Szocialista előválasztás Franciaországban - Mindenki egyért

  • Dobsi Viktória (Párizs)
  • 2011. október 20.

Külpol

Az 1958 óta fennálló V. köztársaság ez idáig egyetlen baloldali elnökéhez hasonlóan újra egy Francois szállhat ringbe jövő tavasszal az újrázni óhajtó Nicolas Sarkozy ellen. Hollande csupán azt ígéri, hogy riválisával (akárcsak a meccsről lemaradt Strauss-Kahnnal) ellentétben "normális", és az is marad.
Az 1958 óta fennálló V. köztársaság ez idáig egyetlen baloldali elnökéhez hasonlóan újra egy Francois szállhat ringbe jövő tavasszal az újrázni óhajtó Nicolas Sarkozy ellen. Hollande csupán azt ígéri, hogy riválisával (akárcsak a meccsről lemaradt Strauss-Kahnnal) ellentétben "normális", és az is marad.

Hollande szigorú, de jóságos gazdája kíván lenni az államkincstárnak és az országnak, továbbá visszaállítaná az elnöki funkció méltóságát, a nemzet belső egységét. A nyolcvanas évek forradalmi hevületének tehát nyoma sincs, de ennyi akár elég is lehet a győzelemhez.

Minden szép

1988 és Francois Mitterrand második győzelme óta nem sikerült a francia Szocialista Pártnak (Parti Socialiste, PS) elnökválasztást nyernie a parlamentben is majd tíz éve többséggel rendelkező Mozgalom egy Népi Unióért (Union pour un Mouvement Populaire, UMP) elnevezésű jobboldal ellen. 2002-ben egy hajszálon múlt, hogy az esélyesebbnek tartott Lionel Jospint a szélsőjobb történelmi sikere kizárta a második fordulóból; és most is jelentős szerep jutott a sorsnak, avagy Dominique Strauss-Kahn hübriszének abban, hogy az 57 éves Hollande lehet Nicolas Sarkozy kihívója. A kampányát legkorábban, valamint jelentős fogyókúrával és humorizáló hajlamának elfojtásával kezdő volt pártfőtitkár esélyeit az IMF exdirektorának diszkvalifikálásáig kevesen vették komolyan. Habitusában, stílusában és karizmában távol áll ugyan DSK-tól, de a választást ő is középről, a "gazdasági racionalizmus" jegyében vélte megnyerhetőnek. A párt elnökjelölő választásán múlt vasárnap elért 57 százalékos, kényelmes győzelme a jelenlegi főtitkár Martine Aubry ellen jó a többi baloldali jelöltnek, és kevésbé Sarkozynek, aki eddig sem jeleskedett a jobbközép szavazók megtartásában.

A részben amerikai mintára szervezett előválasztásokon az eddigi gyakorlattal szemben nem csupán a párttagság, hanem a szavazói névjegyzékben szereplő francia és külföldi (uniós) polgárok szavazhattak - amennyiben leszurkoltak egy eurót, és aláírták a "baloldal értékeivel" való azonosulást igazoló nyilatkozatot. A nyílt, kétfordulós előválasztás, amelyen a várt másfél millió érdeklődő helyett október 9-én 2,6, múlt vasárnap pedig 2,8 millióan vettek részt, politikai telitalálatnak bizonyult. Az "Adj nevet a változásnak!" felszólítást komolyan vevő választóknak - ahogy Párizs egyik külső kerületében a Narancsnak nyilatkozók szavaiból is kitűnt - a tét nemcsak és nem is elsősorban a jelölt kiválasztása volt, hanem a kampány lendületes indítása a tavaszi győzelem, a jobboldal kiebrudalása érdekében. Az előválasztások révén az utóbbi négy évben szinte egyedülálló módon a PS vált a média főszereplőjévé, ami önmagában még nem garancia a sikerre, de a Sarkozy-rezsimnek bizonyára nagyon fájt. Egy múlt vasárnapi felmérés szerint a válaszolók 79 százaléka szerint jó ötlet volt az előválasztás, a kormánypárttal rokonszenvezők bő többsége szeretné, ha pártja is szervezne ilyet, és majd felük szerint a metódus javította a demokráciáról alkotott felfogásukat. A tévéviták, melyekben három alkalommal hat jelölt, egy ízben az első forduló két befutója vett részt, méltán érdemelték ki a 4-6 millió néző figyelmét. E vitákon az oktatási vagy a bankrendszerről, az egészségügy vagy az ipar helyzetéről gondolkoztak együtt üdítő módon; a félelemre és kirekesztésre építő szólamok meg a nagy társadalmi kérdéseket gyakran kiszorító áltémák helyett lényegi dolgokról esett szó.

