Vasárnap az Európai Török Demokraták Uniója (UETD) elnevezésű pántörök szervezet „nemzetközi konferenciáján” az elnök olyan beszédet mondott, amely valamennyi balkáni nacionalista vezetőnél kiverheti a biztosítékot – sőt, a kiboruláshoz tulajdonképpen még csak nacionalistának sem kell lenni. Az „örökös török elnök” a balkáni muszlim közösségeket a török, illetőleg oszmán hagyományok ápolására hívta fel. „Ehhez Törökország minden segítséget meg fog adni” – tette hozzá, utalva nemcsak a mindenütt gőzerővel folyó nyelvoktatásra és a széles körű ösztöndíjrendszerre, hanem az újabb beruházási ígéretekre is. A bosnyák fővárosban többek között 3 milliárd dollárt lengetett be a Belgrád–Szarajevó autópálya építésére (nagyobbrészt a Türk Eximbank hitelét); a tendert jövőre írják ki (természetesen török útépítő cégek is elindulnak rajta). Hasonló volumenű török beruházások folynak a dél-szerbiai Szandzsák tartományban is (mely ugyancsak muszlim többségű). Itt gyorsforgalmi utakat és gázvezetékeket építenek.
Erdoğannak, illetve az UETD-nek ugyanezt a kampányrendezvényt Németországban és Ausztriában az idén nem engedték megtartani, s bár a tiltás Bosznia-Hercegovinában nyilván szóba sem jöhetett, úgy tűnik, Szarajevó a legnyugatibb város, ahol az elnök felléphet. A közönség részben épp a nyugat-európai városokban élő, s idelátogató törökökből verbuválódott, de szép számmal voltak kíváncsiak Erdoğanra a helyiek is (a bosnyák kormánypárt, az SDA buszoztatta a fővárosba a híveit). A szarajevói utcákon és a konferencia helyszínén a tömeg „Te vagy a szultánunk!”, „Törökország és Bosznia egy entitás” szövegű transzparenseket emelt a magasba. Bakir Izetbegović, a háromtagú boszniai elnökség bosnyák tagja – ő konferálta fel Erdoğant a Zetra sportcsarnokban – a dicső közös múltat emlegette Nagy Szulejmántól Gallipoliig, s kijelentette: „Allah százévente küld ide olyan embert, aki népét a mindenkori helyes útra vezényli. Nekünk most itt van Erdoğan.” S a Balkánon számos hittestvére valóban így tekint rá: száz évvel Atatürk után újra vezére van a ruméliai iszlámnak. (A Bosznia-Hercegovina Köztársaságot elvben közösen vezető háromtagú elnökség szerb és horvát tagja ugyanakkor nem is találkozott Erdoğannal: nem értek rá.)
Masszív térfoglalás
Az egykori török külügyminiszter (még korábban politológiaprofesszor) Ahmet Davutoğlu műve, a Törökország nemzetközi mozgását tizenöt éve meghatározó Stratégiai mélység (Stratejik derinlik) a Balkánt – mint az egykori oszmán birodalom kulcsrégióját – a külpolitika fontos célterületének jelöli meg.
A Szandzsákban a három urbánus központban, Novi Pazarban, a fővárosban, valamint Tutinban és Sjenicában török állami szervezetek és NGO-k szervezik a vallási és kulturális életet. S nem csak mecsetek karbantartásáról vagy Korán-iskolák alapításáról van szó: megjelentek az állami oktatás területén, kollégiumokat üzemeltetnek, szóba került egészségügyi intézmények nyitása is.
A Novi Pazar-i főtéren majd’ minden hétre jut török kulturális program; a város amúgy is megőrizte oszmán kori hangulatát. A čaršija, a piac az isztambuli bazár kihelyezett tagozatának tetszik, a kale, a vár évszázadok óta mit sem változott. S másfél évtizede járva a vidéket megtapasztaltam azt is: a török nyelv is egyre inkább visszaszivárog a hétköznapokba. Mindez pedig Belgrád hallgatólagos támogatásával történik: a fővárosban érzik, a török befolyás közel-keleti alternatívája a vahhabizmus lenne.
