A szovjet típusú állampárti irányítású rendszer fellazulására 2000-ben látszott némi esély, amikor Háfez el-Aszad halála után 35 éves fia, Bassár vette át az államfői tisztséget. Tény, hogy néhány hónapig egyfajta belpolitikai enyhülés volt érezhető az országban. Nem vitték el azonnal a kritikus hangokat hallatókat, és nyilvánosan megfogalmazódhattak demokratikus víziók is. De hamarosan visszaállt a jól bevált régi szigor - egyes vélemények szerint az eredetileg orvosnak készülő, majd az elnöki tisztség várományosaként atyai utasításra a katonai pályára átváltó Bassár el-Aszad hatalmi környezete hatására hátrált le a demokratizálás járatlan útjáról. Rácáfolva a reményekre, érvényben maradt a több évtizedes
szükségállapot-törvény,
amely bármiféle mozgolódás elfojtása mellett a titkosszolgálatok - mert van vagy öt belőlük - tagjainak büntetlenségét is biztosítja. Reformjai a gazdaságra összpontosultak, a privatizáció nyertesei a politikai vezetés csúcsai közeléből, jórészt a tágabb családi körből kerültek ki. Ez csak szélesítette a korrupció lehetőségeit - az ország tavaly megelőzte Tunéziát és Egyiptomot a negatív rangsorban.
Az évek során Szíriában is nagyjából ugyanazok a társadalmi folyamatok játszódtak le, mint az észak-afrikai országokban. A lakosságon belül megnőtt a fiatal korosztályok aránya, és bár a gazdaság (a hivatalos statisztikák szerint) szolid - az utóbbi években négyszázalékos - növekedést produkál, fokozódik a szegénység és csökken az életszínvonal, mert nő a munkanélküliség, emelkednek a létfenntartás költségei, a bérek viszont nem lettek magasabbak.
Első ránézésre tehát az lett volna a meglepő, ha Szíriát nem érinti meg a térségen végigsöprő forradalmi hév. Vannak viszont olyan tények is, amelyek arra utalnak, hogy Bassár el-Aszadnak mégsem kell feltétlenül tartania az elkerülhetetlen bukástól, annak ellenére, hogy ő is egy évtizedek óta változatlan, vélhetően kevéssé kedvelt rendszer élén áll. Először is Szíriában kevésbé látványos az uralkodó elit mértéktelen gazdagsága, vagyis a rendszer igazságtalansága, mint például Tunéziában. Másodszor, és ez jóval lényegesebb, a hadsereg vezetése sokkal szorosabban összefonódik a politikai hatalommal, mint mondjuk Egyiptomban, miután az idősebb Aszad - a puccsa előtt, még a katonai ranglétrán lépkedve egyre feljebb - kiépítette maga körül azt a megbízható környezetet, amelynek tagjai hozzá hasonlóan többnyire a síita alavita szektához tartoznak. Az alaviták a 75 százalékban szunnita országban szűk kisebbséget alkotnak, de egyelőre nincs jele annak, hogy a belső elégedetlenség a vallási szembenállás formáját öltené. A lakosság nagy része ugyanis a stabilitás zálogát látja a fennálló rendszerben, különösen a szomszédos Libanon és főleg Irak helyzetéhez képest, amely utóbbit különösen érzékelhetővé tette a Szíriába özönlött több százezer iraki menekült. Természetesen mindez többé-kevésbé ellenőrizhetetlen feltevés, az viszont tény, hogy a lakosság tisztában van a rezsim kíméletlenségével - főleg az 1982-es hamai felkelés óta, amikor a fellázadt Muzulmán Testvéreket üldözve, és megtorolva a lakosság ellenállását, legalább tízezer, más források szerint harmincezer embert mészároltak le a hadsereg különleges osztagai.
