Magyar Narancs: Vezető európai publicisták arra keresik a választ, vajon mi hajthatja Vlagyimir Putyint, és meddig hajlandó elmenni céljai eléréséért. Egyesek szerint a saját szempontjából racionálisan cselekszik, mások állítják, hogy elvesztette józan ítélőképességét.
Anne Applebaum: Putyin lépéseiben sok tudatosságot lehet felfedezni. A Krím félszigetre azonosíthatatlan egyenruhában bevonuló elemek előre megkomponált terv szerint cselekedtek. Tudatosan és szisztematikusan foglalták el a kulcsfontosságú intézményeket, vagyis hamar nyilvánvalóvá vált, hogy szevasztopoli orosz csapatokról van szó. A spontán felkelésről szóló történet csak orosz mese. A Dél- és Kelet-Ukrajnában lezajlott események egy pontosan előkészített orosz inváziót mutatnak. A határ mentén észak felé haladva az állomásozó orosz csapatok száma folyamatosan nőtt, és ezzel párhuzamosan megkezdődött az ukrán földön hosszú ideje szunnyadó, évek óta pénzelt orosz szeparatista mozgalmak feltüzelése és felkészítése. Úgy tűnik, a Krím félsziget és Délkelet-Ukrajna meghódítása jó ideje az orosz katonai tervek között szerepelt.
MN: A kijevi tüntetéssorozat volt a casus belli?
AA: Az eredeti koncepció megbukott, Janukovics nem tudott úrrá lenni a helyzeten, Ukrajna nem lett az orosz vámunió része. Az ukrán elnök túl sokat veszített a népszerűségéből. Ukrán értesülések szerint Putyin katonai erő bevetését várta volna Janukovicstól, aki viszont elveszítette befolyását a hadseregben. Ezután lépett életbe a B terv: a destabilizáció. Erre utal, hogy mielőtt elhagyta Kijevet, Janukovics visszahívta a kormányzati épületeket védő biztonsági erőket. Tudta, hogy távoztával az elégedetlen tüntető tömeg elfoglalja ezeket az intézményeket: szándékosan teremtett bizonytalan körülményeket, előkészítve ezzel a terepet a krími beavatkozáshoz. Hogy Putyin megáll-e a Krím félszigetnél, és "csak" nyomásgyakorlásra használja a beavatkozást, vagy komolyan tervezi, hogy a kelet-ukrajnai területeken is előretolja a frontvonalakat, egyelőre nem tudni.
MN: Mennyiben változtathatta meg Putyin céljait a kijevi események eszkalációja?
AA: A fő cél a destabilizáció lett, de ahhoz nem lett volna szükség az invázióra. Putyin azonban komoly fenyegetést érzékelt a Kijevben eluralkodó új politikai nyelvezetben: a diskurzust, amely demokráciáról, átláthatóságról, antikorrupciós küzdelemről és sajtószabadságról szól, nem szívesen hallgatják Moszkvában. A 2004-2005-ös narancsos forradalom óta a Kreml különös figyelmet fordít arra, hogy irányítása alatt tartsa a sajtót, az ellenzéki csoportokat és a civil mozgalmakat. Lehet újságod Moszkvában, csak mindig figyelj oda, hogy ne olvassák túl sokan. Ami Kijevben történt, az pontosan az, amitől az orosz oligarchia a saját országán belül a leginkább tart. A most zajló agressziónak tehát van egy belföldre címzett példastatuáló üzenete is. Miután Oroszországban a gazdasági és a politikai hatalom végletesen összefonódott, a politikai irányítás feladása semmilyen szinten és egyetlen érdekelt fél számára sem opció. Ez élet-halál kérdés nekik. A harmadik motívum, bár erről csak közvetett információim vannak, hogy a putyini retorika az utóbbi időben egyre erőteljesebben eltolódott egyfajta etnikai alapú nacionalizmus és birodalmi nosztalgia irányába. A Krím félsziget elfoglalása illik ebbe a képbe. Ne felejtsük, Putyin valójában illegitim, autokrata vezető, akit nem demokratikusan választottak, egy kleptokráciát igazgat, ezért nagy szüksége van népszerűsége megerősítésére.
