A Perzsa-öbölben, a szaúdi part mentén elhelyezkedő szigetország lakossága is bekapcsolódott az "arab tavasz" tüntetéssorozatába, de néhány hét elteltével - a környező államok haderejére is támaszkodva - az alkotmányosnak mondott monarchia elfojtotta a megmozdulásokat. Tüntetések azóta is vannak, miután a februári-márciusi összecsapásokban több mint harmincan meghaltak, az akciók számos résztvevőjét bebörtönözték, megkínozták, szeptember végén pedig megszülettek az első, többnyire igen szigorú ítéletek is a csoportos perekben. Ez újabb tiltakozásokhoz vezetett, és ha a feszültség jórészt a felszín alá szorult is, a helyzet semmiképpen sem minősíthető rendezettnek. A fővárost, Manamát körülvevő síita települések lakói újra és újra megindulnak a központ felé, a rendőrök pedig a változó hevességű összecsapások során az útjukat állják.
Bahrein döntő részt a nyersolajából él, miután a múlt század közepén korábbi bevételi forrása, a gyöngyhalászat becsődölt, mert nem állta a versenyt a japán tenyésztett gyöngy dömpingjével. Gazdasági berendezkedését tekintve a térség legliberálisabb országai közé tartozik, így nőhette ki magát egyfajta bankközponttá. Geopolitikai jelentőségét pedig az adja, hogy itt van a fő támaszpontja az amerikai haditengerészet legnagyobb egységének, az Ötödik Flottának. Ez a haderő biztosítja a Perzsa-öbölből kiinduló olajszállítmányok útját, ellenőrzi a Vörös-tengeren, tehát a Szuezi-csatornán is átvezető hajóutat, valamint az Indiai-óceán nyugati medencéjét le, egészen a kenyai partokig.
A bahreini megmozdulások rögtön ebben az utóbbi összefüggésben váltak a nemzetközi reakciók tárgyává - és itt értelemszerűen főleg az amerikai állásfoglalásokra kell gondolni -, amelyek még februárban a tárgyalásos út választását javasolták a szigetkirályságot több mint két évszázada irányító El Khalifa családnak, melynek aktuális feje magas szintű amerikai katonai kiképzést követően került trónra. Ez az üzenet és a Bahreinben történtek iránti nemzetközi érdeklődés utóbb a látványosabb észak-afrikai események hátterébe szorult, így az is alig került fel a címoldalakra, amikor az öböl menti együttműködés keretében elsősorban szaúdi katonák és (a jelentős összegű amerikai fegyvereladások keretében beszerzett) tankok siettek a bahreini dinasztia segítségére. Washington igyekezett szemérmesen kezelni a viszonyát térségbeli szövetségeseivel, melyek nem éppen demokráciateljesítményükről híresek.
Maguk a megmozdulások az irányultságukat tekintve Bahreinben ugyanúgy többrétegűek voltak, mint bárhol. Tény viszont, hogy a demokratikus követelések összefüggnek a lakosság többségét (pár éve 70 százalékát) kitevő síita kisebbség alárendelt, egyesek szerint kifejezetten elnyomott helyzetével. (A bahreini hatóságok Szíriából, Pakisztánból és máshonnan "importált" szunnitáknak előszeretettel kínálnak fel állampolgárságot, így idén már 60 százalékra esett vissza a síiták aránya.) Miként a szigetet a XVIII. században meghódító uralkodó család, Bahrein módosabb felső rétege is szunnita, és hogy ez így is maradjon, azért számos téren mindent megtesznek a hatóságok a lakáshoz jutástól kezdve a jól fizető állások betöltéséig - panaszolják a síiták. Egy korábbi felkelést követően a király tíz éve egyfajta megbékélési paktum keretében komoly lépéseket tett az alkotmányos monarchia intézményesítése felé, és egy viszonylag mérsékelt politikai párt képében a síitáknak immár hivatalos képviseletük is lett a törvényhozásban. A radikálisabbakat - főleg azokat, akik a monarchia felszámolását követelik - ez természetesen nem elégítette ki, így a februári követelések spektruma igencsak széttartó volt. A megmozdulásokat egyébként az említett paktum tizedik évfordulója alkalmából kezdeményezték, értelemszerűen azért, mert
nem valósultak meg a demokratikus ígéretek
Egyes résztvevői kifejezetten elutasították a vallási kérdés beemelését a helyzet értékelésébe, azokat a demokratikus szabadságjogokat hangoztatva, amelyekért a többi arab országban is tüntettek az interneten felnőtt, globális látókörű fiatalok. Ettől függetlenül a tiltakozások élvonalában szinte csak síiták állnak, sőt a megmozdulások, pontosabban a kíméletlen elfojtásuk, azt ezt követő rendőrterror, majd a brutális bírósági ítéletek alighanem egyenesen kiélezték a síita- szunnita konfliktust. Az pedig már csak hab a tortán, hogy ez a konfliktus eleve regionális megfontolásokat mozdít meg Irán esetleges szerepét illetően az ellentétek szításában, a szélsőséges hangok erősítésében. Nyilvánvaló, hogy pontosan ez a mozzanat az, amely mozgásba hozta az Öböl Menti Együttműködési Tanácsot, az itteni szunnita királyságok gazdasági közösségét, és végül a közös katonai beavatkozáshoz vezetett, tartva az iráni térnyeréstől. (Közvetlen iráni fenyegetéssel a pillanatnyi geostratégiai erőviszonyok között természetesen nem kell számolni, tény viszont, hogy Irán - történelmi hivatkozással - igényt tart Bahrein szigetére.)
A szunnita kisebbség, illetve a hivatalosság hivalkodó elégedettséggel ünnepelte a tiltakozások leverését, az iskolákban még hálanapokat is tartottak, és tucatszám romboltak le síita imatermeket. Nemcsak az állami szektorból, de hivatalos nyomásra a magáncégektől is százával bocsátottak el síita alkalmazottakat, akik a tüntetéseken való részvétel gyanújába keveredtek. Mindez természetesen csak elidegenítheti a síitákat, és hiába suttogják nyugati diplomáciai körökben, hogy legfőbb ideje volna, ha a király nagybátyja helyett a trónörökös kerülne a kormány élére, az uralkodó családon belül a 41 éves Salman bin Hamid egyedül áll a síitákkal szemben engedékeny álláspontjával. Ráadásul a végén valóban a sovén szunnitákat igazolhatják az események, amennyiben a bahreini síiták a belső megbékélés és perspektívák reményét elveszítve külföldi hitsorsosaik és mindenekelőtt Irán felé fordulnak támogatásért.