A mostani megmozdulások kezdetén, január végén Szíriában is felgyújtotta magát egy férfi, ahogy Tunéziában. Az ezt követő első tüntetések még szerény méretűek voltak, de emberi jogi szervezetek csatornáin át nyilvánosságra került hírek szerint a hatóságok a legtöbb esetben kíméletlenül szétverték a megmozdulásokat. A tiltakozás március közepére vált országos méretűvé - ekkorra már több mint egy tucat városban vonultak rendszeresen az utcákra az emberek. Követeléseik középpontjában a helyszíni beszámolók szerint politikai jogaik elismertetése állt, nem pedig Aszad távozása és a rendszer leváltása - habár az interneten elérhető felvételek jelzik, mekkora lelkesedés övezte egy, az államfőt ábrázoló hatalmas méretű plakát leszaggatását. A helyzet attól mérgesedett el, hogy Deraában letartóztattak tizenöt fiatalkorút, akik kormányellenes jelszavakat írtak a házfalakra. Úgy hírlik, hogy időközben már kiengedték őket, de akkor a feldühödött lakosság tömegesen lépett fel a biztonsági erőkkel szemben, amelyek erre
sortüzekkel válaszoltak
Úgy tűnik, hogy váratlanul érte a damaszkuszi vezetést a tiltakozók kitartása a letartóztatások, sebesülések és halálos lövések dacára (a legfrissebb jelentések adatait öszszeszámolva már bőven meghaladja a százat az áldozatok száma). Vannak olyan kiszivárgott hírek is, amelyek a hatalmi szférán belüli vitákról, ellentétekről számolnak be. Azt, hogy egyelőre nem döntöttek a lázadás kíméletlen elfojtása mellett, a biztonsági erők változó keménységű fellépése jelzi, de még inkább az, hogy múlt csütörtökön intézkedések egész sorozatát jelentették be a lakosság megbékítésére. Először is hírt adtak egy bizottság kinevezéséről, amely kivizsgálja a Deraa városában történteket, amit felelősségre vonás követ majd. (Az összecsapásoknak csak ebben a Jordánia határa mellett fekvő városban összesen 61 halálos áldozatuk volt.) Az intézkedések második csoportja jóléti jellegű: a jelentős méretű állami szektorban dolgozóknak 20-30 százalékos fizetésemelést és egyéb kedvezményeket ígért az államfő. Bejelentették, hogy megfelelő törvényeket hoznak a korrupció megfékezésére. A változások leglátványosabb csoportját azonban a komoly reformígéreteket hordozó, politikai jellegű intézkedések alkotják: először is mérlegelik a közel ötven éve tartó szükségállapot feloldásának a lehetőségét. (Ezt két nappal később egy elnöki tanácsadó azzal a kijelentéssel erősítette meg, hogy mindenkit szabadon bocsátanak, akit a szükségállapot-törvény értelmében vettek őrizetbe. Időközben már többen kiszabadultak, akiket a megmozdulások során tartóztattak le.) Új törvényt fogalmaznak meg, amely véget vet az uralkodó Bász Párt egyeduralmának, megteremtik a sajtó szabadságát, és megszüntetik az önkényes letartóztatások gyakorlatát.
Ahogy a többi arab országban, Szíriában is megpróbálkozik a hatalom a rokonszenvtüntetések módszerével. Hétfőn több városban is voltak ilyen felvonulások. Hogy a lakosság mekkora hitelt ad az elnöki ígéreteknek, és megelégszik-e velük, igen hamar kiderül. A kormányzati szándékok tisztaságát legalábbis megkérdőjelezi, hogy a tüntetők megbékítésére szánt nyilatkozatokkal párhuzamosan több halottja volt az összecsapásoknak Latakia városában. Hivatalos közlés szerint ismeretlen fegyveres bandák garázdálkodtak, más források szerint viszont civil ruhás biztonságiak lőtték a tiltakozókat a háztetőkről.
Azt viszont Hillary Clinton amerikai külügyminiszter nyilatkozatából tudni lehet, hogy amennyiben a helyzet líbiai módra elmérgesedik, Szíria nem számíthat tevőleges amerikai segítségre: egyelőre nehéz megjósolni a rezsim esetleges összeomlásának nemzetközi következményeit, de tény, hogy a Közel-Kelet erőviszonyai végképp átalakulnának, ami feltehetően legalább akkora aggodalmakat ébreszt a Szíriával jó kapcsolatokat ápoló Iránban, mint Washingtonban. Kérdés, hogy mindez mennyire hűti le a kedélyeket egy olyan helyzetben, amikor felcsillant a lehetősége, hogy az ország kiszabaduljon a zsarnokság szorításából. Lapzártánk idején bármikor várható, hogy Bassár al-Aszad a nyilvánosság elé lép, és ígéreteit követően immár konkrét intézkedéseket jelent be, s ez akár el is döntheti az események további alakulását.