MN: Az ön férje, a lengyel külügyminiszter, Radoslav Sikorski kulcsszerepet játszott a kijevi egyeztetések során, de általában is a lengyel kormány bátran kiállt az ukrán függetlenség mellett. Mennyire egységes ebben Lengyelország?
AA: Nem kell hitleri analógiát használnunk ahhoz, hogy észrevegyük: ha Putyin szétszabdalhatja Ukrajnát, utána a Baltikum következik, és Lengyelország. Nem a férjem nevében beszélek, amikor azt mondom: ez általános vélekedés Lengyelországban. Nem is nagyon volt más választása a lengyel kormánynak; a lengyelek mindenkinél jobban ismerik az ukránokat. És nem csak a Tusk-kormányról beszélek most. Aleksander Kwasniewski egykori államelnök például nagyon aktívan részt vett a narancsos forradalom idején zajló egyeztetéseken is, pedig ő egykor kommunista volt, ahogyan a korábbi kommunista kormányoknak is erős ukrán kapcsolataik voltak. Ukrajna sorsa nem bal- vagy jobboldali kérdés Lengyelországban, hanem, mondhatni, nemzeti ügy. A kapcsolat a mostani krízis idején folyamatos volt a diplomácia minden szintjén. Igaz, a lengyel kormány mindig az unió nevében és annak iránymutatása szerint kommunikál az ukránokkal. Radoslav Sikorski lengyel, Laurent Fabius francia és Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter uniós meghatalmazás alapján, Cathrine Ashtonnal, az unió brit külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjével egyeztetve ment tárgyalni Kijevbe a válság rendezéséről.
MN: A német és a francia diplomácia kiállása mégsem volt olyan látványos, mint a lengyelé. Legutóbbi publicisztikájában ön is kritizálta a nagy uniós országok vezetőit, amiért nem lépnek fel kellő eréllyel az orosz földről beözönlő piszkos eredetű pénzek megállításáért.
AA: Ez a kritika semmiképp sem a németeket illeti, Angela Merkel az egyik legfontosabb kapocs Európa és Oroszország között. Lehet, hogy a nyilvánosság kevésbé érzékeli, de a német diplomácia nagyon komoly részt vállal a helyzet kezelésében: jelenleg is azon dolgoznak, hogy békés megoldást találjanak a krími válságra, és tárgyalásos úton visszaszorítsák onnét az oroszokat. Nem nekik vannak problémás üzleti kötődéseik Oroszországgal. A brit pénzügyi szektorban - ahogyan egy vonatkozó könyv nevezi: Londongrádban - összehasonlíthatatlanul több kétes eredetű orosz pénz forog, mint a németeknél. A londoni tőzsdét valósággal elözönlötték a korrupt orosz nagyvállalatok. Olaszország, "hála" a Berlusconi-érának, ugyancsak számtalan korrupt pénzügyi csatornát alakított ki Moszkva irányába. Ausztriát is említhetnénk: több osztrák bankot érintettek az orosz pénzek befagyasztását elrendelő közösségi döntések, rengeteg ukrán kormányzati pénz ment keresztül Ausztrián. Németország kereskedelmi kapcsolata Oroszországgal egyébként sem olyan releváns, mint például Lengyelországgal. A földgázforgalom persze fontos, de az valójában kölcsönös függőség - általában is, Oroszország és az unió között -, hiszen a gázexport óriási költségvetési bevétel Oroszország számára. A norvég és az algériai gázexport, valamint az amerikai palagáz-kapacitások várható növekedésével ráadásul az orosz gázpozíciók már nem olyan erősek, mint voltak egykoron.
MN: A Washington Postban megjelent legutóbbi publicisztikájában idézi a Rosznyeft esetét. Az energiacéget Putyin és emberei előbb einstandolták, később a londoni tőzsdére vitték. "Putyin és emberei azt csinálnak, amit akarnak, mert tudják (...), bármit is mondanak a nyugatiak, a végén úgyis mindenki eladó" - írja. Milyen szinten kellene szabályozni a pénzügyi tranzakciókat ahhoz, hogy megváltozzon a tisztátalan pénzek beözönlése?
