Szerdán reggel elsőként a Keleti pályaudvarra mentem, hogy saját szememmel lássam, miként zajlik a Budapestre érkező ukrajnai menekültek fogadása, ellátása és tájékoztatása. A közösségi médiában özönlenek ugyanis a képek és videók, amelyekből egyértelmű volt, hogy a Nyugati pályaudvar mellett itt is szükség van civil segítségre. Sokan, köztük rengeteg követővel rendelkező magyar civil informál saját felületén tömegeket, és amire hirtelen szükség van, az rövid időn belül meg is érkezik, a lakosság összefogása tényleg példaértékű.
De kezdjük a vonatokkal: a menekülteket szállító járatok hektikusan érkeznek, ez talán ilyen helyzetben természetes, a Keletibe pedig Romániából fut be a legtöbb, menekülteket is szállító szerelvény. Kevesen lézengtek a pályaudvaron, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által felállított fogadórészleg sem akkora, mint amekkorát előre elképzeltem. A pályaudvar parkoló felőli szárnyában található sátor alatt mindent megtalálni, amire hétköznapokon egy átlagembernek szüksége lehet, a sátorral szemben pedig sörpadok kaptak helyet, amelyeken az étkezés is megoldható, és pihenni is lehet.
Pániknak nyoma sem volt, és feszültség sem lengte be a teret.
Nem a káosz az úr
A civilek szerint sem voltak nagyobb problémák a helyszínen. Azonban az információhiányra sokan panaszkodnak: senki sem közölte például a menekültekkel, hogy a MÁV-tól ingyenesen kapható szolidaritási jegy mellé meg kell venni a helyjegyet, és azt sem, hogy az utazásuk csak a magyar államhatárig érvényes. Persze kívülről szemlélve ez egyértelműnek és banálisnak tűnhet, de miután erről több menekültet is megkérdeztem, gyorsan kiderült, hogy egyáltalán nem az. Sokan közülük életükben nem jártak még Magyarországon, és amikor felszállva egy nemzetközi vonatra azt mondják nekik, hogy az utazásuk ingyenes, azt gondolják, hogy az országhatáron túl is az.
Nagy számban van jelen a rendőrség, a katasztrófavédelem, és itt vannak a közterület-felügyelők is, a parkolóban pedig melegedő buszok várják az érkezőket. De szerdán nem volt hideg, szinte senki nem ült rajtuk. És bár a Keletiben valóban nem vészes a helyzet, mégis
zavarbaejtő volt azzal szembesülni, hogy nincs ingyenes vécé, az ugyanis 200 forintba kerül.
A segítő kezek itt nagyrészt hivatásos civilek voltak. Őket könnyű kiszúrni, rikító piros ruhát viselnek. Segít nekik egy-két tolmácsnak állt hétköznapi ember, nyakukban a tolmácsolást jelző táblával járkálnak fel és alá. Általában ukránul, angolul és persze magyarul, esetleg egyéb más nyelveken beszélnek. Amikor arról érdeklődtem a máltaiaknál, hogy szükségük van-e még civil segítségre, ott és akkor azt a választ kaptam, hogy jelenleg nincs, de ha van időm, esetleg segíthetek behozni néhány adományt, ugyanis éppen akkor érkezett egy férfi, aki ismerőseitől gyűjtött össze egy személyautónyi ételt és ruhát. Kalákában percek alatt bekerült a rakomány.
Fogadás a királyi váróban
Innen aztán a Nyugati pályaudvarra vettem az irányt. A közösségi médiában tapasztaltak alapján itt azért nagyobb mozgolódásra számíthattam, de amivel szembesültem, az megdöbbentett. A 4-es, 6-os villamos felől érkezve, a főbejáraton belépve még semmi különös nem látszott, a szépen felújított Eiffel-csarnok átlagos, hétköznapi forgalommal működött, azonban a pályaudvar parkolója felőli hátsó szárnyban elképesztő látvány fogadott. Megszámlálhatatlanszor jártam már ezen a pályaudvaron, de nem láttam itt még egyszerre ennyi embert. Ránézésre - és későbbi rendőri információim alapján is - nagyjából kétezer ember zsúfolódott össze. És nagyrészt mind indiai volt. De erről egy kicsit később.
