Platini nincs könnyű helyzetben. A labdarúgás az elmúlt évtizedben kulturálisan és üzletileg is szárnyal. Ma a futball Európa első számú kommunikációs eszköze, Rómában az is megérteti magát, aki csak annyit tud olaszul, hogy "buffon cannavaro grosso, azanyádnesirasson, mondom hogy de rossi totti del piero!". A portugáliai Eb minden egyes meccsét több néző nézte a televízióban, mint az Egyesült Államok első számú mérkőzését, az amerikai futball döntőjét, a Super Bowlt. A Bajnokok Ligájában és vonzáskörzetében megforduló pénzből pedig - némi túlzással - nagyjából szanálni tudnánk a magyar gazdaságot.
Mit lehet ebben a helyzetben mondani?
Kicsik, seregeljetek körém!
Platini a vélt vagy valós sérelmeket hordó Petúr bánoknál keres támogatókat, ott, ahova a gazdagság, fény, pompa kevésbé ér el. Papírra vetett és a tagszövetségekbe elküldött elképzelésének fő kedvezményzettjei az európai futball kis országai lennének. (A döntést 2007. január 27-én Düsseldorfban hozzák meg.) Jelszava - el is várjuk ezt egy francia legendától -: szabadság, testvériség, egyenlőség! A jelölt "irtózik" az európai üzleti klubfutball meghatározó csapataitól, pontosabban érdekérvényesítő szervezetüktől, a G-14 lobbicsoporttól. Megszüntetné a futballhatalmak kiváltságait, például azt a gyakorlatot, hogy a színvonalasabb (gazdagabb) bajnokságok kettő plusz kettő csapatot küldhetnek a Bajnokok Ligája főtáblájára. Megerősítené a tagszövetségek szerepét és a közöttük lévő szolidaritást, visszaadná számukra a döntési jogkörök egy részét. Az Európai Unió szabályozására hivatkozva akarja javítani a kiscsapatok helyzetét, hogy meg tudják tartani fiatal, tehetséges játékosaikat. A BL-sorozatnak nagyobb versenyt támasztana az UEFA- és más kupasorozatokkal.
A magyar futball jelenlegi helyzetében szívünknek édes muzsika ez. Lelki szemünkkel már látjuk azt a szerencsés sorsolást - mert a nemzetközi szövetségek sorsolásai már csak ilyenek -, ami után a magyar bajnok először erőnyerőként, majd a grönlandi fókavadászok kutyaszánhajtó csapata ellen idegenben lőtt több góllal továbbjutva máris a legjobb 16 között találja magát a BL-ben. Persze nincs az a szerencsés sorsolás, amivel válogatottunk is továbbkecmereghetne a mindenkori selejtező csoportjából, ezért kénytelenek leszünk az UEFA-tól kikényszeríteni azt a rendelkezést, miszerint az elmúlt évtizedekben nagy nemzetközi futballtornákról hiányzó ország csapata - nevesítsük is: a magyar - alanyi jogon résztvevője a következő három nagy nemzetközi futballtorna döntőjének.
Ez nagyon jó terv, azt hiszem.
De azért legyünk egy kicsit óvatosak.
Nagy foci, nagy pénz
Az európai labdarúgás elmúlt másfél-két évtizedbeli látványos fejlődése három pilléren nyugszik: öt ország kiemelkedő színvonalú hazai bajnokságán, a Bajnokok Ligája sorozaton és a négyévente megrendezendő Európa-bajnokság rendszerén. (Nem tévedünk nagyot, ha negyediknek idesoroljuk az Európán részben túlmutató világbajnokságokat.) Ha jól meggondoljuk, mindegyik pillér ugyanazon a szegletkövön áll. A fejlődésnek egyértelműen a G-14 csoport körül szerveződő mintegy kéttucatnyi tőkeerős nagycsapat a motorja. 'k tették a nézők számára szórakoztatóipari látványossággá, a televíziók és nagy hirdetők számára vonzó befektetéssé a futballt. Számukra építették - nemritkán a csapattulajdonosok pénzéből - azokat a modern stadionokat, ahol mindhárom sorozat nagy meccseit játsszák. 'k foglalkoztatják, fizetik és képzik azon játékosok zömét, akik kiszolgálják mindhárom futball-látványosságot. Nem mellesleg tőlük, illetve a nagycsapatok iránti keresletből eredeztethető az UEFA gazdagsága és a tagszervezeteknek juttatott szövetségi pénzek nagy része.
