A támadást követő napokban Belgium, valamint két szomszédja, Franciaország és Németország is lecsapott több feltételezett terroristára. Párizs Argenteuil negyedében a hatóságok letartóztattak egy férfit, aki feltételezések szerint támadást készített elő a fővárosban, Belgiumban csütörtökön hat embert vettek őrizetbe, pénteken pedig a belga rendőrök meglőttek, majd letartóztattak egy férfit, akinek feltehetőleg köze volt a brüsszeli terrortámadáshoz. A németországi Giessenben további két gyanúsítottat kaptak el, akiket az SMS-eik alapján hoztak kapcsolatba a múlt heti támadás elkövetőivel. A CNN információi szerint nyolc olyan ember van még szabadlábon, akinek köze lehetett a múlt héten történtekhez. Az európai terrorhálózat kiterjedtségét jelzi, hogy ezek korántsem csupán belgiumi és franciaországi lakosok, jó néhány él (vagy élt egy ideig) közülük Hollandiában, Németországban vagy éppenséggel Svédországban.
Miért pont Belgium?
Belgiumban a legkevésbé sem ismeretlen jelenség az iszlamizmus. Brüsszeli dzsihadisták már a 90-es években fegyvereket küldtek Algériába, ahol az Iszlám Fegyveres Csoport (Groupe Islamique Armé) próbált erőszakkal létrehozni valamiféle iszlám államot. Belga állampolgárok többször bukkantak fel külföldi háborús konfliktusokban is (például Csecsenföldön); egy 2003-as perben pedig két tucat iszlamistát ítéltek el Belgiumban, köztük Nizar Trabelsit – az egykori profi focista társaival a Kleine Brogel nevű észak-belgiumi katonai támaszpontot akarta felrobbantani, ahol akkor száz amerikai katona teljesített szolgálatot. Muriel Degauque, az első európai öngyilkos merénylőnő ugyancsak belga állampolgár – iszlámra áttért vallon. Ő Irakban robbantotta fel magát.
A becslések szerint jelenleg öt-hatezer európai harcol (vagy harcolt az elmúlt években) Szíriában, köztük lakosságarányosan a belga állampolgároké a legnagyobb kontingens: Jan Jambon belga belügyminiszter szerint 470-en lehetnek (más becslések szerint közel 600-ra tehető a számuk). Rik Coolsaet radikalizmuskutató úgy becsli, hogy ezek közül hatvan végül el sem jutott Szíriába, nyolcvan meghalt, 190 továbbra is a Közel-Keleten van, 130 pedig hazatért Belgiumba. Nagyjából kétharmaduk az ISIS zászlaja alatt harcol. Az újabb harcosok folyamatosan érkeznek Szíriába, még ha a kiutazók száma a közelmúltban csökkent is. Didier Leroy, a belga Királyi Katonai Akadémia kutatója azt nyilatkozta a New York Review of Booksnak, hogy 2012–2013-ban havonta 15 fiatal indult el Szíriába, de tavaly már csak öt.
William McCants és Christopher Meserole, a Brookings Institution munkatársai a szunnita extremizmust vizsgálták szerte a világban. Kutatásuk kiindulópontját az egyes országokban becsült szunnita dzsihadisták száma adta, ehhez rendelték hozzá a tervezett (bekövetkezett vagy meghiúsított) merényleteket. Arra voltak kíváncsiak, mi határozza meg, hogy egy országban milyen arányban radikalizálódnak a muszlimok. Ám a legfontosabb változót nem az adott ország gazdagságában vagy oktatási rendszerének minőségében találták meg, hanem abban, hogy francia-e az állam hivatalos nyelveinek egyike. Belgiumban és Franciaországban különösön magas volt ugyanis a radikálissá vált muszlim lakosok aránya. McCants és Meserole szerint ebből arra lehet következtetni, hogy a francia politikai kultúrában nagyobb eséllyel válnak szélsőségessé a muszlim fiatalok. Szerintük azért, mert Franciaország és Belgium sokkal agresszívebben érvényesíti a szekularizmust, mint más európai államok, így elidegeníti magától a muszlim lakosait. Mindkét ország tiltja például állami iskolákban az arcot takaró kendők viselését. Ezenkívül relevánsnak találták az elvárosiasodást, s természetesen még azt is, ha a fiatalok munkanélküliségi rátája tíz és harminc százalék között volt. Teóriájukat alátámasztja, hogy a párizsi elővárosok és a brüsszeli Molenbeek negyed is számos munka nélküli fiatal muszlimnak adnak otthont.
