A lángoló World Trade Center látványa korunk legismertebb képei közé tartozik. Nem mindenki értelmezi azonban ugyanúgy: sok millió embertársunk a mai napig állítja, hogy amit láttunk, nem volt egyéb gonosz erők által megrendezett sötét színjátéknál.
Cartman: És azt tudtad, hogy az amerikaiak negyede szerint összeesküvés volt? Vagy azt mondod, hogy az amerikaiak negyede hülye?
A South Park vonatkozó epizódjából
Az összeesküvés-elméletek úgy követik a történelmi eseményeket, mint detonációt a hanghullámok. A 9/11-et követő vad elméletgyártás távolról sem szokatlan tehát, kétségtelen megkülönböztető jegye azonban, hogy a szokásosnál méretesebb, és összetételében jóval változatosabb tömeget érint. Persze egy olyan esemény, ami küldetést, rangot és második ciklust adott egy széles körben lenézett elnöknek, ami egyéb külpolitikai hullámzások mellett két háborút, az egész nyugati világ számára új ellenségképet, továbbá egy, az amerikai belviszonyokat radikálisan átrajzoló törvényt (a hazafiast) eredményezett, értelemszerűen több meseszövésre hajlamos fantáziát sarkantyúz meg, mint mondjuk a Kennedy-gyilkosság. Eric Cartman még szerényen is fogalmaz a mottóban, hiszen a Time 2006-ban olyan felmérést idézett, mely szerint a megkérdezett amerikaiak 36 százaléka hitt inkább a szeptemberi események nem hivatalos elbeszélésében. Ne gondoljuk azonban, hogy ez csupán afféle jenki sajátosság volna! A WorldPublicOpinion.org 2008-as, tizenhatezer megkérdezettre és 17 országra (Kínától Németországon át Kenyáig) kiterjedő felmérése szerint csupán 9 országban vélte úgy a többség, hogy valóban az al-Káida állt a támadások mögött. Az összes megkérdezett közül 46 százalék gondolkodott józanul, 15 százalék viszont az amerikai kormányt, 7 Izraelt, további 7 pedig valamely egyéb elkövetőt sejtett a merénylet mögött, a maradék 25 százalék pedig nem tudta, hogy vajon ki lehetett a felelős.
Az alternatív 9/11-elméletek nem csak a lunatikus kisebbség, az ufóhívők és a még ma is élő Elvis tanát hirdetők mániái, bár természetesen az övéik is. Ám rajtuk és a közismerten tökkelütött hírességek (például Charlie Sheen színész) vagy a nyilvánvalóan agyalágyult politikai szereplők (Mahmud Ahmadinezsád) mellett beszálltak a játékba tekintélyes egyetemi professzorok, jeles mérnökök, katonai szakértők és egyáltalán: mindenféle, a saját szakmájában elismert, értelmes, művelt, csak legföljebb az álmodozásra az átlagosnál jobban hajlamos személyek is. Amerikában az ideológiai beállítódás ezen a terepen nem sokat nyom a latban, de az arányok persze nyilván máshogy oszlanak meg mondjuk a Közel-Keleten vagy akár nálunk is, ahol inkább az Amerikát megvető szélsőjobbról csatlakoztak az elmélethívők táborához.
Az események első kreatív értelmezésére mindössze 6 órát kellett várni, de az a fejtegetés még csak egy amerikai chatszobát színezett; a kidolgozottabb elméletek pár hónappal később, Európából érkeztek (a francia Thierry Meyssan paranoid kötete - L'Effroyable imposture - már 2002 legelején boltokba került), aztán csatlakozott az egész világ. 2003 után az iraki háború és Bush újraválasztása miatt ez a hullám csak még tovább dagadt, és ma már megszámlálhatatlan könyv, film és weboldal foglalkozik a témával a lehető legváltozatosabb minőségekben.
A szótlan cinkosok
A mennyiség okán az összes teória egybegereblyézhetetlen, a főbb állítások azonban gyakorlatilag mindenütt felbukkannak. Ezeket két nagyobb ernyő alá lehet terelni. Az egyik feltételezés szerint a megfelelő helyeken igenis tudtak a készülő terrorakcióról, mégsem akadályozták meg, míg a másik tovább megy ennél, és egyenesen azt állítja, hogy a támadást amerikai kormányerők követték el, aztán rákenték a radikális iszlamistákra.
