Európa közepe melléklet

Mocskos angyalok

Szöktetők Nyugat-Berlinben

  • Schauschitz Attila (Berlin)
  • 2014. december 7.

Külpol

Tízezer keletnémet köszönhette a szabadságát azoknak a nyugat-berlinieknek, akiknek nemcsak az NDK diktatúrájával, hanem saját elkényelmesedett társadalmuk ellenszenvével is meg kellett küzdeniük. Ők voltak a szöktetők.

A berlini fal múzeumában rácsodálkozhatunk arra a leleményességre, ami ahhoz kellett, hogy a keletiek átjuthassanak a város ­nyugati felébe. Ehhez elengedhetetlen volt a nyugat-berliniek segítsége: például jórészt ­a nyugati rész felől fúrták az alagutakat, hiszen keleten már a kiásott föld elrejtése is komoly nehézséget okozott. Ezért is volt kivételes az a vájat, amely egy kelet-berlini családi házból indult. Fölfedezéséig tizenhárman jutottak át rajta, és amikor a Stasi emberei átkutatták a házat, mindenütt homokot találtak: a fürdőkádban, a szekrényekben, az ágyneműtartóban, a fiókokban.

Egy nyári éjszaka

 

A nyugat-berlini szöktetőkről az elmúlt évtizedben megjelent visszaemlékezések és történészi munkák felülírták azt a 60-as évek végén rögzült képet, miszerint ezek az emberek kivétel nélkül lelkiismeretlen embercsempészek lettek volna, akik a meggazdagodás reményében kockára tették a menekülők életét. Az NDK-val megegyezésre törekvő nyugatnémet politikának persze kapóra jöttek az ottani sajtó cikkei a – kétségkívül létező – fél- és alvilági figurákról. Az újabb kutatások fényében azonban árnyaltabb az összkép: lelkes, önzetlenül segítő egyetemisták, a kommunista diktatúra elszánt ellenfelei és a szöktetéssel foglalkozó megbízható kisvállalkozók alakjai rajzolódnak ki a történetekben.

A szöktetők kezdetben Nyugat-Berlinben tanuló (nemegyszer külföldi) egyetemisták – bölcsészek, jogászok, műszakisok, képzőművészetisek – voltak. A mint­egy tucatnyi csoport önként szerveződő, egymással személyes ismeretségeken keresztül kapcsolatot tartó társaságokból állt; ez a laza háló távolról sem felelt meg annak az elképzelésnek, amely a keletnémet állambiztonsági minisztérium, a Stasi illetékeseinek a fejében állt össze egy hierarchikus, az amerikai és a nyugatnémet titkosszolgálat által irányított szervezetről.

„Azt a szót, hogy idealizmus, ki nem állhatom. Tudjuk, milyen egy ilyen nyomorult diktatúra, előtte volt egy még borzalmasabb. Ha valaki félholtan fekszik egy autó alatt, rendes dolog segíteni neki. Ennek semmi köze az idealizmushoz” – indokolta később tevékenységét a nyugat-berlini szöktetők egyik vezetője. A visszaemlékezések szerint a politikailag különböző beállítottságú diákok körében nem játszott szerepet az egy néphez tartozás tudata, vagy a nemzeti megosztottság kérdése. Nem tudható persze, hogy ugyanilyen szenvedélyesen segítettek volna-e – mondjuk – a lengyeleknek.

Nyugat-Berlin elszigetelése 1961. augusz­tus 13-án fájdalmasan érintett minden keletnémetet, de a berlinieket különösen: rokonok, házastársak, szerelmesek, barátok és ismerősök százezreit szakították el egymástól. A város az 50-es években még átjárható volt, a zónák határait csak a feliratok és a szovjet szektorból a város amerikai, angol és francia övezetébe vezető utcák sarkán lézengő és igazoltató kelet­német rendőrök jelezték. Sok kelet-berlini dolgozott Nyugat-Berlinben, vagy átjárt esténként színházba és moziba, a nyugatiak pedig, ha volt mit, olcsón vásárolni mentek a keleti részbe. Ez a kialakult rutin szűnt meg egyik napról a másikra; mintha Budapesten hirtelen lehetetlenné válna „átugrani” mondjuk a szüleinkhez Pestről Budára (vagy viszont).

A város két felének elválasztása Berlinben nem volt olyan könnyen megoldható, mint az például a Duna miatt Budapesten lenne. Azon a szombatról vasárnapra virradó nyári éjszakán, 1961. augusztus 13-án gigantikus logisztikai akció keretében több mint húsz­ezer rendőr, katona és munkásőr sorakozott fel a város keleti és nyugati részét elválasztó 43 kilométeren, kezdte lerakodni teherautókról a szögesdróttekercseket. A menekülők végtelen rohama azonban a fal felhúzása után is változatlan maradt; volt, aki jobb anyagi körülményekre vágyott, volt, akit a sok hazugság taszított, és a nyugati élet tágassága vonzott.

