Nagy-Britannia leghosszabb ideje, legnagyobb többséggel regnáló munkáspárti miniszterelnöke egy hétig teljes politikai bizonytalanságban élt. Végül nem bukott meg, de parlamenti többségéből, fényéből, tekintélyéből jócskán veszített.
Blair január 27-én nem először találta szemben magát saját pártjából érkező, jelentős számú ellenszavazattal, végtére is harmadik utas politikája reformpolitika a javából. Célja, hogy átalakítsa azokat az intézményeket, melyeket az ország a thatcherista forradalomnak köszönhet, és azokat emberarcúvá, a nagy többség számára túlélhetővé varázsolja. Ezt egyfajta gazdasági reálpolitikaként kellene megélnie a párthű választónak és választottnak egyaránt, ám ez egyeseknek kevéssé megy. Amíg Thatcher azt próbálta elhitetni, hogy uralma a jóléti állam végét jelenti - ez persze önmagában is költői túlzás volt, nem beszélve radikálisabb proféciákról, melyek magának a társadalomnak a végét hírnökölték -, addig Blair széles körű közszolgáltatásokat ígér, a jóléti állam megnyirbálásával egy időben. Fölmerül a kérdés, hogy ez mennyire lehetséges, azaz fölmerülne, ha igazán volna erről nyilvános, mélyreható vita. A hidegháború vége óta vezető körökben bevett formula, hogy a jóléti állam, azaz széleskörűen, egyetemesen az állam által biztosított szociális és kulturális jogok csak a múltban léteztek. A baj csak az, hogy újmunkáspártiék is elfogadták ugyanezt a dogmát, de elfelejtették értesíteni tagságukat. Ami még kellemetlenebb: elfelejtették belevenni a programjukba.
B terv pedig nincs
Sőt, az ellenkezőjét vették bele. Konkrétan az egyetemi tandíjakról: ebben a kurzusban ők biztosan nem fognak tandíjemelést javasolni. Az új tervezetük azonban az egyetemi tandíjakat, melyek eddig egységesen 1300 font körül voltak, variálhatóvá alakította. Ezentúl az egyetemek saját megfontolásuk szerint szabhatják meg őket, kurzustól és saját helyzetüktől függően, 3000 fontig bezárólag. Szintén újdonság, hogy nem előre kell fizetni, mehet kölcsönbe az egész. A rászorulók meg kaphatnak ösztöndíjat.
A sors iróniája, hogy a képviselők nagy része nemcsak ingyen járt az ország elit egyetemeire a hatvanas-hetvenes években, hanem még ellátási ösztöndíjban is részesült. Az őszintébbek szeretik hangsúlyozni, hogy e nélkül ma nem tartanának ott, ahol, és a hagyományos munkáspárti szolidaritás elve alapján nem éreznék fairnek, ha most a szerény jövedelmű családból származó gyermekek nem részesülhetnének ugyanebben a kiváltságban. A törvény viszont a kétléptékűség irányába tereli a felsőoktatást: a tehetősek és szegények kénytelenek lesznek különböző intézményekbe járatni csemetéiket, ugyanis az elit iskolák ezután többet kérnek.
Tony Blair fennen hangoztatott célja, hogy az ország 50 százaléka szerezzen főiskolai szintű diplomát. A konzervatívok ezt túlzottnak tartják. Szerintük a tudásalapú társadalomhoz nem egyetemi, hanem szakképzésre lenne igazán szükség, de azt is finanszírozni kellene valamiből. Az oktaktásügy hiánya kilencmilliárd font fölött van; ennek az új, megemelt tandíjak is csak a tizedét fedezik majd.
A lázongóknak nyújtott engedményként múlt keddi, második olvasata előtt sok apró módosítást hajtottak végre a törvénytervezeten. Többek között leszögezi a törvény, hogy az eljövendő két parlamenti ciklus alatt nem mehetnek 3000 font fölé az egyetemek - leszámítva az inflációs növekedést. A csiszolgatás, szépítgetés legfőbb oka egy B terv hiánya volt.
Ahogy Blair népszerűsége hanyatlani kezdett, egyből találgatások sora indult meg. A balközép bulvársajtó nyíltan Gordon Brownt éltette, a Channel4 független csatorna színjátéksorozatot mutatott be a két politikus lelkes múltjáról; e szerint hajdanán alkut kötöttek a jövőpártvezetéséről. Ebből kimondva-kimondatlanul az a tanulság adódott, hogy most már Brownon a sor.
