Magyar Narancs: Két héttel a megválasztása után Trump már önöknél, a Times manhattani épületében vizitált, egy asztalhoz ült a kiadóval, Arthur Sulzberger Jr.-ral és a lap újságíróival. Barátságos beszélgetés volt, sokak szerint talán túl barátságos is.
Jim Rutenberg: Ő az Amerikai Egyesült Államok elnöke, ha jönni akar, jöjjön, miért mondanánk nemet? Voltak olyan vélemények, hogy túlságosan is kesztyűs kézzel bántunk vele, de azt azért érdemes megjegyezni, hogy az írott sajtó interjúkészítési technikái és az, amit a tévés kollégák csinálnak, két külön világ. Persze az már az új világ velejárója, hogy egyre többször mutatjuk meg mi is online, hogy mi hogyan készül (a Trump-interjú szó szerinti leirata is kikerült a nytimes.com-ra – a szerk.). Nekünk nem az a fontos, hogy a közönség szeme láttára keménykedjünk és belemenősnek tűnjünk, mint a tévében, hanem az, hogy információkat húzzunk ki az interjúalanyból. Ha Trump nem mond igazat egy kérdésre, utánamegyek a dolognak, tényekkel támasztom alá, hogy nem mondott igazat, és beleírom a cikkembe. De gyakran velünk szemben is a tévés interjúkkal szembeni elvárások érvényesülnek. Ez történik, ha az interjúkészítés folyamatát megosztod az olvasókkal. Lehet, hogy az új időkhöz igazodva változtatnunk kell az interjúzási szokásainkon, de az nagyon más világ, amikor Trump élőben obstruálhat a CNN-en.
MN: Ön szerint az amerikai tévécsatornák közül melyik tudósít a legkiegyensúlyozottabban a Trump-kormányzatról?
JR: Nem gondolom, hogy a kábelcsatornák hű, de kimagasló munkát végeznének, igaz, nagyon különböző szerepeket visznek. A Fox News néhány ritka kivételtől eltekintve szinte mindenben Trump pártját fogja, a legnézettebb műsorsávjaiban mindenképpen. Azért vannak igazi, szakmailag korrekt riportereik is. Az MSNBC-n ennek épp az ellenkezője folyik, ők az anti-Trump-csatorna. Van, amit jól csinálnak, náluk megy Rachel Maddow műsora, az egyik legnézettebb hírműsor kábelen. Rachel Maddow nagy riválisa Sean Hannity a Fox Newsnál. Hannity száját bármikor elhagyhatja a legnyilvánvalóbb összeesküvés-elmélet, Rachel Maddow-ra ez nem jellemző, de néha még így is beleesik abba a hibába, hogy olyan összefüggéseket teremt, amelyeket nem támasztanak alá tények. A CNN jó munkát végez, több saját sztorit szállítanak, mint a másik kettő – bár ebben nem is vagyok olyan biztos. A CNN főműsoridőben az ordító megmondóemberek színpada lett, nem hiszem, hogy jó, ha Trump szócsöveiből főműsorban dől a hazugság anélkül, hogy valaki rámutatna, hogy nem mondanak igazat.
MN: A kisebb, regionális csatornák vagy újságok is bele tudnak szólni a hírversenybe?
JR: Akad erre is példa, a Palm Beach Post több fontos, eredeti sztorit is szállított, de ilyenek voltak azok a tudósítások is, amelyek Jerry Brown kaliforniai kormányzó Trump-ellenes harcáról szóltak.
MN: A reklámozók máshogy állnak a sajtóhoz Trump hivatalba lépése óta?