Az első csoport annyival érdekesebb, hogy ebben valóságmorzsákat rendeznek sajátosan fenyegető alakzatokba. Nehéz volna tagadni például, hogy az események után nem sokkal Bush elnök, Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó és Robert Mueller FBI-igazgató szájából is elhangzott állítás, miszerint egy ilyen típusú - tehát rakétaként használt utasszállító repülőkkel elkövetett - támadást el sem tudtak volna képzelni, kevéssé felel meg a realitásnak. Számos forrás mutat rá ugyanis, hogy a CIA már a 90-es évek közepe óta tudott ilyesféle tervekről - csak nem igazán hitt a megvalósíthatóságukban (így volt ezzel az Észak-amerikai Légvédelmi Parancsnokság, a NORAD vezetősége is, amely 2001 áprilisában éppen ezért fújt le egy gyakorlatot, amely a Pentagon elleni, eltérített külföldi géppel elkövetett támadást modellezett volna). A CIA igazgatója, George Tenet szerint továbbá 2001 tavaszán és nyarán számos figyelmeztető jel mutatott arra, hogy az al-Káida a kenyai és tanzániai nagykövetségek 1998-as felrobbantása után ismét valamilyen nagyszabású akcióra készül amerikai célpontok ellen. Francia, német, izraeli, angol, afganisztáni, egyiptomi, jordániai és orosz ügynökségektől is kaptak ilyen tartalmú jelentéseket; 2001 márciusában az olasz titkosszolgálat az al-Káida milánói sejtjét lehallgatva pedig már arról is értesülhetett, hogy az akció az USA területén lesz, és repülőgéppel akarják elkövetni. Távolról sem lehet ugyanakkor azt állítani, hogy a hírszerzők ekkoriban csupa olyan, vadnak tűnő szervezkedést észleltek volna, ami Amerika ellen irányult: ugyanebben az időszakban a CIA például egy olyan tervről is hallott, mely szerint egy török terroristacsoport Kemál Atatürk ankarai síremlékének akar nekirepülni. Condoleezza Rice később joggal állíthatta a 9/11 bizottság előtt, hogy a jelentések nem voltak eléggé specifikusak ahhoz, hogy konkrét lépéseket lehessen tenni - és ez még arra az elhíresült napi jelentésre is igaz, amely 2001. augusztus 6-án landolt Bush elnök asztalán a "gépeltérítés", "Bin Laden" és "az USA területén belül" kitételekkel.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy az amerikai hatóságok szeptember 11-e előtt ne követtek volna el olyan hibákat, amelyek nyilvánosságra kerülése csak tovább fokozta az elméletgyártási hajlandóságot. Curt Weldon republikánus képviselő például valahonnan megtudta, hogy létezett egy titkos katonai program Able Danger néven, amit 1999-ben az al-Káida monitorozására hoztak létre. Weldon úgy tudja, hogy a programon belül dolgozók Mohamed Attára és három további gépeltérítőre is felfigyeltek már korábban, és 2000-ben az FBI-jal együttműködve kívántak lecsapni erre a sejtre. Ám mivel úgy tudták (tévesen), hogy Attának zöldkártyája van, továbbá tartottak attól, hogy durva mészárlásba fordul az akció, végül lemondtak a tervről. A 9/11 bizottság elismerte az Able Danger létezését, azt azonban nem, hogy tudtak volna Attáról. Mindenesetre a Weldon-féle sztori mintázata nagyon is hasonló Zacarias Moussaoui minden ízében valóságos esetéhez. A jelenleg életfogytiglani börtönbüntetését töltő marokkói származású francia férfit, aki a mai tudásunk szerint a tartalékos pilóta szerepét kapta volna a merényletben, szűk egy hónappal a terrortámadás előtt tartóztatták le a bevándorlási törvények megszegéséért - egy repülősiskola tippje alapján. Mivel egy Harry Samit nevű FBI-ügynök külföldi kollégáitól arról értesült, hogy Moussaouit szálak fűzik egy terroristacsoporthoz, engedélyt kért rá, hogy átvizsgálhassák a férfi számítógépét és egyéb személyes tárgyait. Ezt azonban nem kapta meg Washingtonból. Moussaoui letartóztatásának híre így a médiáig sem jutott el, pedig a 9/11 bizottság szerint társai valószínűsíthetően legalábbis elhalasztották volna az akciót, ha értesülnek az esetről. (Moussaouiról lásd még cikkünket az előző oldalakon). Míg az összeesküvés-elméletek kieszelői természetesen úgy vélik, hogy Washingtonban nagyon is jól tudták, kicsoda Moussaoui, és éppen ezért akadályozták szándékosan a nyomozást, az esetről Robert Muellernek panaszos levelet fogalmazó tapasztalt FBI-ügynök, Coleen Rowley arról beszél, hogy ez csak egy volt a számos eset közül, amikor a múltbéli botrányok miatt túlzottan óvatoskodóvá vált FBI-vezetők saját karrierjük és az intézmény renoméjának védelmében inkább a nem cselekvést választották.