Brown nekem is szimpatikusabb, mint Blair, sőt jobb képűnek tartom, de azt nem lehetne róla állítani, hogy naprakész, spéci terve lenne az ország előtt álló problémák megoldására. Az oktatásügy pénzhiányára csak a liberális demokratáknak van jól kidolgozott haditervük: a 100 000 font fölött keresők adójából akarják fedezni a hiányt. Az egyetemi diplomások 50 százaléka állítólag keres ennyit - több mint 40 millió forintot évente.
Az Economist a konzervatívok alá adja a lovat: a szavazás előtti héten lelkesen taglalta az amerikai felsőoktatás gyönyöreit és hallatlan színvonalát, amit szerintük annak köszönhet, hogy nem állami pénzből finanszírozzák. De egy újságcikkből nem lesz rögtön oktatáspolitika. Szép és nemes gondolat, hogy az egyetemek vegyenek igénybe üzleti támogatásokat, és öregdiákjaik adományainak fogadására építsenek ki intézményrendszert. De ennek több mint egy évszázados hagyománya van odaát; ukmukfukk lekopírozni szinte lehetetlen. És különben is: az adományrendszer alapjaiban ugyanarra a rétegre építene, mint a libdem koncepció: a jól kereső diplomásokra.
A törvényt az alsóház végül jobb híján elfogadta. A pártfegyelem és a skóciai Labour-képviselők segítették sikerre; utóbbiak szerepe e történetben már csak azért is furcsa, mert míg saját parlamentjükben az angol liberális demokrata megoldást forszírozták, és az évi százezer font felett keresők progresszív adóztatásával próbálják az oktatásügy hiányait pótolni, addig Londonban szemrebbenés nélkül szavaztak meg egy más filozófiájú finanszírozást.
A Hutton-jelentés
Alig egy nappal mindezek után, a múlt szerdán hozta nyilvánosságra jelentését Lord Hutton. A vizsgálat eredetileg a BBC Radio4 Today című műsorában 2003. május 29-én elhangzott kormányellenes vádhoz kapcsolódik, mely a hírszerzés 2002. szeptemberi dossziéjában található állítást vette célba. E szerint Irak rendelkezett 45 percen belül bevethető tömegpusztító fegyverekkel. Az Andrew Gilligan által készített néhány perces rádióriport - egy névtelen forrásra hivatkozva - nemcsak ezt a vélelmet kérdőjelezte meg, de azt állította, hogy a kormány tudta vagy sejtette: ilyen fegyverek nem léteznek. Ennek ellenére minden befolyását latba vetette, hogy így szerepeljen az állítás a nyilvánosság előtt. A dosszié egyesek szerint döntő szerepet játszott abban, hogy a parlament a háború mellett szavazott. Gilligan nem adta ki informátorát, de a helyzet olyan forróvá vált, hogy dr. David Kelly, a nemzetközi hírű biológiaifegyver-szakértő a honvédelmi minisztériumnak beismerte, hogy beszélt Gilligannel. A sajtó a forrás megnevezését követelte; a minisztérium július 9-én ezt meg is tette. Július 17-én Kelly öngyilkos lett.
A Hutton-vizsgálat három kérdésre kereste a választ. Vajon Kellyt a hadügyminisztérium, illetve közvetetten a kormány kommunikációs gépezete kergette-e öngyilkosságba vagy az általa engedély nélkül adott információ gavalléros kezelése? Másodszor: az adás utáni országos csörte során milyen szabálytalanságok történtek ezekben az állami intézményekben? A harmadik: igaz-e az adásban elhangzó kormányellenes vád, azaz úgy ragaszkodott-e a kormány a hírszerzési jelentés nyilvánosságra hozatalához, hogy tudta annak téves vagy megkérdőjelezhető voltát? Azt, hogy maga az információ igaz volt-e, Hutton nem firtatta.
A nagy tekintélyű bíró úgy talála, hogy Kelly haláláért senki sem tehető felelőssé: a kormány és a minisztérium jóhiszeműen cselekedett, így mentesült a tisztességtelenség, alattomosság, kétszínűség vádjai alól. A dosszié nem volt föltuningolva, "szexibbé" téve olyan értelemben, hogy tudatosan hamis anyagot adott volna el hitelesként; csak a megbízhatónak vélt anyagról feltételes mód helyett kijelentőt használt. A jelentés nem zárta ki, hogy a kormány befolyása hatott a hírszerzés tudatalattijára, amikor az összeállította a dossziét. A BBC-t viszont elmarasztalta pontatlan ténykezelés s a szükséges szerkesztői ellenőrzés hiányamiatt. Hutton úgy vélte, a BBC-nek igazgatási és szolgálati fegyelemért is a szomszédba kell mennie, és általában is ideje lenne, ha rendbe tenné a háza táját.