JR: Amikor még rendszeresen tudósítottam az amerikai médiáról, a reklámozók óvakodtak a politikától. Ma már nincs ekkora ellenállás, nézze csak meg a Crooked Media podcastjait! Nagy hirdetőik vannak, miközben nagyon is politikusak a tartalmaik. A hirdetők ma már jóval kevésbé félnek a politikai tartalmaktól, elkezdték ízlelgetni ezt a piacot. Bill O’Reilly műsorának a hirdetői bojkott tett be, a tiltakozások hatására (miután a Fox News sztárját többrendbeli szexuális zaklatással vádolták meg – a szerk.) a reklámozók fogták magukat, és kivonultak. A politikai nyomásra nagyon is érzékenyek, ugyanakkor egyre inkább vállalják a politikai természetű tartalmak melletti megjelenést. Ott van például a Pepsi reklámja Kendall Jennerrel. A cég egyszer csak felfedezte a lehetőséget a Trump-ellenes tiltakozó mozgalmakban, és a reklámjukhoz Kendall Jennert kérték fel: a szép fehér lány, a szupermodell csatlakozik a tüntetőkhöz. Sok szempontból sértő és félresikerült próbálkozás volt ez, de egy trend állomása is.
MN: Az amerikai kormány reklámköltései befolyásolhatják a reklámpiacot?
JR: Nagyon szigorú szabályok vonatkoznak a kormány reklámköltségvetésére, arra, hogy miként hirdethetnek. Olykor becsúszik egy kis kampány itt-ott, de nem ez a jellemző. Trumpnak van egy külsős csoportja, de ez nincs bekötve a kormányhoz: nekik van pénzük, és néha hirdetnek is, de nem a nagy csatornákon, sosem látod a hirdetéseiket a nagy főműsoridős programokban. Ezeknek gyakorlatilag semmiféle hatásuk nincs.
MN: Magyarországon teljességgel elképzelhetetlen, hogy a miniszterelnök interjút adjon egy ellenzéki lapnak. Önöknél más a helyzet, Trump például elérhető a New York Times újságíróinak.
JR: Steve Bannon az amerikai sajtót azzal próbálta lejáratni, hogy úgy állított be minket, mintha mi lennénk az ellenzék. Ezt kerek perec ki is mondta. De azzal minden kormánynak számolnia kell, hogy a sajtó az amerikai rendszer része. Mélyen gyökeredzik az itteni hagyományban, hogy a sajtó dolga, hogy elszámoltassa a mindenkori politikusokat. Erre az elszámoltathatóságra épül a rendszer. Az amerikai elnökök hol jól, hol rosszabbul kezelik a sajtót, Obamáék például elég mostohán bántak velünk. Érdekes módon Trump sokkal több interjút adott a New York Timesnak, mint Obama.
MN: Mi volt Obamáék vonakodása mögött?
JR: Azzal érveltek, hogy nincs szükségünk rátok, nélkületek is elér a szavunk az emberekhez. Az ő szemükben egy menő podcast vagy egy késő esti tévés talkshow sokkal többet nyomott a latban, és ezt nem is titkolták. Ez a „nincs rátok szükség” alapállás elég arrogáns volt, de nem egyedi, általában minden elnök megpróbálkozik vele. Trump furcsa paradoxon. Ők nem azt állítják, hogy nincs szükségünk rátok: Trump szerint mi vagyunk a közellenség, akivel nemhogy nem állnak szóba, de ha lehet, még be is perelnek minket, ha szivárogtatunk. És mindeközben Trump olykor szinte nevetségesen könnyen megközelíthető. Interjúkat ad nekünk, újságírókkal beszél telefonon. Bár finoman szólva sem a hagyományok nagy barátja, annak a régi amerikai szokásnak, hogy a kormánynak igenis szóba kell állnia a sajtóval, még ő sem tud ellenállni. Tudja, hogy politikai ára van, ha nem beszél a sajtóval, még ha nem is rögtön fizeti meg, hanem később. Azt is tudja, hogy mindennap elmehet a Fox Newshoz, ahol kellemes interjúkban lesz része, de ha valami mondandója van az embereknek, mással is kell beszélnie, nem csak a baráti sajtóval. Logikus, hogy szóba álljon velünk, mert így válhat hitelessé: tudja, hogy kritikusan, de igazságosan állunk hozzá.