Szerda reggelig a pályaudvar főbejáratánál fogadták a civilek a menekülteket. A helyzetre elsőként a Magyar Református Szeretetszolgálat reagált, hivatásos önkéntesei azonnal felvették a ritmust, az irányításukkal tudtak segíteni a nem hivatásos önkéntesek, a sokszor adományokkal érkező civilek is, akik leginkább a szükségletek szétosztásában, információban, tolmácsolásban, fuvar- és szállásszervezésben voltak az érkezők segítségére. Szerdára azonban átköltöztették az ételeknek és mindenféle egyéb szükségleteknek helyet adó pultokat, egyenesen az impozáns királyi váróba, ami ránézésre sem túl tágas, sokszor elő is fordult tumultus. Mindenesetre a reformátusok és a Magyar Vöröskereszt mellé megérkeztek a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, valamint a Hit Gyülekezete Segélyszolgálat hivatásos önkéntesei is.
Amikor először beléptem a királyi váróban felállított két asztalsor közé, a lábak alatt néhány segítővel körülvett asszony feküdt. Láthatóan rosszul volt. Pokrócot terítettek alá, mellette aggódó férje térdelt. Ugyanilyen jelenetet a nap folyamán aztán többször láttam, minden egyes alkalommal a hideg kőre terített pokrócon zajlott az ellátás, hivatásos ápolói segítség nélkül, a civilekre bízva a mentők riasztását, akik viszont sosem késlekedtek. Érthetetlen azonban, hogy az érkezők egészségügyi ellátására senki sem készült: nyilván a civilektől nem várható el minden, ezért a kormánynak kellene részt vállalnia a szervezésben, amit a háború kitörése óta eltelt egy hét alatt sem sikerült megtennie. Nincs tehát egészségügyi sátor a Nyugati pályaudvaron, pedig az ide érkező emberek közül rengetegen már napok óta úton vannak, sokan közülük teljesen kiszolgáltatva a lakosság adakozásának.
De mit csinál a kormány?
Ausztriában, a bécsi pályaudvarokon nem csupán álalános egészségügyi ellátás várja a Magyarországról tovább utazó menekülteket, de mentális egészségüket is szakemberekre bízta az osztrák kormány, ráadásul a pályaudvarokon is kialakítottak néhány átmeneti alvóhelyet, hogy a legrászorultabbak megpihenhessenek.
Ilyen Budapesten nincs. De Bécs abban is előrébb jár a budapesti helyzethez képest, hogy ott központilag felállított információspultokkal segítik az érkezőket, és igyekeznek minden, az utazással és az uniós jogokkal és szabályokkal kapcsolatos kérdésre megadni a választ. A Nyugatiban számtalan olyan ukrán és kárpátaljai magyar menekült kilátástalan kérdezősködését hallgattam végig, amelyre egy átlagos állampolgár nem tud válaszolni: mit csináljon például egy olyan hattagú család, amelyben a két gyerek és a két szülő ukrán-magyar kettős állampolgár, a nagypapának ukrán útlevele, a nagymamának viszont csak ukrán személyije van? Beengedik-e a nagymamát Németországba? Bármennyire is igyekezett mindenki, a kérdezők legtöbbször nem kaptak egyértelmű választ, csak talánok, esetlegek hangzottak el.
A helyszínre kirendelt rendőrök sem tudják erre a választ. A megkérdezett, hivatásos és nem hivatásos civilek válaszai alapján nem is azért rendelték ki őket, hogy a rendfenntartás mellett a menekültek egyéb problémáit oldják meg (természetesen nekik ez érthető okokból nem is feladatuk), hanem hogy azokat szűrjék ki az érkezők közül, akik a 2015-ös első nagy szíriai hullám idején Ukrajnában rekedtek, és most ismét egy háború borzalmai elől menekülve lehetőségük lett az Európai Unió területére lépni. Többen beszámoltak arról, hogy kedden éjszaka nagyjából ezer-ezerötszáz, különvonattal Budapestre érkező ilyen menekültet szállított el a rendőrség pillanatokat alatt. Hogy hová, azt senki sem tudja, a rendőröket kérdezgetve pedig nem kaptam választ. Minden másban viszont nagyon közlékenyek, kedvesek és segítőkészek mind a rendőrség, mind a katasztrófavédelem, mind pedig a közterület-fenntartó emberei. A nyelvtudás hiánya persze sokszor jelent nehézséget a számukra és az érkezők számára egyaránt, de jellemzően ez hamar megoldódik, az önkéntes tolmácsok kéretlenül odamennek segíteni egy-egy nehezebben koordinálható pillanatban.