Az első hullám

 

Az egyetemi csoportok elsőként mintegy ezer, addig ingázó és a határlezárás után Kelet-Berlinben rekedt diáktársukat hozták át. Ám mivel a kimenekítetteknek is voltak odaát rokonaik, barátaik és ismerőseik, a megbízások száma csak szaporodott. A Szabad Egyetem hallgatói útlevelek tömegét hamisították, a műszakisok beszerezték a város csatornázási térképét, és megkeresték az átjutásra alkalmas, föld alatti utakat. Igaz, ezeket már 1954-ben lezárták a kommunista oldalon, de az ovális csatornákba négyzet alakú rácsokat rögzítettek, és a rács alatti negyven centiméter elegendő volt az átbújásra. Az első hónapokban több százan merültek alá a házakból lefolyó szennyvízbe. Persze csak idő kérdése volt, mikor szúrnak szemet a keleti hatóságoknak a csatornanyílásoknál éjszakánként álldogáló sorok. A Stasi végül a csatornákat is befalaztatta, kis lyukakat hagytak csak a víz elvezetésére.

A leghősiesebb, de a legkevésbé hatékony vállalkozás az alagútásás volt. Valójában olyan szűk aknákról, föld alatt fúrt lyukakról beszélhetünk, hogy egy bányász is többször meggondolta volna a leereszkedést. Az egy méter magas, ötven-hatvan centi széles tárnákat éjjel-nappal kaparták, sokszor minden támaszték nélkül – olykor csak húsz, de előfordult, hogy százötven méter hosszan. Napi két méter kiásása jó eredménynek számított. A hőskorban, 1962–65 között mintegy hatvan alagutat fúrtak a berlini fal alatt, de csak minden negyediken jutottak át menekültek. A többit vagy nem tudták befejezni, vagy elárulták és felfedezték, mielőtt bárki használhatta volna. A Stasi rajtaütései nemegyszer végződtek lövöldözéssel és jártak halálos áldozatokkal mindkét oldalon. Ráadásul nem tartott sokáig, amíg a Stasi beépítette ügynökeit a nyugat-berlini egyetemi szöktetők laza és nyitott csoportjaiba. Egyre többet tartóztattak le a keleti menekülők és a nyugatról keletre átjáró, a szökéseket ott előkészítő futárok közül; az előbbiekre 5-6, az utóbbiakra 10-15 év börtön várt.

A szöktetés másik kritikus pontja a finanszírozás volt. Az egyetemi csoportok eleinte nem kértek pénzt a menekültektől, viszont alig jutottak állami vagy magánforrásokhoz: márpedig a biztonságosnak számító módszerek voltak a legköltségesebbek. Például a város két része között átvizsgálás nélkül közlekedő nyugati katonák vagy külföldi diplomaták két-háromezer márkát kértek azért, hogy elrejtsenek egy-egy kelet-berlinit gépkocsijuk csomagtartójában.

Nyugati szemforgatás

 

Amikor nyilvánosságra került, hogy a menekülőknek immár fizetniük kell a szabadságért, elemi indulatok söpörtek végig az NSZK-n; azon a társadalmon, amelyben egyébként az égvilágon mindent pénzben mérnek. Hogyhogy? Hát már ezeknek is az üzleten jár az eszük? Arra azonban valahogy senki nem kereste a választ, hogy például miből éljen az, aki a keletiek átjuttatásával foglalkozik? A költségeket miből fedezzék? És a szöktetést nem az érte kapott pénz, hanem az akció sikere vagy kudarca minősíti.

A szöktetők erkölcsi meg- és elítélése egy lényegi változást is jól tükrözött: Berlin vasbetonba öntött megosztottságát a kezdeti fölháborodás után a helyzet reális számbavétele követte az NSZK-ban. Miközben a politikusok a beszédeikben változatlanul kikeltek a berlini fal ellen, és az NDK-t nem létező országnak tekintették, egyre inkább úgy látták, hogy az adott helyzetből kell kihozni azt, amit lehet.

Két héttel a határ lezárása után – ellentétben a nem berlini nyugatnémetekkel vagy a külföldiekkel – a nyugat-berliniek már nem látogathattak Kelet-Berlinbe. A nyugat-berlini szenátus ezért 1963 decemberében látogatási egyezményt kötött a keletnémet kormánnyal: a nyugat-berliniek december 19-e és január
5-e között egy-egy napra újra átmehettek a túloldalra – hétszázezren éltek a lehetőséggel.
(A nyugat-berlini főpolgármester, Willy Brandt ezzel tette meg az első lépést a szocialista országokkal folytatott párbeszéd útján – amely párbeszéd kancellársága idején, 1969 után teljesedett ki, s idővel az Odera–Neisse határ és az NDK tényleges elismeréséhez is vezetett.)