Várakozások
Mindenki azt várta, hogy Hutton kiegyensúlyozottabb lesz. Alistair Campbell, a kormány kommunikációs fővezére már a vita előtt háborúellenességgel és a kötelező közszolgálati pártatlanság hiányával vádolta a BBC-t. Mások túlzott populizmust és bulvárstílust emlegettek. Greg Dyke igazgató még kereskedelmi televíziósként nagy összegekkel támogatta az Új Munkáspártot: sokan arra tippeltek, hogy épp balos elkötelezettsége miatt tartotta fontosnak hangsúlyozni függetlenségét. Többen már a kezdetektől fogva figyelemelterelésnek tartották a vizsgálatot, méregdrága pótcselekvésnek. Ha Blair és Campbell személyes tisztességükben érezték magukat bántva, nyugodtan indíthattak volna becsületsértési pert. Ha viszont komoly társadalmi problémára akartak fényt deríteni, akkor a vizsgálatnak nem jó- vagy rosszhiszeműségük körül kellett volna forognia, hanem a hírszerzés szerepe és pontossága körül. A döntés a bírói vizsgálat mint intézmény gyengeségeit is megvilágítja. A brit bírói kar közismerten hagyománytisztelő, és a háború kérdése régóta a végrehajtó ág hatáskörébe tartozik. A bírák saját szerepüket elsődlegesen a törvényhozás által megalkotott szabályok formális betartatásában látják, s nem a törvények szellemének önálló értelmezőjeként.
Lehet, hogy Hutton annyira megörült, mert nem talált olyan elvetemült korrupciót, mint amilyet elődje, Lord Scott fedezett fel öt évig tartó vizsgálata során a konzervatív kormány rokonai, csókosai és a honvédelmi és kereskedelmi minisztérium alkalmazottai között, hogy ezért akarta vállon veregetni Tonyt. Kérdés, pontosan ki tudta-e számítani, milyen lavinát indít el döntésével; s hogy mennyire tudta vagy akarta fölfogni és elismerni a média fürkésző szerepét. A Hutton-jelentés az ország szeretett BBC-jét, egyesek szerint a világ legjobb hírszolgáltatóját sodorta eddigi hetven- éves működése alatt soha nem tapasztalt válságba. Az igazgatótanács elnöke, Gavin Davies meg a vezérigazgató, a karizmatikus Greg Dyke lemondtak. A dolgozók az utcán tüntettek. Blair és Campbell nem nyugodott addig, amíg nem kért tőlük "feltétel nélküli bocsánatot" az új elnök.
Lehet, hogy ezt a csatát ők nyerték meg, és vérfürdővel ünneplik: a miniszterelnöknek összejött volt kebelbarátja, Dyke lemondása. De a választók, nézők, olvasók, adófizetők már most véleményt nyilvánítottak: tíz százalékuk hisz az általuk megválasztott kormánynak, harmincöt a minőségiként megismert médiának. Ötvenhét százalékuk gondolja úgy, hogy Tony Blairnek kellene lemondania. A brit nómenklatúra renoméja megkopott, de köztük is talán leginkább a legjobban fizetett hatalmi ágé, a jogászoké - Huttonnak hála. Ha az ő neve is szerepel a leváltandók közt, ő kapja a legtöbb szavazatot.
A BBC körüli cirkusz e cikk megjelenésekor már csitul; a szervezetben reformhangulat uralkodik, tízévenként megújítandó alapszabályát már tárgyalják. Aggodalomra leginkább a miniszterelnöknek van oka. Hutton minden rosszhiszeműség vádja alól fölmentette, de a sorok közötti olvasat még nyomorúságosabb képet fest róla, főleg az amerikai fegyverzetvizsgáló szenátusi bizottság előtt tett kijelentéseit figyelembe véve.
Nem azért megbízhatatlan, mert rosszindulatú, hanem azért, mert hülye, ha így bedőlt légből kapott hírszerzési állításoknak.
Forrai Éva
(London)
