Ma Németországban mindenki fizet egyfajta szolidaritási adót, mert hiába a tartományok önállósága, a német nemzet együtt érez minden részével, az eladósodott Saar-vidékkel ugyanúgy, mint a szegény, de szexi Berlinnel. Németországban megvalósult az, amiért az Európai Unión belül a dél-európaiak olyannyira könyörögnek: a gazdagabb részek tartják el a szegényeket. 2019-ben jár le ez a belső önsegélyezés, ám a jómódú bajoroknál már jóval korábban lejárt a türelem. Ők úgy érzik, rajtuk élősködik mindenki. A kisszerű, materiális düh mögött azonban ott van a bajor önállóság magasztos eszméje is.
Mert nemcsak a németek egységesek, hanem a bajorok is. Sőt, a bajorokon belül a frankok is. A frankokon belül pedig a nürnbergiek. Und so weiter. Száznegyvenhárom évvel az egységes Németország létrejötte után még ma is meghatározza a német politikát és a sörözők asztaltémáit annak a problematizálása, hogy ki honnan jön, kinek milyen a dialektusa, ki miben különbözik attól, ami elvileg a német egység lenne. És akkor csak a sztereotipikus német sörözőket említettük, pedig szólhatnánk a Rajna-vidéki borozókról is, amelyek népe az elmúlt száznegyvenhárom évben nemigen volt mindig hű a német egységhez. Az I. világháború után az alig harmincéves német államiságból ki akartak szállni, és a maguk rajnai köztársaságát építették volna. Konrad Adenauer akkor még kölni polgármesterként panaszkodott naplójában, hogy ázsiai sztyeppéken jár, ha Berlin felé vonatozik (számára Európa határa a Rajna volt). Később kancellárként tett is azért, hogy eme ázsiai részek ne húzzák nagyon keletre a német állam súlypontját. A szovjetek semleges, egységes Németország-ajánlatával szemben Adenauer a nyugati résszel bőven megelégedett. A bonni köztársaság ezért lehetett talán a német történelem legnyugatosabb, legeurópaibb, legkényelmesebb korszaka: a Grundgesetz egységre utaló felhívásán kívül nem sok minden emlékeztetett a megosztottságra a mindennapok nyugalmában. Jochen Schimmang író szerint a nyugatnémeteknek jó okuk lenne nosztalgiával visszagondolniuk az „eneszkás” időkre. „Das Beste was wir hatten”: Schimmang már 2009-es regénycímében meghozta a maga ítéletét a bonni köztársaság, a nyugatnémet múlt mellett.
1990-ben aztán mégis egy rajnai politikusnak adatott meg a lehetőség, a pfalzi Helmut Kohlnak, hogy Németországot egyesítse. Németország poroszosabb, protestánsabb lett – de ami a legfontosabb: keletebbre tolódott. Kölnből Párizs három óra vonattal. Berlinből már Varsóba érdemes inkább utazni. Ha jó lenne a berliniek szeme, a kelet-európai síkságukon egészen a nagy fehérorosz semmiig láthatnának el. A korábbi nyugatos NSZK szövetségesei 1990-ben ezért okkal és joggal féltek attól, hogy a berlini köztársaság majd Moszkváig akar ellátni, átnézve Varsón vagy Prágán. A félelmek viszont, amelyeket a német baloldal is habosított az 1990-es újraegyesítés idején, nem igazolódtak be. Nem jött létre a Negyedik Birodalom, nem tört ki a harmadik világháború, nem állomásoznak német csapatok Sziléziában.
A német probléma azonban velünk maradt. Sőt, igazán csak most tért vissza. A hajdani NSZK még csak egy volt a nyugat-európai országok sorában, a mai Németország azonban a legnagyobb, a legerősebb, a legnépesebb. A németkérdésen megint ráncolhatja Európa a homlokát.
Brendan Simms ír történész tavalyi impozáns könyvében, amelyben a kora újkortól a mai napig tekinti át az Európa uralmáért folytatott küzdelmeket, megállapítja, hogy gyakorlatilag a frank birodalom vége óta Európa vezérfonala a német probléma. A New Statesman mindezt egy kellően vészjósló címlappal erősítette meg, Bismarck, Hitler, Kohl és Merkel képeibe foglalva össze a német történelmet: The German Problem. Mit kezdjünk azzal a tömeggel, amely – a Deutschlandliedet idézve – a Maastól a Memelig, az Etschtől a Beltig terjed? Mára persze a Memelből Nyemen lett, az Etschből meg Adige, de a német nép és kultúra továbbra is elterül Európa közepén. Nagyobb, mint bármely szomszédja, amelyek közé be van szorítva. Simms szerint gyakorlatilag ennek megoldási kísérleteiről szól kontinensünk történelme, és ha az Európai Unióban megtalálják a helyüket a németek, akkor az európai történelem hátradőlhet, és kicsit megpihenhet. Helmut Kohl ezért akarta, hogy a német nép az európai integráció része, motorja és engedelmes darabja legyen. Angela Merkel európai ajánlata azonban pusztán annyi, hogy tessék betartani a maastrichti kritériumokat, verdammt doch mal.