A látogatási egyezményt nyomban megérezték a szöktetők is. Az alagútfúrások egyik vezető figurájának, Wolfgang Fuchsnak a nyugat-berlini szenátus megtiltotta, hogy az ünnepek alatt nyisson meg egy 140 méteres alagutat, amelyet akkor már hónapok óta ástak vagy harmincan. „Hát mit csináljak, nem ölhettem meg őket, pedig azt tettem volna a legszívesebben!” – emlékezett Fuchs az esetre. Elkeseredettsége utólag érthető, mert az ünnepek után fölfedezték a keleti oldalon a vájatot, amely egy ottani széntelepen végződött.

 

A második hullám

 

A 60-as évek közepétől az egyetemi csoportok helyébe többek között a letartóztatott, majd a keletnémet börtönökből kiváltott szöktetők léptek. Őket elsősorban már a keletnémet dik­tatúra elleni gyűlölet motiválta. Bár mint minden illegális tevékenység, ez is vonzotta a kalandorokat, akadt olyan szöktető is, aki kötelességtudó német állampolgárhoz méltó módon precízen bevallotta a szöktetésből származó jövedelmét, és adót fizetett utána például talajgazdálkodás címén. Mi több, a menekítési megbízásokat bíróság előtt is érvényesíthető szerződésekben rögzítették; egy-egy akció ára a hatvanas évek közepi 5-6 ezerről a hetvenes évekre 10-15 ezer márkára emelkedett.

A liberális hetilapok, a Der Spiegel, a Die Zeit vagy a Stern egyre-másra leplezték le a szöktetők vélt vagy valós üzelmeit. „A fallal együtt kell élni. Az állandó alagútépítések gyengítik a bizonytalan béke alapját, és nehezítik a megoldás keresését” – írta a nyugat-berlini Der Tagesspiegel. Mintha a cikk szerzője előzetesen – ami távolról sem elképzelhetetlen – kelet-berlini szervekkel konzultált volna. Már csak a konzervatív lapokban emlékeztettek hébe-hóba arra, hogy a probléma gyökere talán mégsem a szöktetők nyereség-, hanem a keletnémetek szabadságvágya, végső soron pedig a keletnémet diktatúra.

A ’72-ben életbe lépett ún. tranzitegyezményt követően, amely elvileg a gépkocsik ellenőrzése nélküli áthaladást biztosított Nyugat-Berlin és az NSZK területe között néhány erre kijelölt autópályán, a szöktetők ismét „használni” kezdték a csomagtartókat. Az NDK persze szakadatlanul követelte az ellenük való fellépést, és lett is eredménye: a nyugatnémet kormány minden tőle telhetőt megtett az egyezmény fenntartásáért. Szomorú adalék, hogy a szöktetők elleni nyugat-berlini eljárások gyakran a Stasi által átadott bizonyítékok alapján indultak. Igaz, a szöktetések irányítóit csak a menekítéssel összefüggő bűncselekmények – rendszámtábla- vagy útlevélhamisítás, a menekült veszélyeztetése – miatt állíthatták bíróság elé, de sohasem szöktetés miatt. Hiába fordult ellenük a keletnémet diktatúra mellett a jólétébe belekényelmesedő és azt féltő nyugatnémet közvélemény, politika, média és igazságszolgáltatás is, maradt egy mentsváruk, amely végső soron érinthetetlenné tette őket. Mégpedig a nyugatnémet alkotmány, amely szerint a keletnémetek is a szövetségi köztársaság polgárai; emiatt önmagában nem minősülhetett törvénybe ütközőnek a határon való átjuttatásuk. A legalább 200 ezer önállóan menekülő, illetve az NSZK által kivásárolt 30 ezer bebörtönzött mellett további körülbelül tízezer ember köszönhette a szabadságát a szöktetőknek. És hogy miként értékelhető önként és többnyire meggyőződésen alapuló kockázatvállalásuk? A mértéktartó válasz szerint túlzás őket ellenállóknak nevezni; de elvitathatatlan érdemük, hogy szembeszegültek egy diktatúra elnyomásával és egy demokrácia megalkuvásával.

Így mentek

„Nem hiszek az angyalokban, de azon az estén ők szóltak hozzám. Négykézláb másztam a koromsötétben, csúszkáltam a nedves agyagban, a harisnyám odavolt, az egyik cipőm is elhagytam valahol. Mi lehet a retikülömmel? Rohadtul fájt a térdem és a tenyerem, hallottam, ahogy lihegek. Egyszer csak két alak tűnt fel jobbról és balról egy-egy üregben, törökülésben, előttük zseblámpa, kik ezek, talán angyalok… de milyen mocskosak! Az egyik odaszólt: »Csak nem Nyugatra igyekszünk, kisasszony?« Kuncogni próbáltam, de inkább csak nyögtem, aztán a másik odasúgta: »Ne félj, nincs már messze!« Elkúsztam előttük, biztos utánam bámultak… szép látványt nyújthattam… de nem bántam, angyalok voltak, nekik szabad.”

 

 

 

 

 

 

 

 

(Berlin)

Neked ajánljuk