A feltételezések szerint az öt-hatezer európai harcosból kétezren tértek vissza a kontinensre, s hogy közülük mennyi a potenciális terrorista, nehéz megmondani. Leroy úgy véli, Belgiumban a visszatért dzsihadisták egyharmada börtönben van, a többiek nagy része pedig ártalmatlan és „szégyelli életének e sötét időszakát”. Csakhogy egy maréknyi szabadon kószáló, elszánt fanatikus is képes arra, hogy civilek tucatjait gyilkolja meg, ahogy azt a március 22-i támadások is mutatták.
A Szíriát megjárt dzsihadisták mindenesetre nem most hallattak magukról először. Belgium volt az első olyan ország, ahol hazatérő iszlamista gyilkolt: 2014 májusában a 29 éves, algériai származású, francia állampolgárságú Mehdi Nemmouche négy embert ölt meg a brüsszeli zsidó múzeumban. Ezt követően a kelet-belgiumi Verviers-ben volt az első olyan terrortámadás-kísérlet, amelyhez az Iszlám Állam nemcsak az ihletet adta, de gyaníthatóan a parancsot is. A Szíriából visszatért, AK–47-es gépfegyverekkel és robbanóanyaggal felszerelkezett merénylők nagyszabású támadásokat terveztek, ám sikerült megelőzni őket; egy lövöldözésben ketten meghaltak, egyiküket pedig elfogták. Abdelhamid Abaaoud, a novemberi párizsi támadás fő szervezője kapcsolatban állt a verviers-i támadókkal és Nemmouche-sal, s mindannyiuknak voltak nexusaik Molenbeekben is. A tavaly augusztusban az Amszterdamból Párizsba tartó vonaton tüzet nyitó Ayoub el-Khazzani (akit szabadságukat töltő amerikai katonák tepertek le) szintén e sokat emlegetett brüsszeli negyedben lakott egy ideig, akárcsak a párizsi merényletek több résztvevője.
Botcsinálta hatóságok
Salah Abdeslam, a novemberi párizsi terrortámadások első számú, még életben lévő gyanúsítottja is a brüsszeli Molenbeekben húzta meg magát anélkül, hogy a hatóságoknak szemet szúrt volna. Márpedig, ha a terroristák ismerős környezetben bujkálnak, számíthatnak a régi kapcsolataikra, családtagjaikra, így a legkönnyebb búvóhelyeket kialakítani. A belga rendőrök csak mostanában kezdték el felvenni a kapcsolatot a muszlim közösségekkel és erősíteni az együttműködést a szülőkkel, a közösségi vezetőkkel és az imámokkal. Még ha túlzás is azt mondani, hogy Molenbeekbe a rendőr se meri betenni a lábát (sőt, a Guardian nemrég arról írt, hogy helyi lakosok önsegítő körei miatt valamelyest sikerült is távol tartani a fiatalokat a problémás köröktől), az mégis igaz, hogy az elsősorban muszlimok lakta negyedek lakói nem bíznak a hatóságokban, s ha látnak is valami gyanúsat, nem feltétlenül jelentik.
Az iszlamisták óvatosan tartják egymással a kapcsolatot. Reda Hame francia egyetemista letartóztatásakor például a hatóságok megtudták, hogy az Iszlám Állam a Truecrypt szoftver segítségével titkosított kommunikációs módszert fejlesztett ki, s az Iszlám Állam közel-keleti parancsnokai ezen keresztül kommunikálnak európai embereikkel. Az európai sejtek tagjai pedig – a lehallgatást kivédendő – eldobható, olcsó telefonokat használnak.
