A február 24-én kirobbant ukrajnai háború miatt több mint 12 millió ember hagyta el otthonát, az ország más részére, vagy a külföldre menekülést választva. Főként nők és gyerekek, valamint idősek érkeztek a határokhoz. Rossz fizikai állapotban, fáradtan, kimerülten, éhezve, sokszor mindössze egy szatyorral a kezükben. Magyarországon legfőképp a civil és egyházi karitatív szervezetek, önkéntesek segítettek nekik - a menekülők pedig beléjük helyezték bizalmukat.
Fotósorozatunkban a háború okozta átmeneti életet (tranzitlétet) igyekeztem bemutatni Magyarországra menekült ukránok sorsán keresztül. Itthon civil kezdeményezésként pár nap alatt kiépült egy önkéntes alapú szálláskereső és adományozó rendszer, ahova családok, magánszállások, cégek jelentkeztek be. Több hónapig tartó látogatások alkalmával menekültek nem hétköznapi történeteit hallgattam végig, hogy mintegy elrettentő példaként megosszam a világgal. A portréfotók mellett egy számukra meghatározó tárgyról is készítettem képeket, amiket magukkal tudtak hozni. Az egyik anyuka elbúcsúzás közben a fülembe súgta, valószínűleg én csináltam róluk az utolsó közös családi képet (az orosz származású dédmama ugyanis hazautazott Moszkvába).
Arra a kérdésemre, hogy sikerül-e megvédeni Ukrajnát, mindenkitől pozitív választ kaptam: „Ukrajnának szép, Oroszországnak borzalmas jövője lesz. Ahhoz, hogy Putyin ebből pozitívan jöjjön ki, nagy csodákra van szükség. Ukrajnát az egész világ támogatja, Oroszországot pedig a náci birodalomhoz hasonlítják.”
Margarita a mai napig összerezzen a hirtelen zajoktól. Számára a biztonság mellett a csend és a nyugalom volt a legfontosabb, amire Magyarországon vágyott. Kisfiával, Daviddal visszament egy hétvégére Kárpátaljára, hogy (valószínűleg utoljára) elbúcsúzhasson a katona férjétől, akit az ország leghevesebb harcok sújtotta déli részére vezényeltek.
Aleksza és öt éves kislánya március 3-ig bírták elviselni a folyamatos robbanásokat városukban, Bolsaja Dimerkában. Amikor a szomszéd házat teljesen megsemmisítette egy becsapódott fehérorosz rakéta, nekiindultak a kicsit sem veszélytelen útnak. „A humanitárius folyosón ránk, civilekre is lőttek az oroszok. Ez háborús bűn, és nem értem, hogy hiheti bárki, hogy az ezt rögzített fotók és videók álhírek.” A házuk kulcscsomóján az egér egy talizmán, ami már gyerekkora óta megvan, és mindenhova viszi magával. „Február 24-ig normális életem volt, imádtam a barista munkám, szerettem az otthonom. Azóta ezeket elvesztettem és már csak a remény maradt számomra a folytonos félelem mellett.”
Jana két gyermekével, Zlatával és Danyával érkezett Magyarországra. Húga Budapestről segített nekik. Férje kint maradt harcolni, az ő nagymamája látszódik a fotón, ahogy romos otthonuk előtt áll Kirovohradban. Egy menekültszállón laknak a Pest megyei Bagon száz hasonló történetű sorstársukkal. „Itt minden anyukának ugyanaz a traumája, segítjük egymást, összetartunk. Egy nagy családként élünk, mindenünket megosztjuk, próbáljuk lefoglalni magunkat, szórakoztatjuk egymást, együtt főzünk, takarítunk.”
Timofej anyukájával és a barátaival napokat töltött egy kijevi metróállomáson. Rengetegen kerestek ott menedéket rajtuk kívül; nem volt mit enni, nem volt áram, kezdetben pedig mindenki a földön és a lépcsőkön aludt. Csak túl akarták élni valahogy a borzalmakat. Beesett oda egy töltényhüvely, amit Timofej elrakott emlékbe. A záhonyi menedékszállón pihentek meg pár napot a hosszas utazás után, majd továbbindultak Csehországba.
Inna és két fia (Vladik és Roman) Fastivból érkezett Magyarországra, ahol a férje, Jaric már két éve dolgozik. Inna minden reggel és este imádkozik az otthon maradt anyukájáért (egyszer hazautazott érte a háború alatt már, de nem tudta magával hozni), aki úgy köszönt el tőlük, hogy „ő nem fél, mert megsegíti a jóisten, ő itt született és itt fog meghalni”. Már a 2014-es háború alatt is csak a kertészkedéssel tudta magát megnyugtatni, ami a pesti befogadó családnál is nagy szerepet játszik életében. Emléktárgyaik közül két keresztelői nyakláncot és pár régi fényképet tudtak magukkal hozni. Jelenleg albérletben laknak Budapesten, mindkét szülő dolgozik.
Katya Kijevből menekült családjával egy Csernyihiv közeli faluba rokonokhoz. Azt gondolták, nagyobb biztonságban lesznek. Hetekig a sötét pincében éltek (tizenöten), míg egy titkos kimenekítő konvojjal el tudtak menekülni fiával, Petróval és anyjával, Allával. A pincében egymásnak készítettek karkötőket egymást védelmező szimbólumként. Most Rigában élnek, egy partneriskola biztosít nekik szállást és Katyának angol tanári állást.
