A több mint egy hete tartó folyamatos tüntetések, minisztérium- és tévészékház-foglalások után Samak Sundaravej kormányfő kedden kihirdette a szükségállapotot a thaiföldi fővárosban. Bangkokban, Délkelet-Ázsia legfontosabb gazdasági és kulturális központjában több mint nyolcmillióan élnek, amihez képest a tüntetők és ellentüntetők legfeljebb tízezrekben mérhető létszáma nem jelent drámai arányokat. Súlyosbíthatja a helyzetet, ha a közüzemi szakszervezetek lapzártánk után beváltják fenyegetésüket, és a vasúti, valamint az időközben újraindított légi közlekedés után leállítják a víz-, villany- és telefonszolgáltatást a kormányhivatalokban. A szükségállapot arra kötelezi a hadsereget, hogy akadályozza meg az ilyen akciókat, ami további konfliktusokhoz vezethet.
A Phuket és Pattaya strandjain heverésző külföldi persze a repülőterek bezárásán kívül aligha érzékelhet bármit a Thaiföld társadalmát megosztó feszültségekből, de a politikai elemzők is bajban vannak, amikor érthetővé kell tenniük őket. A felszínt tekintve látunk egy januárban hivatalba lépett, a megelőző választásokon a legtöbb szavazatot szerzett párt által vezetett kormányt, amely eddig kevés értékelhető eredményt tudott felmutatni. Látunk továbbá egy korlátozott népszerűségű ellenzéki, mondhatni: civil mozgalmat, amely ennek a kormánynak a lemondását követeli. Ha a kormány leköszönne, és új választásokat írnának ki, alighanem ugyanaz a párt nyerne. Akkor hát miért ez a felhorgadás? - merül fel joggal a kérdés.
Miközben Thaiföld az elmúlt évtizedekben hatalmas gazdasági fejlődésen ment át és nagymértékben urbanizálódott, a társadalom menthetetlenül kettészakadt. A városi középosztály mélyen lenézi a vidék és a szegénynegyedek népét, amely szükségképpen vevő a populista politikára. Ilyen politikát folytatott a mérhetetlen vagyonát gátlástalanul politikai hatalmának megerősítésére használó Thaksin Shinawatra, aki 2001 és 2006 között volt az ország miniszterelnöke. Egyrészt több népszerű intézkedést hozott, először biztosított ingyenes egészségügyi ellátást, megfelelő közoktatást és - ami talán a legfontosabb - mikrohiteleket a parasztoknak, és gazdaságpolitikája is egyértelmű fellendülést hozott. Másrészt viszont
korrupciós és politikai botrányok
sora kísérte a kormányzását, mely utóbbiak nemcsak royalista, konzervatív ellenfeleit háborították föl (joggal), hanem a demokrácia liberális elkötelezettjeit is. Jóllehet 2005-ben újraválasztották, egy évvel később meg kellett válnia a hatalomtól - egy katonai puccs következtében. Akkor Nagy-Bitanniába emigrált, pártját pedig feloszlatták, mert bebizonyosodott, hogy a képviselők jelentős részben lefizetett szavazók voksaival kerültek be a törvényhozásba.
A hadsereg ügyvivő kormányt állított fel, amely nem mutatott fel érdemleges eredményeket, pedig a gazdasági fellendülés megtorpant, és egyre súlyosabbá, már-már polgárháborús fenyegetéssé vált az ország déli részében zajló felkelés. Ennek a mozgalomnak a hatóságok mindmáig inkább az iszlamista jellegét hangsúlyozzák, más olvasatban inkább a maláj kisebbség jogfosztottságából adódó követelések állnak a hátterében.
A hadsereg a változatlan politikai instabilitás ellenére úgy döntött, hogy alig több mint egy év elteltével visszaadja a kormányzást egy demokratikusan megválasztott kormánynak. Legnagyobb csalódására - ugyanakkor a thaiföldi demokrácia legnagyobb dicséretére - azonban az a párt, a People's Power Party, vagyis a Néphatalom Pártja (PPP) kapta a legtöbb szavazatot, amely lényegében nem más, mint Thaksin feloszlatott politikai szervezetének az átnevezett változata. A thai törvények értelmében nem politizálhatnak tovább azok a politikusok, akiket választási szabálytalanságokon értek, így a PPP-ből számos korábbi politikai szereplő hiányzik. A helyüket viszont nem új - netán feddhetetlen előéletű - emberekkel, hanem a régiek családtagjaival és lekötelezettjeivel töltötték be. Így aztán, amikor az új kormányfő, Samak Sundaravej (Thaksin nyílt elkötelezettje) januárban ismertette kormányának névsorát, az ellenzék felháborodva hallhatta, hogy csupa stróman kapott miniszteri tárcát. Ezek az emberek aztán nem is villantottak sokat a feladatkörükben.
Időközben Thaksin hazatért Londonból, és - megint csak a thai demokrácia dicséretére legyen mondva - rögtön megkezdődtek a különféle zűrös ügyeit vizsgáló bírósági eljárások. Õ maga többször hangoztatta, hogy nem kíván visszatérni a politikai életbe, viszont a kormány olyan alkotmány-módosítások ötletét vetette fel, amelyek ezt mégiscsak lehetővé tennék. (Jegyezzük meg, hogy a katonai uralom idején elfogadott változtatások eltörléséről van szó, amelyek célja viszont egyrészt a puccs törvényes voltának igazolása, másrészt éppen Thaksin viszszatérésének megakadályozása volt.)
Thaksin feltételesen volt szabadlábon, mégis engedélyezték számára, hogy feleségével együtt (akit időközben korrupciós ügyek miatt háromévi börtönre ítéltek) elutazzon Pekingbe, az olimpiára. Onnan aztán már nem tért haza, hanem újból Nagy-Britanniába ment, ahol épp a napokban adta el a Manchester City labdarúgócsapatát. Van olyan vélemény, hogy ezáltal sikerült végre kiiktatni a thai közéletből, ami talán nyugalmat hoz Thaiföldre. Az ellenzék azonban egyelőre nem kér a nyugalomból, ami alighanem összefügg a világméretű energia- és élelmiszerválság helyi hatásaival, valamint azzal, hogy középosztályi bázisa versenyhelyzetben érzi magát a populista gesztusok szegénysorú kedvezményezettjeivel. Hangadóinak konkrét politikai törekvéseiről leginkább azt lehet tudni, hogy a parlamenti demokráciát úgy, ahogy van, elutasítják a benne rejlő populista veszélyek miatt. Helyette inkább kinevezett, a legtöbb thaiföldi által ájultan és szentként tisztelt idős uralkodó szentesítette törvényhozást szeretnének, amelynek esetleges botlásait a hadsereg jó szándékúan kiigazítja. Az egymás mellett elbeszélő felek konfliktusában aligha várható gyors és megnyugtató megoldás.