Abdelhamid Abaaoudot, a párizsi támadás egyik fő szervezőjét francia rendőrségi információk szerint az Iszlám Állam korábban azzal bízta meg, hogy világítsa át a Szíriába készülő dzsihadistákat. Abaaoud többször is Szíriába utazott, ám a hatóságok nem fogtak gyanút. Előfordul persze, hogy a terrorista hamisított papírokat használ az utazáshoz, az autó- vagy lakásbérléshez, de sokszor a lefülelt dzsihadistával se kezdenek semmit a hatóságok. Törökországban tavaly elfogták, majd kiadták Hollandiának az egyik brüsszeli robbantót, Ibrahim el-Bakraouit, mivel úgy vélték, a férfi csatlakozni akart Szíriában az Iszlám Államhoz. De a török hivatal hiába figyelmeztette belga kollégáit, a börtönviselt el-Bakraoui fivéreket – az idősebbet 2010-ben kilenc évre ítélték el, mivel egy autólopás során gépfegyverrel lőtt a rendőrökre – továbbra sem kezelték potenciális terroristákként.
Angus King független amerikai szenátor szerint a káosz oka az, hogy a különböző hatóságok nem kommunikálnak egymással. Európai látogatása után a Foreign Policy magazinnak számolt be tapasztalatairól: a különféle szervek és titkosszolgálatok közötti versengés és a politikai érdekek lehetetlenné teszik az információcserét az unió 28 tagállama között. Sokszor még egy államon belül sem megy ez – épp úgy, ahogy 2001 előtt az Egyesült Államokban sem kommunikált egymással a két hírszerző szerv, a CIA és az FBI. Bár a 2004-es madridi és a 2005-ös londoni robbantást követően felmerült, hogy a titkosszolgálatokat, a vámügynökségeket és a rendőrségeket összehangolják Európában, ez azóta se történt meg.
Leroy szerint Belgiumban az egyik fő gond a titkosszolgálatok káderhiánya. Nincs kapacitás arra, hogy minden potenciális terroristát kövessenek, hiszen Belgiumban nagyjából ezren szerepelnek a gyanúsítottak listáján, s a BBC szerint az utóbbi időkig a belga titkosszolgálatnak csak hatszáz alkalmazottja volt, harmadannyi, mint Hollandiának. Edward Luttwak hadtörténész és stratégiai elemző szerint viszont arról, hogy túl sok a gyanúsított, csakis a belga hatóságok tehetnek. Luttwak nemrégiben a Nikkei Asian Review hasábjain arról értekezett, hogyan lehetséges, hogy Olaszországban még soha nem halt meg senki iszlamista terrortámadás következtében, holott az országnak több mint kétmillió muszlim lakosa van, s a Vatikán is régóta szerepel az Iszlám Állam célpontjai között. Luttwak szerint a terrortámadásokat egyetlen módon lehet megelőzni: ha a hét minden napján, 24 órában követik a terroristagyanús egyéneket. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha sikerül annyira redukálni a gyanús személyek számát, hogy mindegyikükre rá lehessen állítani legalább négy embert; további két tucat pedig a lehetséges támadásokat vizsgálja folyamatosan. Luttwak szerint a belga, francia és brit titkosszolgálatok nem csinálnak mást, mint „életrajzírók módjára” gyűjtik és katalogizálják a jelentéseket, fotókat, videókat, lehallgatott beszélgetéseket. Az olasz hatóságok viszont már az első gyanús jel után lépnek – legyen az egy lehallgatott telefonhívás vagy egy besúgó jelentése. Kihallgatják a gyanús személyt, és ha úgy vélik, csak egy szájhősről van szó, aki a barátai előtt akart állítólagos Iszlám Állam-tagságával felvágni, akkor elengedik. Ha viszont úgy ítélik meg, hogy komolyabb a veszély, megragadnak minden lehetőséget, hogy letartóztathassák valami olyan bűncselekményért, amit bizonyíthatóan elkövetett, majd átnézik a bevándorlási papírjait, hátha van bennük valami hiba, ami lehetővé teszi, hogy kiutasítsák az országból.
