Hollande szigorú, de jóságos gazdája kíván lenni az államkincstárnak és az országnak, továbbá visszaállítaná az elnöki funkció méltóságát, a nemzet belső egységét. A nyolcvanas évek forradalmi hevületének tehát nyoma sincs, de ennyi akár elég is lehet a győzelemhez.
Minden szép
1988 és Francois Mitterrand második győzelme óta nem sikerült a francia Szocialista Pártnak (Parti Socialiste, PS) elnökválasztást nyernie a parlamentben is majd tíz éve többséggel rendelkező Mozgalom egy Népi Unióért (Union pour un Mouvement Populaire, UMP) elnevezésű jobboldal ellen. 2002-ben egy hajszálon múlt, hogy az esélyesebbnek tartott Lionel Jospint a szélsőjobb történelmi sikere kizárta a második fordulóból; és most is jelentős szerep jutott a sorsnak, avagy Dominique Strauss-Kahn hübriszének abban, hogy az 57 éves Hollande lehet Nicolas Sarkozy kihívója. A kampányát legkorábban, valamint jelentős fogyókúrával és humorizáló hajlamának elfojtásával kezdő volt pártfőtitkár esélyeit az IMF exdirektorának diszkvalifikálásáig kevesen vették komolyan. Habitusában, stílusában és karizmában távol áll ugyan DSK-tól, de a választást ő is középről, a "gazdasági racionalizmus" jegyében vélte megnyerhetőnek. A párt elnökjelölő választásán múlt vasárnap elért 57 százalékos, kényelmes győzelme a jelenlegi főtitkár Martine Aubry ellen jó a többi baloldali jelöltnek, és kevésbé Sarkozynek, aki eddig sem jeleskedett a jobbközép szavazók megtartásában.
A részben amerikai mintára szervezett előválasztásokon az eddigi gyakorlattal szemben nem csupán a párttagság, hanem a szavazói névjegyzékben szereplő francia és külföldi (uniós) polgárok szavazhattak - amennyiben leszurkoltak egy eurót, és aláírták a "baloldal értékeivel" való azonosulást igazoló nyilatkozatot. A nyílt, kétfordulós előválasztás, amelyen a várt másfél millió érdeklődő helyett október 9-én 2,6, múlt vasárnap pedig 2,8 millióan vettek részt, politikai telitalálatnak bizonyult. Az "Adj nevet a változásnak!" felszólítást komolyan vevő választóknak - ahogy Párizs egyik külső kerületében a Narancsnak nyilatkozók szavaiból is kitűnt - a tét nemcsak és nem is elsősorban a jelölt kiválasztása volt, hanem a kampány lendületes indítása a tavaszi győzelem, a jobboldal kiebrudalása érdekében. Az előválasztások révén az utóbbi négy évben szinte egyedülálló módon a PS vált a média főszereplőjévé, ami önmagában még nem garancia a sikerre, de a Sarkozy-rezsimnek bizonyára nagyon fájt. Egy múlt vasárnapi felmérés szerint a válaszolók 79 százaléka szerint jó ötlet volt az előválasztás, a kormánypárttal rokonszenvezők bő többsége szeretné, ha pártja is szervezne ilyet, és majd felük szerint a metódus javította a demokráciáról alkotott felfogásukat. A tévéviták, melyekben három alkalommal hat jelölt, egy ízben az első forduló két befutója vett részt, méltán érdemelték ki a 4-6 millió néző figyelmét. E vitákon az oktatási vagy a bankrendszerről, az egészségügy vagy az ipar helyzetéről gondolkoztak együtt üdítő módon; a félelemre és kirekesztésre építő szólamok meg a nagy társadalmi kérdéseket gyakran kiszorító áltémák helyett lényegi dolgokról esett szó.
Nem minden szép
Az előválasztások azonban a jelenlegi demokratikus keret hiányosságaira és a PS önellentmondásaira is rámutattak. Például nehezen zárható ki, hogy a galloknál burjánzó közvélemény-kutatások ezúttal is befolyásolták a verseny kimenetelét. Öt éve, Ségoléne Royal jelöltté választásakor is felmerült, mennyire determinálták a tagság szavazatát azok a korai mérések, amelyek programjának ismerete nélkül is őt állították be Sarkozy lehető legsikeresebb ellenfeleként. Idén még jogosabb volt a felmérések blöffszerűségét érő kritika, hiszen egy-két komolyabb (költségesebb) kutatást leszámítva csupán 3-400 fős minta alapján jósolt az a 40 (!) szonda, melyet fenntartások nélkül adott közre a média.