Lesja családja Dnyipropetrovszk megyéből menekült el. Az utazás alatt szét kellett válniuk (páran Görögországon keresztül érkeztek), végül Budapesten találkoztak újra mind a heten, most Szlovákiában élnek. A képen szereplő sógora és két nagyfia önként vonult be a seregbe. Nem mondhatják meg, hogy hol harcolnak, csak annyit hogy az ott lévő városokat már porig rombolták az oroszok. Március 18-án hosszabbították meg egy hónappal a hadiállapotot Ukrajnában; akkor még reménykedtek, hogy nem fog tovább tartani a háború, és haza tudnak menni.
Anna és kislánya, Szvetlana 58 óra alatt értek el Krivij Rihből Budapestre hat különböző közlekedési eszközzel. Az egyik vonat 17 órán keresztül állt a puszta közepén, mert nem tudtak továbbmenni lövöldözés miatt. Szvetlana nagyon félt Ukrajnában a folytonos bombariadóktól; amikor Budapesten is tartottak egy szirénapróbát, annyira megviselte, hogy két napig az ágyban feküdt depressziósan, játékállatkáit magához ölelve. Anyukája egy libanoni étteremben kapott munkát, Szvetlana pedig piarista iskolában tanul. Anna szeretne nálunk letelepedni hosszabb időre, kémiai laboránsként dolgozna a szakmájában.
Marija („Mami”) három kisebbik fiával, Ruszlánnal, Alberttel és Vitalijjal Kárpátaljáról, Szolyváról jött Gyömrőre. Egy helyi család fogadta be őket férjével együtt. Az apa már több éve Magyarországon dolgozik, így támogatva a kint élő rokonokat, viszont fel kellett mondania, hogy együtt lehessen a családjával (munkásszállón ugyanis nem élhet a család). A nagyobbik fiúkat besorozták; remélik, hogy nem irányítják a frontra, csak a nyugati országrészen kell szolgálnia.
Nágya a háború első napjaiban kijevi lakásában tartózkodott egyedül. A bombázások alatt annyira félt, hogy egész nap rajta volt egy katonai sisak, abban aludt és fürdött is. Bombázásokkor egy apró ablaktalan helyiségbe menekült. A Kijevi Filmművészeti Egyetemen jelmeztervező, jelenleg egy barátnőjénél él Kölnben.
Egy négygenerációs menekült család legidősebb tagja Lesja, aki a háború kirobbanásának napján, február 24-én lett 93 éves. Lánya, Olga hozta magával az édesapját ábrázoló fényképet. A férfi a II. világháborúban harcolt, később Magyarországon halt meg, és itt is temették el. Ezért úgy érzik, hogy valamennyire kötődnek ide. Autóval indultak útnak Kijevből, mert számukra „ez a háború olyan, mint az orosz rulett, nem tudod, hogy másnap kinek a házára lőnek majd”. A dédmama nem tudott továbbutazni velük Amerikába, így őt először elvitték Belgrádba egy rokonukhoz, aki később hazavitte Moszkvába.
Natasa fiával, Nikitával és lányával, Szasával egy héttel a háború kitörése után döntött az indulás mellett, mert féltek, hogy városukat, Odesszát is ostrom alá veszik az oroszok. Moldován és Románián keresztül jöttek, hat különböző vonattal jutottak el Budapestre. Innen Németország felé vették az irányt. Egy hátizsákkal vágtak neki az útnak; Natasa csak a fiának hozott pár ruhát, élelmiszert és a kedvenc plüssállatát, egy tigrist.
Julijának nagyon nehéz volt hátrahagynia a férjét, „tíz év alatt egyszer sem voltunk külön”. Két fiukkal Kijevből indultak autóval, ám a családfőnek a sokadik próbálkozás után sem sikerült átjutnia a határon, így hárman jöttek csak Magyarországra. „Korábban ki akartam próbálni az életet más országokban, nem szerettem Ukrajnát. Oroszul beszélek, ahogy sokan mások Kijevben, és utáltam, hogy kényszerítenek minket az ukrán nyelvre. Most már inkább otthon szeretnék élni és újjáépíteni az országom, és szerintem egyre többen vagyunk, akik így gondolkodnak.” Pár hét itt-tartózkodás után visszatértek Lvivbe, ahol újra egyesült a család. „A nyakláncot meditáláskor veszem fel, mert akkor megnyugszom és el tudok tekinteni a háborútól.”
Marina a kislányával, Kirával menekült el a 14 napig blokád alatt álló Szumiból. Az utcájukba egy nagyobb rakéta csapódott be, sokan meghaltak és megsérültek. Rögtön másnap el is indultak autóval egy humanitárius folyóson Lviv felé. Férje a gödi Samsungban dolgozik, így egyértelmű volt, hogy Budapest felé veszik az irányt. Marina számára a kislánya a mindene, őt akarta elhozni minél hamarabb (elhozta magával egyik régi naplóját is, amiben benne van Kira születése). „A gyerekek jól vannak itt, de tudják, hogy szörnyű dolgok történnek Ukrajnában, ám nem mondunk el nekik mindent. Mindig hangsúlyozzuk, hogy a katonáink megvédenek minket és az otthonainkat, minden rendben lesz.”
Jelena nővérével együtt menekült el Harkivból a háború második napján. Szüleik otthon maradtak, hogy megvédjék a városukat és az idősebb rokonaiknak gondját viseljék. Jelena mindenképp magával szerette volna hozni kiscicáját, aki nagyon meg volt rettenve a hangos robbanások miatt.
Címlapképünkön: Timur 16 éves diák, anyukájával, Jekaterinával menekült Odesszából Budapestre, ahol hetekig két másik ukrán családdal laktak egy családi házban. „Az első nap maga volt a pokol, de tisztában vagyunk a helyzettel, alkalmazkodunk és mostanra már megszerettük egymást.” Azóta Potsdamban élnek.
