„A főszerkesztő legfőbb feladata, hogy életben tartsa a lapját” – jelenti ki Pavel Nyikulin, az Oroszországi Újságírók és Médiamunkások Szakszervezetének társelnöke. Ez annyit tesz, hogy a lapvezetők sok helyütt már meg sem kísérelnek villámhárítóként viselkedni, nem próbálják alkalmazottaikat elszigetelni a tulajdonosi vagy politikai követelésektől, inkább őket igyekszenek visszafogni. A tetőtől talpig tetovált szabadúszó újságíró – akinek nyakát a BORN FREE felirat díszíti – találkozott már az államhatalmi elnyomással, s azt is megtapasztalta, hogy egyes szerkesztőségek mennyire rettegnek a hatalom retorzióitól.
Nyikulin egy általa készített interjúban, amelyet 2017 márciusában a New Times közölt, egy Moszkva környéki orosz fiatalembert arról faggatott, hogy miért tért át az iszlámra és csatlakozott az al-Kaidához közeli al-Nuszra fronthoz. A cikk felkeltette az orosz hatóságok figyelmét: a médiahatóság, a Roszkomnadzor megítélése szerint a cikk a terrorizmust népszerűsítette, így elrendelte, hogy törölni kell a hetilap archívumából.
Úgy nézett ki, hogy ennyiben is marad a dolog, ám Nyikulint tíz hónappal a cikk megjelenése után a lakásán keresték fel az orosz titkosszolgálat, az FSZB emberei, lefoglalták a nála talált adathordozókat és a szerkesztésében kiadott Moloko Plus c. folyóirat példányait, s az újságírót pár órára őrizetbe is vették. Mielőtt elengedték, biztosították ugyan, hogy nem vádlottként, csupán tanúként tekintenek rá egy terroristakiképzéseket érintő vizsgálatban – csakhogy az ilyen esetek hamar elveszik az újságírók és szerkesztők kedvét az ugrálástól.
| ||
A szocsi téli olimpia előtt a város polgármestere, Anatolij Pahomov büszkén jelentette be, hogy náluk nincs probléma a homoszexualitással, hiszen a környéken nem laknak melegek. Nyikulin és társai rövid keresgélés után találtak egy helyi transzgender előadóművészt, aki a város Majak nevű melegbárjában dolgozott.
A Ruszkaja Planeta nevű, akkor még független hírportál főszerkesztője azzal tagadta meg cikkük megjelentetését, hogy „nem lenne szép megzavarni az ünnepet”. Amikor pedig a tüntetések elkezdődtek Kijevben, a szerkesztője arra hivatkozva fúrta meg a helyszíni tudósítást, hogy a „szolgálati út” engedélyezése adminisztrációval jár, így legkorábban három hónap múlva lenne rá lehetőség. Később a szerkesztő elismerte: attól tartott, hogy túlságosan ukránbarát írások születnek.
„Ha nagyon nekimész Putyinnak, ha a vezetők pénz- és nőügyeiről vagy a családjukról írsz, komoly bajba kerülhetsz” – mondja a Narancsnak Andrej Kolesznyikov, a Carnegie Russia agytröszt elemzője, aki korábban dolgozott a New Times, a Novaja Gazeta és az Izvesztyija szerkesztőjeként is. De veszélyes kutatni a nemzetbiztonsági és háborús ügyeket is: a legismertebb példa az orosz hadsereg csecsenföldi jogsértéseiről író Anna Politkovszkaja, akit 12 évvel ezelőtt a saját lakása előtt gyilkoltak meg.
Ennek ellenére rendszeresen jelennek meg komoly oknyomozó írások a csekély számú olvasót elérő, kisebb fórumokon. Ezek szerzői továbbra is az életükkel játszanak: tavaly a jekatyerinburgi Novij Gyeny oknyomozó újságírója zuhant le gyanús körülmények között a saját teraszáról – ő a Wagner nevű orosz magánhadsereg ügyeit kutatta. Egy háromtagú dokumentumfilmes csapatot pedig – akiket szintén a Wagner zsoldosai érdekeltek – a Közép-afrikai Köztársaságban gyilkoltak meg a múlt év végén.
Fokozatosan szűkülő nyilvánosság
A nagyobb tömegeket elérő médiumokban a legvisszafogottabb kritika is nehezen kaphat helyet. Mindez két évtizedes folyamat eredménye; Vlagyimir Putyin elnök köre már a 2000-es évek eleje óta azon dolgozik, hogy leépítse, vagy legalábbis ártalmatlanítsa a független médiát. A tévével kezdték: az első független országos csatorna, az NTV már az ezredfordulón a Gazprom kezébe került, és rögtön hozzá is láttak a hírszolgáltatás átfazonírozásához.
