Magyar Narancs: Miben különbözött az NDK a többi szocialista országtól?
Thomas Lindenberger: Itt az államnak még kisebb volt a legitimációja, mint a többi közép-európai szocialista országban. Az NDK ugyanis nem volt nemzetállam. Hiába volt diktatúra Magyarországon, mégis a magyarok országa volt, Lengyelország a lengyeleké és így tovább. De az NDK-ra ilyesmit nem lehetett mondani. Az NDK-nak folyton magyaráznia kellett, miért is van szükség két Németországra. Ez azzal járt, hogy az NDK lakosai és vezetősége mindig azt nézték, hogyan teljesít a másik Németország. Az állampárton, a Német Szocialista Egységpárton (NSZEP) nagy volt a nyomás, hogy hasonló életszínvonalat teremtsen, mint az NSZK, ami persze sehogyan nem akart összejönni. Az viszont előnye volt az NDK-nak, hogy sokkal szorosabb gazdasági kapcsolatokat tudott ápolni az NSZK-val, mint a keleti blokk többi országa, még ha a retorikában az NSZK ellenség is volt. Az ország lakosai számára pedig az volt a meghatározó, hogy tudták, van a szomszédban egy másik Németország, amely be tudja őket fogadni, ha átjutnak a határon. Hiszen németként automatikusan megkaphatták az állampolgársággal járó jogokat.
MN: És mivel legitimálta az NDK vezetése az ország létét?
TL: A hivatalos doktrína az volt, hogy az NDK a fasizmus elleni harc örököse. Az 50-es, 60-as években azt mondták: mivel a jó oldalon áll, az NDK valós demokráciát tud létrehozni, az NSZK-ban viszont a nácizmus szelleme él tovább. A 70-es, 80-as években már inkább csak az volt a szöveg, hogy az NDK a sikeresebb és igazságosabb Németország, ahol mindenki egyenlő esélyekkel indul az életben.
MN: Az említett német-német gazdasági kapcsolatok miben álltak pontosan?
TL: A 70-es évek végétől, miután az addig olcsó olajat világpiaci áron kellett vásárolnia a Szovjetuniótól, az NDK komoly adósságokat halmozott fel. 1981-ben aztán Franz Josef Strauss, egy konzervatív nyugatnémet politikus az NDK segítségére sietett azzal, hogy elintézett egy 800 millió német márkás hitelt. Berlin így újra finanszírozni tudta az adósságát a nemzetközi devizapiacon. Ha ez nem történik meg, az NDK már 1981-ben fizetésképtelenné vált volna. De az alacsonyabb szinteken is rengeteg interakció volt. Az 50-es, 60-as években az állami vállalatok fejlett technológiát hoztak be a nyugati szomszédtól. Az évenkénti lipcsei vásárokon a keletnémet vállalatvezetők megrendelhették odaátról, amire szükségük volt, és megpróbálhatták eladni Nyugatra a saját termékeiket. Fontos volt az is, hogy az NDK utolsó éveiben bizonyos vállalatok – persze a titkosszolgálatok részvételével – devizaügyleteket bonyolítottak le Nyugaton.
MN: A mindennapi élet milyen volt Kelet-Németországban?
TL: A légkör nem volt annyira „liberális”, mint a magyar gulyáskommunizmusban, de materiálisan azért az elviselhetőbb kommunizmusok közé tartozott. Az életszínvonalat általában a csehszlovákiaihoz hasonlították. Ráadásul az NDK lakói a Nyugaton élő rokonokon keresztül sok mindenhez hozzáférhettek, ami más szocialista országokban nem volt elérhető. Szinte mindenhol fogni lehetett a nyugatnémet tévét és rádiót, így az emberek tudták, milyen az élet a túloldalon. Emiatt persze intenzívebben érezték a bezártságot is. Az NDK állampolgárai számára az volt a meghatározó, hogy az életszínvonaluk nem egyezett a nyugatnémetekével. De az, hogy mekkora az NDK lemaradása, a 80-as évektől lett igazán nyilvánvaló. Ez főleg a lakásállomány és az infrastruktúra állapotán volt lemérhető.
MN: A keletnémet tévére milyen hatással volt a verseny a nyugatnémet konkurenciával?