A politikai marketing ügyes húzásának tekinthető az is, hogy a kezdeti hat szocialista jelölt szépen lefedte egy balközép gyűjtőpárt potenciális fogyasztóinak igényeit. A politikai-gazdasági liberalizmust és a PS-szel szimbiózisban élő pártocskáját képviselő 65 éves Jean-Michel Baylet (0,6 százalék); a konzervatív nézetei miatt gyakran az UMP-hez tanácsolt, negyvenes Manuel Valls (5,6); a szabad kereskedelem és a globalizáció káros hatásai ellen hatékony pátosszal érvelő Montebourg (17) és a sajátos, hibrid eszmevilágával fellépő Ségoléne Royal (6,95 százalék) utóbb habozás nélkül fölsorakozott Hollande mögött. Hasonlóképp elismerésre méltó gesztussal ismerte el vereségét és tett hitet a nyertes támogatása mellett vasárnap kora este Martine Aubry jelenlegi főtitkár. Egyelőre tehát minden jel arra utal, hogy a PS tanult a legutóbbi kampány és Royal veresége óta egészen a közelmúltig zajló civakodásból: az elnökjelölő kampányok jobbára a kölcsönös tisztelet és bajtársiasság jegyében zajlottak.
Kérdés azonban, hogy a regionális és települési szinten, illetve néhány hete a szenátusban is többséggel rendelkező szocialisták valóban nyerni akarnak-e ezúttal. A válasz korántsem egyértelmű: az ellenzékben választókerületeiket nagyobb eséllyel megtartó helyi hatalmasságok ugyanis nem biztos, hogy a bizonytalan kimenetelű kormányzás érdekében kockáztatni akarják saját mandátumukat.
Eleddig azonban a kerékkötők diszkrétek maradtak, Hollande pedig ügyelt arra, hogy ne borzolja a kedélyeket: egyetlen ponton képviselt "szélsőséges" álláspontot, amennyiben az államháztartási hiányt nemcsak 2013-ra szállítaná le a tavalyi 7-hez képest 3 százalékra, de 2017-ig nullszaldót szeretne. Ettől teszi függővé az olyan szokásos ígéretek, mint a munkahelyteremtés, az ipar- és közhivatal-fejlesztés és a PS programjában szereplő, pluszköltségekkel járó reformok teljesítését. E tervek között szerepel az adórendszer átszabása: a progresszivitás és a tőkejövedelmek terheinek növelése, a visszaforgatott profittól függő arányban beszedett nyereségadó - valamint Sarkozy számos döntésének felülvizsgálata, így az "adópajzs", a túlórák adómentességének és a közhivatalok leépítésének megszüntetése meg a minimális nyugdíjkorhatár visszaállítása 60 évre. Hollande óvatosan és diszkréten kezelte a konkrétumokat, de az tudható, hogy pártbéli riválisához, Aubryhoz és a legfőbb partner zöldek terveihez képest csak komótosan csökkentené a nukleáris energia hazai jelentőségét, felszámolásáról pedig vitát sem óhajt nyitni. Az unió jövőjét a mostanában sokat emlegetett föderalizmus és adóharmonizáció jegyében képzeli, bármit jelentsen is ez. És hajlik a franciáknak egyébként is kedves avantgárd társulások, a szorosabb együttműködésben érdekelt országok szövetségei felé - persze a németekkel karöltve.
A PS vezetői szemlátomást beépítették a jobboldal kritikáit, hiszen még a "baloldalibbnak" kikiáltott Aubry is körültekintően ígérte: "ambiciózus, de komoly erő" lesznek. Azaz semmi forradalmi bolondozás. De ahogy a vasárnapi szavazókkal folytatott beszélgetésekből is kiviláglott, a szimpatizánsoknak sincsenek illúzióik. Elsősorban Sarkozy leváltására készülnek, s bár tapintható a változás iránti igény egy igazságosabb, az egyenlőtlenségeket okosan és bátran tompító politikai erőre, valójában csak "jobb híján" szavaznak a PS-re.