Ha a teljes tragédiát nem is, a gépek becsapódását sokak szerint a prímán felszerelt NORAD is meg tudta volna akadályozni - vagyis ha tényleg akarják, időben lelőhették volna a repülőgépeket. A valóságban azonban erre aligha lett volna mód. Először is a légiforgalmi irányítás (ATC) és a NORAD között akkoriban még primitív és lassú (szimpla telefonvonalas) volt a kapcsolat. Ráadásul miután az eltérítők kikapcsolták a repülők radarjeladóit, az ATC-nek 4500 ugyanolyan jel között kellett rábukkannia a 4 gépre - a NORAD kifinomultabb radarrendszere az országhatárokon kívüli területeket ellenőrizte. Utasszállító gépet továbbá Amerikában 2001 előtt utoljára a 70-es évek végén térítettek el, az ilyen esetek megoldása tehát semmiképpen sem számított rutinszerűnek. Ami pedig az időtényezőt illeti: a 9/11-es fantazmagóriák cáfolásában élenjáró, 2006-ban a témában könyvet is megjelentetett (Debunking 9/11 Myths) tudományos magazin, a Popular Mechanics rámutat arra, hogy amikor 1999-ben egy kis magánrepülőt kellett vadászgépekkel feltartóztatni, akkor az akció közel másfél óráig tartott.
A gép, amely ott sem volt
Ha már a repülőgépekről beszélünk, rá is kanyarodhatunk a 9/11-elméletek második, immár sokkal inkább a meglódult képzeletre épülő halmazára. A WTC déli tornyába (másodikként) becsapódó repülőről például a hívők azt tartják, hogy katonai gép volt, nem pedig utasszállító. Állításukat egyfelől Rob Howard a New York magazinban megjelent fotójára alapozzák, mely képen egy rakétát vélnek felfedezni a jobb szárny alatt - akkor is, ha számos képelemző rámutatott, hogy mindössze a napfény miatti optikai torzulásról van szó. A másik forrásuk pedig a Fox News alkalmazottja, Marc Birnbach, aki azt mondta a támadás napján, hogy nem látott a gép oldalán ablakokat - nehéz is lett volna neki, tekintetbe véve, hogy Birnbach a levegőben suhanó gépet a WTC-től három kilométernyire, Brooklynból látta meg egy röpke pillanatra.
Az utasszállító gépek létezésének megkérdőjelezése aztán a Pentagonnál is felbukkan. Itt nem vadászgépről szól azonban a fabula, hanem az épületbe belelőtt amerikai rakétáról. Hiszen, állítják a legendaszövők, a Pentagon homlokzatán látható lyuk túl kicsi és túl kerek, a helyszínen készült fotókon továbbá semmi olyat nem látni a roncsok között, ami repülőre emlékeztetne. Ez a teória a kirívóan naiv és a végletesen buta elméletek határvidékére lőhető be, hiszen egyrészt a becsapódást rajzfilmszerűen képzeli el, másrészt pedig komoly mentális erőfeszítéssel figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a helyszínen repülőkereket, pilótaszéket, fekete dobozt és egyéb jól azonosítható elemeket is találtak, nem beszélve a légitársaság egyenruhájával burkolt emberi maradványokról. A kétségtelenül eltűnt utasok problematikájára ezen elméletek kiagyalói egyébként azt a hollywoodi akciófilmek nagyfokú tudatformáló hatásáról tanúskodó verziót eszelték ki, hogy sötét kormányerők agyonlőtték őket egy hangárban. A moziból átemelt ötletek közé tartozik továbbá az egyik legismertebb vonatkozó konspirációs film, a Loose Change leleménye is: a készítők egy, az esemény előtt négy nappal készült légi felvételen fehér csíkot vélnek észrevenni a Pentagon gyepén, amely nagyjából egyezik a becsapódás vonalával, megvalósítván így az Omenben maga a Sátán által kifejlesztett kísérteties előrejelzési metódust.
Az áldozatok esetében az is felmerült, hogy esetleg felrakták őket a Pennsylvaniában lezuhant negyedik gépre, bár ezt a vélekedést tényleg csak a legsúlyosabb esetek osztják. Abban viszont igen sokan hisznek, hogy a szóban forgó 93-as járatot a légierő lőtte le, mert számos szemtanú látott a becsapódás után egy másik gépet is arrafelé körözni, másrészt pedig az egyik motort - a már a levegőben szétesett gép elméletét erősítve - valóban kilométerekkel odébb találták meg - ami egy minimum 6-700 kilométer/órás sebességgel becsapódó jármű esetében azért, lássuk be, csak mérsékelten meglepő. A másik gép egyébként egy, a közelben járó magánrepülő volt, amelyet megkértek, hogy jelölje meg pontosan a becsapódás helyszínét a hatóságok számára.