Négy éve a tomszki TV2 és a moszkvai Telekanal Dozsgy (vagy TV Rain) esett el – a TV2 sugárzási engedélyét nem hosszabbították meg, a Dozsgy tévét pedig a kábelszolgáltatók vették ki a kínálatukból, természetesen a nézőik kérésére, miután az egyik adásban azt a hazafiatlan kérdést tették fel, hogy „Fel kellett volna adni Leningrádot azért, hogy emberéletek ezreit meg lehessen menteni?” (Korábbi írásunk az orosz sajtó állapotáról: A hallgatás törvényei, Magyar Narancs 2016. február 11.) Azóta mindkét csatorna az internetre szorult, s egykori közönségének csupán a töredékét éri el.
A televízió totális uralása azért is fontos, mert a lakosság túlnyomó többsége még mindig innen értesül a hírekről: a Levada nevű független közvélemény-kutató intézet 2017-es felmérése szerint a lakosság 90 százaléka támaszkodik a televíziós híradókra. Csak a megkérdezettek harmada mondta, hogy hallgat a barátok, rokonok és szomszédok véleményére is, míg az internet, a közösségi média, az újságok és a rádió kevesebb mint az emberek negyede számára tájékozódási pont. Mindez távolról sem jelenti azt, hogy ne próbálna a kormányzat beférkőzni e szférákba is – de itt a beavatkozás visszafogottabb.
| ||
A legnagyobb kormánykritikus rádiócsatorna, az Eho Moszkvi például szintén a Gazprom többségi tulajdonában van, és bár idáig cenzúráról nem lehetett hallani, a szakmában sokan vélekednek úgy, hogy a tulajdonos valamelyest elveszi a kormánykritikus hangok élét. A reklámokból élő magánmédia pedig tudatában van annak, hogy ha túlzásba viszi a rendszer bírálatát, könnyen elveszíthet pár hirdetőt.
„Egyik trágárabb, mint a másik”
A nyomtatott lapok piacára nagy hatással volt az a 2016-ban hatályba lépett törvény, amely 20 százalékban maximálta a médiavállalkozásokban a külföldi tulajdoni hányadot – így került a három nagy nyugati kiadó birtokában lévő Vedomosztyi napilap és az Axel Springer tulajdonolta Forbes havilap is helyi befektetők kezébe.
És hogy ez miért baj? Egy beszélgetőpartnerem így fogalmazott: „Ha külföldi kézben vagy, nincs kit felhívni, ha le akarnak vetetni veled egy cikket.” Ezzel szemben a szabadon dolgozó szerkesztőség a helyi tulajdonosok egyéb érdekeltségeit veszélyeztetheti. A Forbes tulajdonosváltása után hamar híre ment, hogy Alekszandr Fedotov (mostanra már csak volt) tulajdonos beleszólogat a tartalomba, Elmar Murtazajev főszerkesztő pedig 2016 elejére besokallt, és beadta a lemondását.
A gazdasági válság és a reklámpiaci kihívások miatt amúgy is gyengélkedő lappiacon már jó ideje kavarnak a rendszerhű oligarchák. Az egyik legismertebb politikai napilap, a Kommerszant tulajdonosa, Aliser Uszmanov üzbég származású milliárdos például független információk szerint többször is politikai okokból távolíttatta el a lap csatolt kiadványainak főszerkesztőit, és sugallatára többször is elhallgattak a lapban fontos híreket.
A legnagyobb figyelmet az a 2011-es eset keltette, amikor a kiadó vezetője és a Kommerszant Vlaszty magazin főszerkesztője is távozni kényszerült, miután a lapban megjelent egy fotó egy szavazócéduláról, rajta a „Putyin, húzz a faszra!” felirattal. „A férfi nemi szervre nagyon sok szó van az oroszban, és egyik trágárabb, mint a másik – de nálunk mind közül a leggorombább szerepelt” – mesélte a lap egyik munkatársa.
| ||
A legenda szerint a tulajdonost hajnalban ébresztette Putyin telefonhívása, s az orosz elnök ordítva kérte rajta számon, mit művel a szerkesztősége. „Még ha figyelmen kívül hagyjuk is, hogy az újságokban nem szabad káromkodni, az egész helyzet rémesen kínos volt Uszmanovnak.” Nagyjából ezzel egy időben a Gazeta.ru híroldal főszerkesztője azért távozott, mert a tulajdonosok leszedettek az oldalról egy felhívást, amelyben olvasóikat arra kérték, jelentsék, ha az országgyűlési választás idején csalásra utaló jeleket látnak.
A Russzkaja Planeta főszerkesztőjét 2014-ben azért rúgták ki, mert az anyagaik nem tették eléggé nyilvánvalóvá, hogy Oroszország „szuverén nemzet” és az „orosz civilizáció” otthona. Legutóbb Mihail Prohorov – pedig ő 2012-ben még az elnökségért is elindult – nagy valószínűséggel a Kreml kifejezett kérésére rúgta ki az RBC napilap vezetőségét az után, hogy a lap több oknyomozó anyagot is megjelentetett az elnök legbelsőbb körének ügyleteiről.