Luttwak azt állítja, hogy e módszer (vagy valamely más hatékony javaslat) egyik pillanatról a másikra átültethető lenne: ám a megosztott Belgium közigazgatását az elmúlt hónapokban sokan hasonlították bukott államokéhoz. A flamand–vallon ellentét politikai kiegyensúlyozásának szándéka észvesztően bonyolult döntéshozatali és államigazgatási struktúrákat hozott létre az országban, melyeken még a legcsekélyebb változtatásokat is hosszú időbe telik keresztülvinni, s a párhuzamos, etnikai alapon szervezett hivatalok között erős a bizalmatlanság is. De az sem valószínű, hogy Európa államai egyik pillanatról a másikra hatékonyabban osztják meg egymással az információkat (ha már a madridi és londoni robbantások sem voltak elegendőek ehhez); ahogy a humán erőforrás problémája sem oldható meg egyik pillanatról a másikra, hiszen az új titkosszolgák kiképzése is hosszú időbe telik. Mindeközben egyre szivárognak vissza a dühös fiatalok Irakból és Szíriából – mi pedig csak reménykedhetünk, hogy megússzuk a nagyobb tragédiákat, míg szépen, lassan össze nem szedjük magunkat.
| A belga dzsihadisták A belga dzsihadisták sokfélék: vannak köztük férfiak és nők is, vannak magányos figurák, mások csoportosan, házastársuk vagy családtagjaik társaságában vágnak bele (az elmúlt hónapok terrorcselekményeinek elkövetői között például sok a testvérpár). A legfiatalabb beszervezett európai dzsihadista Abdelhamid Abaaoud öccse, Younes volt, aki 13 évesen ment ki Szíriába, s még most is csak 16 éves. A statisztikák szerint a harcosok átlagéletkora 24 év, a többségük iskolázottsága a belga átlag alatti. Több mint 80 százalékuk marokkói bevándorló családból származik, az áttértek aránya 10 százalék. Meglepő módon a szintén szunnita belgiumi törököket nem érintette a jelenlegi radikalizációs hullám. Didier Leroy, a belga Királyi Katonai Akadémia kutatója például állítja, hogy török nevek alig szerepelnek a terroristagyanús személyek listáján. Európán belül Belgiumban található a legnagyobb marokkói közösség, közel félmilliós. Ők, illetve felmenőik még a 60-as, 70-es években érkeztek vendégmunkásként, aztán relatíve hamar nehéz gazdasági helyzetbe kerültek. Míg a korábban érkező olasz vagy spanyol bevándorlók el tudtak kezdeni saját vállalkozásokat építeni, a marokkóiak a társadalom peremére szorultak. A rossz gazdasági helyzet persze csak egy a sok lehetséges radikalizálódási ok közül, és talán nem is a legszámottevőbb, hiszen a belga dzsihadisták rendszerint az ország tehetősebb részeiből, Brüsszelből vagy Flandriából kelnek útra Szíria felé, csak tíz százalékot ad a nyűglődő Vallónia. Más lehetséges ok Leroy szerint a szocializáció, a vélt és valós sérelmek, az ideológia és a racionális döntés. Van, akinek az Iszlám Állam a megvalósult utópia, más csak megfelelő közeget talál arra, hogy kiélje agresszív indulatait. Van, akit dühít a Nyugat Közel-Keleten folytatott „imperialista” politikája, mások úgy érzik, bőrszínük vagy vallásuk miatt nem tudnak Európában érvényesülni; megint másokat az vonz, hogy az Iszlám Államtól biztos fizetést kapnak, amire otthon nem számíthatnak. Matthew Levitt egykori amerikai terrorelhárítót idézve a Foreign Policy magazin azt írta, a terroristák jelentős része nem is vallásos, így nem is mecsetekben radikalizálódik (az Oxford Egyetem tavalyi kutatása szerint jó, ha húszból egy dzsihadistát szerveznek be mecsetben). Szerinte sokan, akik az Iszlám Államhoz csapódnak, egyszerű bűnözők, vagy épp a középiskolából kibukott, helyüket nem találó fiatalok, akik a terrorizmus révén kívánnak „senkikből hőssé válni”. Sokan a börtönben lesznek egyszerű bűnözőkből terroristákká, mint a közelmúlt támadásainak több résztvevője is. Míg Nagy-Britannia erre a problémára már korábban megpróbált választ találni, a belga hatóságok mindössze egy évvel ezelőtt kezdték vizsgálni a börtönökben folyó radikalizációt, de mindeddig nem tettek semmit, így az iszlamista rabok zavartalanul végezhették szervezőtevékenységeiket az arabul nem értő börtönőrök között. |