AA: A gond az, hogy egyes uniós országok - például Nagy-Britannia - nem veszik komolyan a saját antikorrupciós törvényeiket. A legkevesebb, amit tehetünk, hogy az európai bankok és tőzsdei rendszerek nem fogadnak be szennyes pénzeket. Hogy semmiből jött emberkék 30 milliárd dollár készpénzzel a táskájukban ne kezdhessék el felvásárolni London belvárosi ingatlanjait. A létező szabályozást kell végre szigorúan betartatni. A jelenlegi álszent gyakorlatnak véget kell vetni ezeken a pénzügyi piacokon.
MN: Ha sikerül is megtisztítani az európai pénzpiacokat, az akkor sem befolyásolja az orosz oligarchák manővereit - legfeljebb máshova viszik a pénzüket.
AA: A Magnyickij-listához hasonló megoldás lehet működőképes. Tanulságos történet, melynek főszereplője Bill Browder, az amerikai Hermitage Capital befektetési alap létrehozója és vezetője. A kilencvenes évek közepén Browder kimondottan az orosz piacra belépve alapította a céget, és rövidesen a legnagyobb külföldi befektető lett Oroszországban. (A Hermitage aktív részvényesévé vált olyan orosz állami óriásvállalatoknak, mint a Gazprom, a Szurgutnyeftyegaz vagy a Sberbank - R. P. D.) 2006-ban az orosz kormány, hogy átvehesse az irányítást a cég felett, nemzetbiztonsági kockázatnak minősítette a Hermitage tevékenységét. Az országot időközben elhagyó Browder pert kezdeményezett, amit helyben Szergej Magnyickij moszkvai ügyvéd képviselt. Magnyickij koncepciós per áldozata lett: előbb adócsalással megvádolták, majd letartóztatták, megkínozták, és meghalt a börtönben. Browder hosszú, négy évig tartó hadjáratba kezdett, hogy felderítse és megbüntesse azokat, akik Magnyickij halálát okozták és tönkretették a cégét. Így jött létre a Magnyickij-lista, amin az a nagyjából hatvan orosz állami vezető és azok körei szerepelnek, akiket felelősség terhel az ügyvéd haláláért. Browder ezután kezdeményezte, hogy az Egyesült Államok és az európai országok tagadják meg a listán szereplők vízumkérelmét, és fagyasszák be nyugati számláikat. Az erről szóló törvényt 2012 decemberében az amerikai kongresszus megszavazta. Ez nagyon felbőszítette Putyint. Browder viszont hiába lobbizott, az európai vezetőknél nem tudott elérni hasonló eredményeket. Néhány napja találkoztam vele, azt mondta, évekig senki nem akart vele szóba állni errefelé, mára azonban hirtelen népszerű lett.
MN: Hogyan lehet szankcionálni Oroszországot?
AA: Megoldás lehet például, hogy az orosz szövetségi tanács tagjaitól az uniós országok megtagadják a vízumot. (A szövetségi tanács az orosz parlament felsőháza, amely a szavazataival megteremtette a Putyin-adminisztráció számára az illegális invázió lehetőségét - R. P. D.) Ez valódi fenyegetés számukra is, hiszen az orosz állami oligarchák és a családtagjaik nem belföldön tartják a pénzüket, jó részük nem is orosz földön él, hanem uniós országokban. Ha kérdezik őket, gyűlölik a Nyugatot, de közben a francia Riviérán van nyaralójuk, Londonban vesznek ingatlanokat, és ott járatják iskolába a gyerekeiket is. Az Európai Unióban nagyon lassú a döntési folyamat, én mégsem becsülném alá a döntéshozók hozzáállását. Szerintem az EU vezetői nagyon is komolyan veszik az ukrán ügyet.
MN: Milyen más diplomáciai-gazdasági eszköz van még az európai közösség kezében?