Mindhárom sorozat - a bajnokságok, a BL, az Eb - az amerikai sportligák sportgazdasági szabályozóit alkalmazta saját rendszerére. A BL talán a legkiválóbb példa arra, hogy az európai sporttradíciókra hogyan lehet eredményesen felépíteni a modern ligamenedzsment eszköztárát, megteremteni és fenntartani az érzékeny egyensúlyt, pénzköltésből nyereséget termelni. Az UEFA csoportmérkőzésekkel és egyenes kiesési ciklusokkal alkotta újra az alapszakaszból és az azt követő rájátszásokból álló rendszert, egyszerre növelve a mérkőzésszámot és az egyes mérkőzések tétjét, presztízsét. Egységesítette az induló csapatoktól elvárt követelményeket, a lebonyolítás rendjét és feltételrendszerét, így szolgálva ki a nézők, szponzorok, médiumok fogyasztói igényeit. Központosította a közvetítések és a reklámozás kereskedelmi jogait, s ezzel felverte ezek értékét - a bevételekből pedig bőségesen tudott pénzt visszaosztani a csapatok számára. A nagy nemzeti bajnokságokban kiválasztódó, nagyjából azonos játékerőt képviselő 2-5 nagycsapat között a hatékony piac és a globális verseny európai szinten teremt egyensúlyt - s erre támaszkodva tudta a BL az elmúlt másfél évtizedben biztosítani a kimenet bizonytalanságát, vonzóvá tenni a sportszórakoztatást, felvirágoztatni az európai focit.
A folyamatnak mindazonáltal lett egy fájdalmas következménye is: a gyenge képességű (rokon értelmű kifejezéssel: tőkeszegény) kiscsapatok kiűzése a játéktérről. Platini javaslata ezt orvosolná - ő a kiscsapatok számára adna esélyt. Ám ez azzal a veszéllyel járna, hogy a sorsolás szeszélye révén könnyen előfordulhat: míg a tőkeerős, közönségvonzó nagycsapatok korán szembekerülnek egymással, és egyikük búcsúzik, addig a kis költségvetésű, kevésbé népszerű kiscsapatok egymás közt játszva messze jutnak. Ez pedig túlságosan is kockázatossá tenné a futballbefektetéseket. Nem használna a gyenge-erős csapatok párosítása sem, hiszen a nagy biztonsággal előre megjósolható végeredmény otthon tartja a nézőt - tavaly az Old Traffordon az egyik legalacsonyabb közönségszámot a Manchester United-Debrecen BL-selejtező mérkőzés produkálta -, a televíziók számára érdektelenné válik a közvetítés, a lanyhuló érdeklődés pedig a reklámozókat is megfontolásra késztetné. Az Európai Unió bevonása a vitába kétélű fegyver, a nagycsapatok mellett a nemzetközi sportszövetségek kiváltságait is könynyen eltörölhetik az eljárások. (Lásd szerzőnk korábbi cikkét: Lábától szaglik: Az Abdelmajid Oulmers-eset, Magyar Narancs, 2006. május 25.)
A sokat megért közép-európainak a szegény rokon iránti ilyen hirtelen szerelem egy kicsit gyanús. A nagycsapatok elleni fellépés túlságosan is összecseng a FIFA elnökének - a Johansson úrral nem túl baráti viszonyt ápoló -, Joseph Blatternek az álláspontjával. Könnyen meglehet, hogy a nagycsapatok pozíciójának gyengítése alapvetően az UEFA tulajdonában álló kontinens- és a FIFA által rendezett világbajnokság mint önálló futballszolgáltatások felértékelését szolgálja - amely cél szerint a nemzeti bajnokságok tulajdonképpen csak az "igazi futballra", a nemzeti válogatottak "nagy sorozatára" való felkészülést biztosítanák. Blatter ez irányú törekvései régóta egyértelműek, és most könnyen partnert találhat a francia jelöltben.
Mint e kampány jövőbeni állítólagos kedvezményezettjei, mi persze tisztában vagyunk azzal, hogy a választási ígéreteket csak részben szokás betartani - már azt is megkönnyebbülve vesszük tudomásul, ha utólag nem az derül ki, hogy a jelölt tudatosan és folyamatosan hazudott. De a kiváló futballistáról ilyet nem tételeznénk fel. Mi, magyarok és horvátok most kíváncsian várjuk Platini úr megválasztását. Hiszen január után arról kell majd - többek társaságában - döntenie, hogy ki rendezhesse a 2012-es Európa-bajnokságot: a futballnagyhatalom Olaszország vagy a kis nemzeteket képviselő Horvátország és Magyarország (a lengyel-ukrán pályázatról most ne essék szó). Az UEFA elnökjelölt-választási kottájából egyértelműen a mi győzelmi énekünket rögzíthetnénk CD-re. Hogy Pesten és Zágrábban Platini-lemez lenne, nem vitás.