TL: Az elején úgy tettek, mintha nem létezett volna ez a probléma, aztán a 60-as évek végétől a keletnémet tévé is beszállt a versenybe, és létrehozta a maga szocialista vetélkedőit, zenés műsorait. Egyik-másik annyira sikeres lett, hogy még ma is fut a keletnémet regionális tévéken. Ugyanez történt a szórakoztatóipar más területein is. A moziban a western mintájára megalkották például a keletnémet indiánfilmet. Később a keletnémet tévé elkezdett nyugati filmeket is sugározni, a 70-es évek végétől a legnagyobb mozisikerek egytől egyig nyugati filmek voltak. Nemcsak nyugatnémetek, hanem amerikaiak és franciák is. Louis de Funès például hatalmas sztár volt az NDK-ban. Az állami tévé pedig rákapott arra, hogy hétvégente klasszikus olasz meg francia filmeket mutasson, késő este pedig erotikus filmeket. Ezeket nagyon szerették a nézők.
MN: Létrejöhetett-e valamiféle szamizdat-kultúra egy olyan környezetben, amelyben a nyugati üzenetek ennyire könnyen eljutnak az emberhez?
TL: Bizonyos témák így sem kerülhettek terítékre. Napi politikai témákról nem lehetett beszélni, a rezsimre károsnak ítélt filmeket betiltották. Nem akarták, hogy a nézők magukra, a saját helyzetükre vonatkoztassanak bármit is abból, amit a filmekben látnak. Az underground kommunikációnak három fő típusa volt: először is a Nyugatról becsempészett könyvek és újságok, például a Der Spiegel. Ezeket kézről kézre adták, ha kellett, kézzel lemásolták az olvasók. Aztán voltak a helyileg gyártott újságok, amelyek egyfajta féllegális státust élveztek, az evangélikus egyháznak ugyanis megvolt az autonómiája ahhoz, hogy belső használatra kiadványokat nyomtasson. És voltak – bár kisebb számban, mint más szocialista államokban – illegálisan nyomtatott röplapok és újságok.
MN: Az utóbbiak hol készültek?
TL: Jó részük a templomokban, sokszor a papok tudta nélkül. Az egyház ugyanis védelmet nyújtott a házkutatásokkal szemben. Kisebb számban ugyan, de forogtak otthon gyártott kiadványok is. De olyan nagy példányszámok, mint a korabeli lengyel szamizdatban, nem voltak. Ahhoz túl alapos munkát végzett a Stasi (Ministerium für Staatssicherheit, az NDK állambiztonsági szervezete – a szerk.). Annak pedig, hogy az evangélikus egyház védelmet tudott nyújtani, jól kitapintható politikai oka volt. A 60-as évektől a párt letett arról, hogy nyíltan konfrontálódjon az egyházzal, és inkább azt a felfogást képviselte, hogy létezhet egyház a szocialista rendszerben is. Ez azzal járt, hogy engedményeket és bizonyos autonómiát adott neki. Persze ezt azért tette az NSZEP, mert abban bízott, hogy egy idő után úgyis felhagynak az emberek a templomba járással, és a vallás problémája magától megoldódik. De addig is, amíg ez az idő elérkezik, élvezhette a gyakorlati hasznokat – hiszen a Nyugattal való jó kapcsolatnak is a feltétele volt, hogy jól bánjanak az egyházzal. Így az egyház elég szabadon tudott működni, és védelmet nyújtott a templomba járóknak. Legalábbis a templom falain belül. A mindennapokban az aktív hívőket állandó hátrányok érték. Bizonyos állásokat nem kaphattak meg, nem mehettek például az államigazgatásba dolgozni, vagy olyan helyekre, ahol nagy volt a politikai felelősség. A gyermekeiknek pedig megnehezítették az egyetemi felvételt.
MN: Legfrissebb kutatása a keletnémet ipari balesetekkel foglalkozik. Ezek hogyan segítenek megérteni az NDK-t?
TL: A 80-as években az állami támogatások elmaradása és az ipar technológiai hátránya súlyosan befolyásolta az NDK termelékenységét. Az ipari dolgozók egyre gyakrabban adtak hangot elégedetlenségüknek, azért, mert nincsenek pótalkatrészeik, nem tudják megjavítani a gépeket. Ez nemcsak balesetveszélyes, de a gyártást is lassítja, és megnehezíti az életszínvonal emelését. Ezek a problémák gyakran vezettek balesetekhez, amik pedig könnyen kutathatók, hiszen ilyen helyzetben az állam abból indult ki, hogy valami imperialista szabotázs történt, és a Stasit küldte a helyzet kivizsgálására. A titkosszolgálat pedig dokumentálta, amit tapasztalt.
| névjegy A Potsdami Egyetem professzora. Kutatási területe az európai kommunizmus, valamint a szocialista mindennapok és a média az NDK idején. Vendégoktatóként tanított többek között a Bécsi Egyetemen és a Közép-európai Egyetemen. Jan Giesekével a potsdami Kortárs Történelmi Kutatási Központ (ZZF) Kommunizmus és társadalom programjának társvezetője. |
(Berlin)