Ha a tulajdonost nem lehet szép szóval rávenni, hogy járjon a Kreml kedvében, akadnak más eszközök is. Az orosz parlament alsóháza március elején fogadta el, Putyin elnök pedig a minap írta alá azt az új törvényt, amelynek értelmében a Roszkomnadzor letilthat olyan honlapokat, amelyek „hamis híreket” osztanak meg, és büntetheti azokat, akik megsértik a hatóságokat vagy az állami szimbólumokat.
Szelektív törvények
„Ennek hatására tovább bővülhet a lehetséges büntetések alapja. De a többi represszív törvényhez hasonlóan ezt is csak alkalmanként és szelektíven fogják használni” – véli Andrej Kolesznyikov. Már most is létezik számos olyan törvény, amely valamely magasztosnak látszó cél érdekében lehetőséget adhat a Roszkomnadzornak, hogy figyelmeztessen vagy büntessen médiumokat: az újságíróknak egyebek mellett tilos népszerűsíteniük az öngyilkosságot, a drogokat vagy a terrorizmust. Azt a kiadót, amelyet egy évben kétszer is figyelmeztetni kell rossz magaviselete miatt, akár be is lehet záratni.
| ||
A jogszabályok megfogalmazása rendkívül homályos, így azokat betartani sem könnyű. Az elmúlt évek példái azt mutatják, a legártatlanabbnak tűnő cikk is alapot szolgáltathat a büntetésre. A Lenta.ru hírportál főszerkesztőjét, Galina Timcsenkót például azt követően rúgták ki, hogy a lap figyelmeztetést kapott, amiért az egyik cikkük egy ukrán nacionalista vezetővel készült interjúra mutató linket tartalmazott.
A szibériai 7X7 weblapra azért róttak ki tavaly pénzbüntetést, mert egy interjúalanyuk szerint a szintetikus drogok még a heroinnál is veszélyesebbek – ezzel a hatóságok szerint a heroinnak csináltak propagandát. Az Eho Moszkvi egyik munkatársát pedig azért bírságolták meg, mert úgymond igazolni próbálta a terrorizmust: egy FSZB-irodában robbantó 17 éves kamasz esetét kommentálva azt állította, hogy egy olyan elnyomó rendszerben, ahol ellehetetlenítik a politikai aktivizmust, a fiatalok egy része azt gondolhatja, nincs más megoldás, csak az erőszak.
„A Roszkomnadzor politikai eszköz, ezért teljességgel kiszámíthatatlan, és néha vadállat módjára működik” – magyarázza Nyikulin, miért van az, hogy néha teljesen érthetetlen okok miatt bírságolnak, miközben máskor hónapokig szélcsend van. Ezzel próbálják meg öncenzúrára és túlzott óvatoskodásra bírni a szerkesztőségeket. Nyikulin szerint a szerkesztők kerülik azokat a cikkeket, amelyek miatt bíróság elé citálhatnák őket – még akkor is, ha tudják, az eljárás végén bizonyíthatóan nekik lenne igazuk.
„Nincs se idejük, se pénzük arra, hogy az igazukat bizonyítsák” – mondja. Egy másik szabadúszó újságíró, Okszana Baulina tapasztalatai is hasonlóak: „Még az úgynevezett független sajtó egy része is homályosan fogalmaz és rendszeresen eufemizmusokat használ, olyanokat, mint hogy »egy ember, akinek a neve megegyezik ennek meg annak a politikusnak a feleségével vagy öccsével«. Nem merik nevükön nevezni a dolgokat.”
A politikai újságírásból vezethetne menekülő út az életmód-újságírás és a divatlapok világába, de Baulina tapasztalata szerint a valóság ott is utoléri a kollégákat. A 90-es évek elején kezdett el televíziós újságíróként dolgozni, de a növekvő állami befolyás miatt hamar úgy érezte, túl sok kompromisszumot kellene vállalnia. „Azt gondoltam, elmegyek valami szórakoztató laphoz, és sikertörténeteken keresztül nyitom fel az olvasók szemét. De ez nem így működik, a politika mindenhol jelen van.”
Egy utazási magazinnál például azért mondott fel, mert abban a Krím elfoglalása felett örvendező cikk jelent meg. „A divatlapok is teljesen átpolitizáltak. Tele vannak politikusok felesé-geivel és lányaival, másrészt mindennapos a cenzúra, hiszen félve attól, hogy homoszexuális propagandának nyilvánítják, még olyasmit se mernek leírni, hogy Yves Saint-Laurent divattervező egy férfival élt párkapcsolatban.”
(Moszkva/Szentpétervár)
Riportunk elkészültét a varsói MOST médiaprogram támogatta. A következő rész azt mutatja be, hogyan tudnak a független újságírók minden nyomás ellenére tovább dolgozni, és hogyan indult el az elmúlt években számos új oknyomozó médiaműhely.