Míg a repülőgépes elméleteket inkább csak a nehézkesebb gondolkodású alakok terjesztik, ez az állítás már korántsem igaz a toronyházak összeomlását övező találgatásokra. Statikai kérdések ilyen sok embert alighanem a firenzei dóm kupolája óta nem foglalkoztattak ennyire. A kérdés az, hogy összeomolhat-e ilyen gyorsan és ennyire "simán" két ekkora épület szimplán csak attól, hogy beléjük csapódott egy-egy repülő, nem beszélve a szintén leomlott 7-es épületről, amit nem talált el gép, csak átterjedt rá a tűz. A hívők válasza persze az, hogy az épületeket csakis irányított robbantással lehetett így lezúzni. Hiszen az acél tartóelemek olvadáspontja 1500 fok körüli, míg a gépek üzemanyaga, a kerozin maximum 815 fokon ég. Csakhogy egyfelől nem csak a kerozin égett a két épületben, hanem a bútorok, a függönyök meg az iratok is lángra kaptak, másrészt pedig az épületek nem csak azokon a szinteken égtek, ahol beléjük vágódtak a gépek: a tűz a liftaknákon gond nélkül tovább tudott terjedni. Ahhoz pedig, hogy az acél jócskán meggyengüljön, már 800 fok is elég. Mindez az esetet kivizsgáló Szabványok és Technológiák Nemzeti Intézete és a Popular Mechanics által felkért szakértők szerint elegendő volt ahhoz, hogy magukba roskadjanak az épületek. A 7-es épület vizsgálatánál pedig olyan fotókat találtak, amelyeken jól látható, hogy a toronyház déli oldala megsérült éppen azon a területen, ahol a szokásosnál nagyobb terheket hordozó legfőbb pillérek is húzódtak; ráadásul a tűz hosszú órákon át égett bizonyos emeleteken. Az irányított robbantásban hívők másik érve, miszerint a videofelvételek tanúsága szerint az épületek összeomlásakor bizonyos emeleteknél kirobbannak az ablakok, már kevésbé érdekes - azokat az üvegeket ugyanis jól láthatóan az egymásba zuhanó emeletek okozta légnyomás viszi ki.
A fentebb vázolt, szélesebb körben elterjedt nézeteken túl is hosszan lehetne még idézni a 9/11-hez kapcsolódó színesebb elképzelésekből. Arra a kérdésre például, hogy vajon hogyan lehetett volna egy ekkora akciót hiba és információszivárgás nélkül levezényelnie az állítólag tökhülye elnökkel megvert amerikai kormánynak a saját népe ellen, egy tisztességes mániákus nyilván ezer és egy választ tud előhúzni a bűvészkalapból. Kevés olyan paranoid teória van továbbá, amibe valaki ne keverné bele a zsidókat, így itt is hamar elterjedt, hogy a merénylet napján a WTC jól értesült bibsi dolgozói inkább a paplan alatt maradtak - ezt a tételt a Hezbollah kezében lévő libanoni Al-Manar tévécsatorna kezdte terjeszteni először - olyan is. A nagyon-nagyon sötétek szerint továbbá a WTC-be rakéták csapódtak, amiket hologramokkal (!) álcáztak repülőnek, a tornyok alatt pedig irgalmatlan mennyiségű arany volt, amit még az omlás előtt elcsentek sunyi alakok. És így tovább. Egy összeesküvéselmélet-hívő számára minden gyanús a Bin Laden-videóktól a szeptember 10-i részvényforgalmon át az áldozatok telefonhívásaiig. Meggyőzni a hívőket pedig közismerten képtelenség, hiszen szemükben a leglogikusabb magyarázat sem más, mint újabb építőkocka az összeesküvésben. Ráadásul benne van a pakliban, hogy racionalizálási törekvéseinkkel csak további károkat okozunk. A tárggyal foglalkozó szakelemek szerint ugyanis számos embertársunk képtelen elfogadni, hogy hatalmas következményekkel járó eseményeket hétköznapi személyek is elő tudnak idézni, hiszen ez - mondja Patric Leman, a Royal Holloway University pszichológiaprofesszora - "az élet nyugtalanító kiszámíthatatlanságára, véletlenszerűségére emlékeztet". A paranoid elméletek így tehát paradox módon megnyugtató hatással tudnak lenni a fogyasztóikra. Már legalábbis azoknál, akik a mániáikat kergetve legföljebb a netes fórumokig szaladnak a terroristaképző táborok helyett.
