatal, Marco Marchese azóta civil szervezetet alapított (Prometeo Alapítvány), hogy így harcoljon a pedofília ellen. (Érdekességként említhető, hogy Itáliában idén nyáron piacra került a "Pretofilia" nevű videojáték: a szarkasztikus játékban a gyermekmolesztáló papok kimentéséért s az igazságszolgáltatás akadályozásáért jár pont.)
A sorozatban kipattanó pedofilügyek idővel intézkedésekre késztették az egyházi államot is, jóllehet azon a tájon évszázados hagyománya van a kivárásos politizálásnak. (Elvégre a Vatikán órája sohasem siet.) II. János Pál még 1992-ben a papképzés reformjával kívánta elejét venni a szexbotrányoknak, s azóta némiképp szigorodott a papi hivatásra jelentkezők pszichikai szűrése is. Tavaly októberben pedig XVI. Benedek a skandalumok által ugyancsak megrendült tekintélyű ír püspöki karhoz szólván kijelentette: "Fontos megállapítani az igazságot a múltban történtekről, és súlyt helyezni arra, hogy ilyesmi sose ismétlődhessék meg a jövőben. Biztosítani kell az igazság elveinek teljes tiszteletben tartását, és mindenekfölött orvosolni kell az áldozatok sérelmeit, s mindazokét, akik ilyen abnormális bűncselekmények szenvedő alanyai voltak." Kérdés, hogy az óvatossági intézkedések és a szép szavak visszaállíthatják-e az intézmény megrendült tekintélyét. Az bizonyos, hogy a mindenkor az erkölcsi felsőbbség igényével fellépő katolikus egyházat megviselték a fentebb elősorolt események, s valaminő elfogadható magyarázat fölkutatására késztették a felekezet híveit éppúgy, mint a katolikus dogmarendszer és hierarchia ádáz kritikusait.
Említhetnénk az értelmezések sorában egészen farizeus okoskodásokat, így például azt, miszerint a gyermekmolesztálások döntő többsége a családon belül történik, s ilyesformán a család nélkül, életfogytig cölibátusban leledző katolikus papok valójában éppen hogy kevésbé válhatnak efféle bűncselekmények elkövetőivé. Hasonlóképp kiábrándító érv egy morálisan imponálni óhajtó egyház részéről a többi felekezet háza táján vagy épp a világi iskolákban előforduló megrontási esetek vélelmezetten szintén nem alacsony arányszámát emlegetni. A tradicionalista Mel Gibson a II. vatikáni zsinat romboló, elvilágiasító hatásával magyarázza a történteket, míg mások homoszexuális bűnszövetkezetet vizionálnak, vagy a papi nőtlenség dogmáját kárhoztatják. Amúgy a neves katolikus filmiszínész kijelentésén rögvest átlépve, mindkét utóbb magyarázatot bízvást elvethetjük, hiszen a mindkét nembeli kisgyermekek megrontása sem a hetero-, sem pedig a homoszexualitással nem tekinthető csereszabatosnak. Megint mások a nemi élet kérdéskörének meglehetősen rigid kezelését, s általánosságban az elfojtást ösztönző katolikus dogmarendszert hibáztatják. Nézetük szerint a szexualitás végletesen rugalmatlan értelmezése nem törvényszerűen bár, de vezethet ilyesfajta torzulásokhoz, s az esetek éppen azt bizonyítják, hogy a katolikus egyház inkompetens a nemiség kérdéseiről nyilatkozni. Mindazonáltal a katolikus klérus aligha kíván lemondani rendszabályainak és megnyilatkozásainak egyik leghálásabb témájáról. Ámbár ahhoz, hogy híveit újra zargathassa e tárgyban, előbb véget kell vetnie annak a másik molesztálásnak. Mert a kettő együtt nem megy.