AA: Én ezzel kezdeném: listát kell írni azokról az állami vezetőkről és oligarchákról, akik felelősek a kialakult helyzetért. Ne kapjanak vízumot, és ne tarthassák Nyugaton az értékeiket. Azt is gondolom, hogy meg kellene változni annak, ahogyan Nyugat-Európa az elmúlt időszakban Oroszországról gondolkodott. Hogy Oroszország - Tolsztoj országa - ha lassan és döccenőkkel is, de közelít a nyugati értékekhez, csak hát az ország méretéből és történeti sajátosságaiból adódóan ez a folyamat nagyon lassú. Ennek a narratívának most vége, és az európai vezetők ezentúl máshogyan értékelik majd Oroszország szerepét, mint tették az elmúlt húsz évben. A NATO szerepe is megváltozhat. A héten az Egyesült Államok már F-16-osokat küldött gyakorlatra a Baltikumba, ami igen fontos jelzés. Ukrajna ugyan nem NATO-tagország, de Lengyelország, Magyarország és a balti államok azok. A NATO-nak alapvető politikai és katonai felelőssége világossá tenni, hol húzódnak a biztonsági vonalak. Korábban az amerikaiak igen korlátozott elkötelezettséget mutattak az európai biztonsági vonalak megerősítése iránt - ez most megváltozni látszik.
MN: Sok kritika érte a Fehér Házat is, amiért az amerikai diplomácia megkésve mérte fel a helyzet súlyát. Mi ébresztette fel Washingtont?
AA: Amerikában az első erőszakos megmozdulások előtt az ukrán ügy nem is létezett. Az elmúlt tíz évben Ukrajna a hatvanhetedik ügy volt az amerikai kongresszus fontossági listáján. Amerikai szempontból az eseményeknek a budapesti memorandum miatt lett nagy jelentőségük. Az amerikai kül- és védelmi politika számára a nukleáris fegyverkezés nyomon követése kiemelt feladat. A budapesti memorandum garantálta Ukrajna területi integritását annak fejében, hogy az ország - amely egy valódi nukleáris hatalom - csatlakozott az atomsorompó-egyezményhez, és vállalta atomarzenálja leszerelését. A Fehér Ház attól tart, hogy ha nem lép kellő eréllyel ebben az esetben, az precedenst teremt más atomhatalmak számára, hogy megtagadják az atomfegyverkezés leállítását. Ha Amerika most nem lép fel Ukrajna érdekében, ugyan milyen alapon szólítja fel Iránt vagy Észak-Koreát a nukleáris fegyverkezés felfüggesztésére?
MN: Mi a következő hetek legvalószínűbb forgatókönyve?
AA: Sarlatánság lenne jósolni. Már csak azért is, mert egy külső szemlélőnek az sem egyértelmű, miért és pontosan milyen formában lehet fontos Putyinnak megtartani a krími térséget. A félsziget ellátásáról - például az ivóvízről - Ukrajna gondoskodik. Ez egy nyaralóövezet, amely háborús körülmények között nagyon gyorsan csődbe megy. Lehet, hogy az orosz romantika fontos terepe ez, de rengeteg pénzébe kerülhet Oroszországnak. Az biztos, hogy az európai közösség nem fogadja el a Krím félsziget katonai meghódítását, és innentől Putyin minden lépése illegitim. Azt se szabad elfelejteni, hogy az ukránok most nem harcolnak, mert békés megoldásban reménykednek - de ez könnyen változhat. Soha annyi önkéntes nem jelentkezett az ukrán seregbe, mint most. Temérdek szomorúságot okozhat még ez a válság.
névjegyAnne Applebaum az egyik legismertebb amerikai újságíró. 1964-ben született Washingtonban, de a nyolcvanas évek vége óta sokat ingázott az amerikai főváros és Európa között. Jelenleg Varsóban él, de ideje nagy részében Londonból dolgozik. Férje 1992 óta Radoslav Sikorski, a jelenlegi lengyel külügyminiszter. Korábban dolgozott az Economistnak, az Independentnek és a Daily Telegraphnak is, jelenleg a Washington Post kolumnistája. Legtöbbet kutatott területe a közép- és kelet-európai posztkommunista államok és társadalmak, e témában három könyve jelent meg. A második, a 2003-as A Gulag története 2004-ben a nem fikciós kategória Pulitzer-díjában részesült. (Erről lásd: Lebilincselő, Magyar Narancs, 2005. június 30.) Az angol nyelven 2012-ben megjelent A vasfüggöny: Kelet-Európa megtörése 1944-1956 című munkáját idén magyarul is kiadják. |