MN: Azt már megszokhattuk, hogy Trump álhírgyártással vádolja a neki nem tetsző médiumokat, de az azért új fordulat, hogy októberben azzal fenyegetőzött: vissza kéne vonni az NBC műsorszórási engedélyét.
JR: Tudatlanságról árulkodik, amit az elnök mondott: az amerikai kormány nem veheti el az NBC engedélyét, mert az NBC-nek nincs ilyen engedélye. Amije viszont van az NBC-nek, az a néhány száz adóból álló hálózata. Egy részük a tulajdonukban van, a többit az köti hozzájuk, hogy az NBC műsorait adják. Reálisabb forgatókönyvnek tűnhet, hogy Trump egyik haverja, mondjuk, Miamiban, panaszt tesz a helyi NBC-adó ellen, ezt az FCC (Federal Communications Commission, az amerikai médiahatóság – a szerk.) komolyan veszi, és eljárást indít. De amit Trump mondott, az nem működik. Ha mégis megtenné, ha bezárat egy tévétársaságot, csak mert nem tetszik neki, amit róla mond, az alkotmányellenes lenne, egyértelmű visszaélés a végrehajtói hatalommal. Vannak törvényeink.
MN: Az jó lehet. A Times is kapott hasonló elnöki fenyegetéseket?
JR: Nem tud bezáratni minket, nincsenek ilyen eszközei. Azt megpróbálhatja, hogy az adóhivatalt a nyakunkra küldi valamilyen okkal, de nem történt ilyen, a rendszer nem engedi. Ismét csak az alkotmánnyal találná szemben magát, ami rendkívül mélyen gyökeredzik az amerikai kultúrában. Az amerikai igazságszolgáltatás próbája lesz, ha a végrehajtói hatalmát felhasználva mégis megpróbál fellépni ellenünk. Viszont könnyen előidézhet veszélyes helyzeteket, ha továbbra is azt hajtogatja, hogy mi vagyunk a közellenség. Egy nap megjelenhet nálunk valaki fegyverrel a kezében, vagy megverhetik a riportereinket.
MN: Vannak-e olyan ügyek, amelyek túlnőnek a szerkesztőségen, és a lapot kiadó Sulzberger családnak kell közbeavatkoznia? (A lap kiadója 2018. január 1-jétől Arthur Sulzberger Jr. fia, Arthur Gregg Sulzberger – a szerk.)
JR: Tudomásom szerint ilyen eddig nem történt. A tulajdonosoknak nincs hatalmuk a szerkesztőség felett. Ami felett kontrollt gyakorolhatnak, az a vezércikkrovat. Ez az övék, azt csinálnak vele, amit akarnak. Persze a szerkesztőséget a tulajdonosoktól elválasztó fal évről évre változik, a kiadónak és a szerkesztőségnek együtt kell működnie, de a tulajdonosoknak nem szabad beleszólni a szerkesztőség munkájába. Húsz éve vagyok a lapnál, ezalatt nem történt ilyen. Az az érzésem, hogy Trump minél inkább támad minket, a tulajok annál büszkébbek ránk.
MN: Az online reklámpiacon a Google, a Facebook mindent visz. Versenyre tudnak kelni velük?
JR: Nem tudunk versenyezni velük. Részben miattuk van, hogy egyre inkább az előfizetésre, és egyre kevésbé a reklámbevételeinkre vagyunk kénytelenek építeni.
MN: A Village Voice című hetilap is feladta, nemrég jelent meg az utolsó lapszámuk. A printpiac újabb veszteséget szenvedett.
JR: A nyomtatott lap még mindig 70 százaléka a nyereségünknek, és ameddig lehetséges, életben akarjuk tartani. Most elég jók is a kilátásaink. De vannak, akik feladták. Ezt művelte a Facebook.