A menekültek vonatai a 10-es vágányra érkeznek. Amikor befut egy szerelvény, a civil önkéntesek információs tábláikkal felvonulnak a peronra, a rendőrök kisebb csoportokban beállnak az ajtók elé, az önkéntes tolmácsok igyekeznek melléjük férni, és azonnal segítenek az eligazításban, hogy ki merre menjen. Vannak, akik úgy szállnak le, mint az átlagos turisták, tudják, hová mennek tovább és mivel. Mások útbaigazítást kérnek. Sokan azonban teljesen tanácstalanok, szinte azt sem tudják, hol vannak. Egyedül, családosan, mindenféle csoportban érkeznek az ilyen emberek, őket kell a leginkább segíteni: a királyi váróban berendezett segélyosztó pultokon túl melegedő buszok várják őket, valamint kisebb csoportokban a saját autóikkal ingyen fuvarozást vállalók és a szintén saját lakásaikba menekülteket ingyen befogadók. Egyeztetnek, megbeszélik, ki hová és hogyan szeretne eljutni, kinek hány napra van szüksége szállásra. Mások a buszokon várakoznak, amíg elszállítják őket az átmeneti menekültszállásokra. És itt legalább van néhány ingyen használtó toi-toi kihelyezve.
Az indiaiak azonban ide már nem nagyon jönnek ki, őket rögtön a vonatról leszállva kis indiai zászlókat lobogtató külképviseleti segítők különítik el.
Ukrajnában rengeteg indiai fiatal tanul, a számuk elérheti a százezret is. És amíg a karhatalmat leszámítva Magyarország Kormánya láthatóan nagyon alacsony szinten van jelen, és alig-alig segíti legalább az egyébként sokszor kettős állampolgárságú, hivatalos papírral rendelkező kárpátaljai magyarokat, addig India budapesti külképviselete elképesztően jól szervezett munkával pillanatok alatt segítséget nyújt saját állampolgárainak. Az érkezésemkor fogadó tömeg 90 százaléka indiai állampolgár volt, és nagyjából másfél óra alatt el is tűntek: külképviseletük segítőkész, több nyelven beszélő munkatársai sorokba rendezték őket, és 20-30 fős, bérelt buszokkal szállították tovább őket a repülőtérre, ahonnan hazaindulnak Indiába.
És mit csinál Orbán Viktor?
Mindeközben Magyarország miniszterelnöke büszkén mond köszönetet a magyar lakosságnak, katonai helikopteren érkezve járja be a szerinte rendben lévő, azonban minden helyi beszámoló szerint kaotikus magyar-ukrán határt, a helyi polgármesterekre hárítva a feladatokat - és bezsebeli az elismerő szavakat. Amikor hazaértem a Nyugatiból, a koronavírus elleni oltás előregisztrációajkor megadott e-mail címemen egy Orbán Viktortól érkezett levél várt, amiben arra kér, hogy az Ukrajnában rekedt emberek megsegítésének érdekében hívjam a 1357-es Nemzeti Segélyvonalat, valamint utaljak pénzt a Nemzeti Számlaszámra. Átpörgetve a Facebookot pedig azt láttam, hogy a miniszterelnök Segítünk a bajbajutottakon! címmel kampányt indított, valamint 600 millió forintos humanitárius segélyszállítmányt jelentett be. Csak az arányok végett: Mészáros Lőrinc nem sokkal a háború kitörése előtt, egyetlen közbeszerzésen 838 millió forint közpénzt nyert. A menekültáradattal küzdő Záhony polgármestere, a független Helmeczi László viszont egy ma hajnali Facebook-posztjában arra kéri az állampolgárokat, hogy adakozzanak, mert már nincs pénzük egy nyamvadt melegedő sátor beszerzésére sem.
Pedig Orbán a határvidék polgármestereinek is azt ígérte, hogy minden segítséget megkapnak.
Szóval a menekültek a képmutató aligsegítségen kívül Magyarország Kormányától nem számíthatnak semmi jóra: az országot szemmel láthatóan nem Orbán Viktor, hanem a jóakaratú magyar állampolgárok, a bajban azonnal önzetlenül helytálló, pénzt és fáradságot nem sajnáló civilek, karitatív szervezetek, hivatásos és nem hivatásos önkéntesek és adakozó magánszemélyek, családok mentik meg a szégyentől.
A szerdai napom legmeghatóbb jelenete az volt, amikor egy háromgyermekes, láthatóan egyáltalán nem jómódú család hozta adományát a Nyugatiba. A két szülő egy zacskó mandarinnal érkezett, a három kicsi kezében pedig egy-egy használt plüssjáték volt, amikkel egészen odáig ők játszottak, ezeket adták oda az egyik önkéntesnek. És megköszönték, hogy ennyivel is segíthetnek.
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