Ankara Szarajevóban is nyomul, jóllehet ott a török alapítványok szerepe visszaszorulóban van. Egyrészt azért, mert Erdoğan két évvel ezelőtti lépése, amikor az őt mindaddig támogató Fethullah Gülen ellen fordult, súlyos károkat okozott a Balkánon különösen erős Hizmet Alapítvány számára. (Erdoğan vasárnapi szarajevói beszédében is a Hizmet és a gülenizmus elleni könyörtelen harcra szólított fel mindenkit, beleértve a bosnyák kormányt is.) Ankara a Hizmet intézményeinek nagy részét bezáratta, illetve átalakíttatta, s ezt a drasztikus beavatkozást a Boszniában működő török kulturális, szociális és vallási hálózat máig nem heverte ki. Mindeközben Törökországnak Boszniában – elsősorban gazdasági téren – erős riválissal kell szembenéznie.
Szaúd-Arábia először az 1992–1995-ös boszniai háborúban exponálta magát – nevezzük így – humán erőforrás küldésével, valamint fegyverszállítással. A háború után jó másfél évtizedes visszavonulás következett, pár éve azonban beindult a szaúdi gőzhenger. Az országban letelepedett és annak idején katonai szolgálataik fejében állampolgárságot szerző egykori mudzsahidek kapcsolatrendszerét kihasználva Rijád vallási és kulturális vonalon is aktivizálta magát az országban. Turisztikai projektjeik révén komplett szaúdi üdülőfalvak születtek, ahová nyaranta ezrével érkeznek családok a királyságból. A Szarajevó melletti Hadžićiben településnyi lakópark épült trópusi stílusban, helyiek be sem tehetik a lábukat, még a személyzetet is importálják, Pakisztánból, Bangladesből és sanyarúbb sorsú arab országokból.
A két évtizedes gazdasági válságból kilábalni képtelen kormány örül a befektetéseknek. A lakosság már nem feltétlenül: s itt nem csak a muszlim befolyást zsigerből elutasító szerbekről vagy horvátokról van szó. A mind több turistáskodó meg a huzamosabb ideig itt tartózkodó szaúdi jelenléte a szúfizmussal átitatott oszmán hagyományokat követő, szunnita muszlim bosnyákoknak sem tetszik (a vallásukat egyáltalán nem gyakorló polgárokról nem is szólva). A befektetések oldalvizén beszivárgó vahhabizmus errefelé teljesen társadalomidegen volt eddig.
Egyéb játékosok és helyszínek
Boszniában ráadásul a nagy közel-keleti játszma minden szereplője fellép: e mellékhadszíntéren Szaúd-Arábia mellett Irán is aktív. Teherán régi kapcsolatokat ápol a bosnyák vezetéssel, azok még a legendás bosnyák elnökig, Alija Izetbegovićig nyúlnak vissza. Az iráni vezetés mindenütt aktív, ahol muszlim közösségek élnek – s ezeknek még csak síitának sem kell lenniük. Ott pedig különösen agilis Teherán, ahol a regionális ősellenség, Rijád is igyekszik érvényesülni. Szarajevóban a szaúdi nagykövetség által működtetett, s erősen túlfejlesztett vallási, oktatási és kulturális Fahd Király Kulturális Központ fő riválisa az Iráni Kulturális Centrum. Ez utóbbi épp május közepén tartott nagyszabású konferenciát a szarajevói egyetemen Iranisztika a Balkánon címmel.