Nem minden szép

Az előválasztások azonban a jelenlegi demokratikus keret hiányosságaira és a PS önellentmondásaira is rámutattak. Például nehezen zárható ki, hogy a galloknál burjánzó közvélemény-kutatások ezúttal is befolyásolták a verseny kimenetelét. Öt éve, Ségoléne Royal jelöltté választásakor is felmerült, mennyire determinálták a tagság szavazatát azok a korai mérések, amelyek programjának ismerete nélkül is őt állították be Sarkozy lehető legsikeresebb ellenfeleként. Idén még jogosabb volt a felmérések blöffszerűségét érő kritika, hiszen egy-két komolyabb (költségesebb) kutatást leszámítva csupán 3-400 fős minta alapján jósolt az a 40 (!) szonda, melyet fenntartások nélkül adott közre a média.

A politikai marketing ügyes húzásának tekinthető az is, hogy a kezdeti hat szocialista jelölt szépen lefedte egy balközép gyűjtőpárt potenciális fogyasztóinak igényeit. A politikai-gazdasági liberalizmust és a PS-szel szimbiózisban élő pártocskáját képviselő 65 éves Jean-Michel Baylet (0,6 százalék); a konzervatív nézetei miatt gyakran az UMP-hez tanácsolt, negyvenes Manuel Valls (5,6); a szabad kereskedelem és a globalizáció káros hatásai ellen hatékony pátosszal érvelő Montebourg (17) és a sajátos, hibrid eszmevilágával fellépő Ségoléne Royal (6,95 százalék) utóbb habozás nélkül fölsorakozott Hollande mögött. Hasonlóképp elismerésre méltó gesztussal ismerte el vereségét és tett hitet a nyertes támogatása mellett vasárnap kora este Martine Aubry jelenlegi főtitkár. Egyelőre tehát minden jel arra utal, hogy a PS tanult a legutóbbi kampány és Royal veresége óta egészen a közelmúltig zajló civakodásból: az elnökjelölő kampányok jobbára a kölcsönös tisztelet és bajtársiasság jegyében zajlottak.

Kérdés azonban, hogy a regionális és települési szinten, illetve néhány hete a szenátusban is többséggel rendelkező szocialisták valóban nyerni akarnak-e ezúttal. A válasz korántsem egyértelmű: az ellenzékben választókerületeiket nagyobb eséllyel megtartó helyi hatalmasságok ugyanis nem biztos, hogy a bizonytalan kimenetelű kormányzás érdekében kockáztatni akarják saját mandátumukat.

Eleddig azonban a kerékkötők diszkrétek maradtak, Hollande pedig ügyelt arra, hogy ne borzolja a kedélyeket: egyetlen ponton képviselt "szélsőséges" álláspontot, amennyiben az államháztartási hiányt nemcsak 2013-ra szállítaná le a tavalyi 7-hez képest 3 százalékra, de 2017-ig nullszaldót szeretne. Ettől teszi függővé az olyan szokásos ígéretek, mint a munkahelyteremtés, az ipar- és közhivatal-fejlesztés és a PS programjában szereplő, pluszköltségekkel járó reformok teljesítését. E tervek között szerepel az adórendszer átszabása: a progresszivitás és a tőkejövedelmek terheinek növelése, a visszaforgatott profittól függő arányban beszedett nyereségadó - valamint Sarkozy számos döntésének felülvizsgálata, így az "adópajzs", a túlórák adómentességének és a közhivatalok leépítésének megszüntetése meg a minimális nyugdíjkorhatár visszaállítása 60 évre. Hollande óvatosan és diszkréten kezelte a konkrétumokat, de az tudható, hogy pártbéli riválisához, Aubryhoz és a legfőbb partner zöldek terveihez képest csak komótosan csökkentené a nukleáris energia hazai jelentőségét, felszámolásáról pedig vitát sem óhajt nyitni. Az unió jövőjét a mostanában sokat emlegetett föderalizmus és adóharmonizáció jegyében képzeli, bármit jelentsen is ez. És hajlik a franciáknak egyébként is kedves avantgárd társulások, a szorosabb együttműködésben érdekelt országok szövetségei felé - persze a németekkel karöltve.

A PS vezetői szemlátomást beépítették a jobboldal kritikáit, hiszen még a "baloldalibbnak" kikiáltott Aubry is körültekintően ígérte: "ambiciózus, de komoly erő" lesznek. Azaz semmi forradalmi bolondozás. De ahogy a vasárnapi szavazókkal folytatott beszélgetésekből is kiviláglott, a szimpatizánsoknak sincsenek illúzióik. Elsősorban Sarkozy leváltására készülnek, s bár tapintható a változás iránti igény egy igazságosabb, az egyenlőtlenségeket okosan és bátran tompító politikai erőre, valójában csak "jobb híján" szavaznak a PS-re.

Neked ajánljuk