A német egység alig százéves: 1871 és 1945 között, majd 1990 óta él ismét. Ráadásul valamennyi német nyelvű terület egységéről ma sem beszélhetünk, és ennek vélhetően éppen az osztrákok vagy a svájciak örülnek a leginkább.
A német egység, azaz a németek jelenléte és egysége nemcsak Európa, de a németek számára is mind a mai napig hatalmas kérdés. Nem véletlenül van kevés németesebb vita, mint amikor a focibajnokságok idején kantiánus szigorúsággal vizsgálják a feuillotonokban, hogy lehet-e német zászlót lobogtatni. (Aminél talán csak az a szebb, amikor az ARD sportújságírója Luhmann-nal elemzi a látott meccset.) Büszke bajornak, svábnak vagy mecklenburginak még könnyű lenni – de hogyan legyenek németek, különösen büszke németek? A császárkorban a Kulturkampf mutatta meg, mennyire nem egységről, inkább valamelyik rész dominanciájáról beszélhettünk. Ha akkor a bajorok vagy a svábok kimaradnak a közösből, és önálló országot építenek, mára ugyanúgy senkinek nem jutna eszébe Stuttgartot vagy Münchent német városnak nevezni, ahogy Zürichet vagy Bécset sem szoktuk. Igazi egység csak az I. világháború után jött létre, amikor a weimari állam sokat egyszerűsített és gyalult a német államocskák, népek önállóságán. Teljes német egység, valamennyi német nyelvű nép egyetlen centrális államba tömörítése pedig csupán tizenkét évig sikerült, és igazán nem kívánjuk azt senkinek se újra. Különösen nem a németeknek. 1945 után aztán megint lett volna a szövetségeseknek lehetőségük arra, hogy ne mesterségesen kapják szét a német egységet, hanem az 1870 előtti természetes állapotokat állítsák helyre. Bajorok, svábok, szászok, rajnaiak, poroszok (stb.) mára olyan szépen elfejlődtek volna egymástól, hogy 1989-ben nem kellett volna se Mitterrandnak, se Thatchernek a német egység miatt aggódnia.
Az elmúlt száznegyvenvalahány évben azonban a történelem mindig összerakott valamit, ami német és egység. Mi lenne azonban ennek a tartalma? És önmagán túlmutató értelme? Helmut Plessner antropológus szerint a német egy megkésett nemzet, amelynek nem maradt már eszme se nagyon. A britek a szabad kereskedelmet, a franciák az emberi jogokat jelentik – de mit jelentenek a németek? Carl Schmitt is érzékelte, hogy későn és túlságosan a szárazföldbe beszorítva egységesültek – így a német nép egysége legfeljebb önmagába zárt öncél lehetett, ami autizmushoz vagy agresszivitáshoz vezet. Kívülről ez furcsának, fenyegetőnek hatott. Karlheinz Weißmann jobboldali történész szerint így született „a csúnya német” mítosza. A francia emberi jogokkal, az olasz szépséggel, a brit kapitalizmussal, az osztrák pompával szemben maradt a sör, a krumpli és a porosz sisak valósága.
Amikor Angela Merkel esetlenül öltözött Oberlehrerinként utasítja helyre az elkanászodott franciákat vagy olaszokat, ezt a képet erősíti otthon és külföldön egyaránt. De milyen képet erősít az a német baloldali politikus, aki Merkelt bírálja? Milyen képet erősít az elegánsan öltözött müncheni vállalkozó? A görögöknél is jobban eladósodott Bréma? A népviseletbe öltözött bajor zarándok Rómában? A pápa ellen tüntető berlini hipszter? És milyen képet erősít a francia esszéista Alain Minc, aki éppen a merkeli spórolást ajánlja övéinek? Vagy a brit történész Peter Watson, aki szerint Európa valódi kultúrnépe a németség? Vagy a francia történész Patrick Buisson, aki szerint a német megszállás hozta el először a szexuális szabadságot a katolikus franciáknak?
A német egység nem egységes. És még csak nem is mindig annyira németes. Németország sohasem lesz annyira egységes, hogy a németeknek ismét önmaguktól, a többieknek meg tőlük kéne félniük. A berlini fal nem azért omlott le, hogy akár a német, akár bármelyik másik nacionalizmus emelkedjék ki. Németország helyet foglalt az európai asztalnál, s most már a többieknek is illene leülniük.
A szerző Németországban élő jogász, újságíró.