Szkopjéban ugyancsak szembeszökő a török nyomulás. Felújított mecseteken, derviskolostorokon, kutakon és más oszmán kori műtárgyakon hirdeti magát a régióban mindenütt aktív török kormányzati gigaszervezet, a Török Együttműködési és Koordinációs Ügynökség (TIKA), amely közvetlenül a miniszterelnök irányítása alá tartozik, vagyis Erdoğan elnök messzire elérő végtagjainak egyike. A „törökösítés” persze nem merül ki a tárgyi emlékek restaurációjában és karbantartásában. A TIKA rendszeresen utaztatja Törökországba a macedóniai albán és torbeš (szláv/macedón muszlim) vallási vezetőket, s számolatlanul osztja a török középiskolai és egyetemi ösztöndíjakat. És nemcsak itt, de az egész régióban: míg az 1990-es évektől 2010-ig a balkáni muszlim fiatalok vallási tanulmányaikat arab országokban (Egyiptomban, Szíriában, Libanonban, Algériában) végezték, immár Törökország a cél. Több száz balkáni diák pallérozódik isztambuli, izmiri, konyai és más egyetemeken – mondja Sead Ibrić, a Novi Pazar-i Iszlám Tanulmányok Egyetemének oktatója.
A TIKA nevét olvashatjuk szinte valamennyi felújított mecset és vallási intézmény falán Montenegróban is. Ám Crna Gora szűkebb terep Ankara számára; s nem csak azért, mert az itteni muszlim közösség kisebb. A kis tengerparti állam évszázados orosz politikai ambíciók célpontja. Az országot gyakorlatilag 1991 óta irányító Milo Djukanović – aki még Slobodan Milošević mellett kezdte meg pályáját, s a délszláv háborúban katonai zubbonyban tekintette meg Dubrovnik ágyúzását – ép ésszel felfoghatatlan fordulatok után végül a függetlenségbe, s tavaly immár a NATO-ba kormányozta Montenegrót. Az orosz ambíciók ettől persze még nem enyésztek el. Moszkva befolyása erős a gazdaságban, tehetős orosz vevők pedig a tengerpart egyes részeit szinte maradéktalanul felvásárolták – a helyiek e részeket már Kis-Oroszországnak hívják.
Moszkva legfőbb figyelme azonban az Európai Unión kívüli Nyugat-Balkán legerősebb országára, Szerbiára vetül – híven az ortodoxia közösségén alapuló kétszáz éves hagyományhoz. Az utóbbi hónapokban katonai egyezmények születtek a két ország között, s Belgrád használt – a helyi rossz nyelvek szerint használhatatlan – orosz vadászgépeket vásárolt nyomott áron. De Szerbia a szíriai orosz–török egymásnak feszülés ellenére is inkább a két ország pragmatikus együttműködésének a terepe. A Török Áramlat nevű gázvezeték a tervek szerint jövőre készül el. E projekt Belgrád gazdasági prioritása, de örül Ankara is – nemcsak a gázszállításon keletkező haszonnak, hanem a terv további fejlesztései miatt is. A vezeték egyik leágazása eléri ugyanis Novi Pazart. Erdoğan személyes ígérete ez, s a Szandzsák további „törökösítésének” fontos lépcsőfoka. E közös török–szerb fejlesztés első számú kárvallottja – egyelőre – Koszovó. Bár Erdoğan néhány éve a koszovói Prizrenben még azt mondta: „Koszovó egyenlő Törökországgal”, az elmúlt hónapokban súlyos diplomáciai konfliktus alakult ki a két ország között. Ramush Haradinaj koszovói miniszterelnök ugyanis szembeszállt Ankara azon követelésével, hogy ott is zárják be a Gülen-féle intézményeket.
Tavaly ősszel Erdoğan két napot töltött Szerbiában: egyet Belgrádban, egyet pedig Novi Pazarban. Helikoptere a város központjában lévő futballpályán szállt le, s úgy fogadták, mintha a szultán érkezett volna látogatóba. Névleges vendéglátója, Aleksandar Vučić szerb elnök kényszeredett mosollyal nézte végig, ahogy a „Mindannyian oszmánok vagyunk!” feliratok alatt a tömeg vallásos dalokat énekel török kollégájával. Török diplomaták pedig sokat sejtető mosollyal mondogatják: meglehet, a második világháború már befejeződött, de az első a mai napig tart. Más eszközökkel és néhány új játékossal kiegészülve – de alapvetően mégis ugyanazokkal a szereplőkkel.
Manyasz Róbert
(Novi Pazar)
