Azon pajkos kedvű hivatalnokok, akik egy norvég utcának a Boldog Erőszak nevet adták, vagy Clintonnak meg Fidelitynek (a szó jelentése hűség, de itt inkább a kubai diktátorra utal) neveztek el amerikai csomópontokat, esetleg a Nap nevet adták egy romániai jéggyár utcájának, bizonyára csak mosolyt szerettek volna csalni az arcokra. De a Balkánon az utcák átnevezgetése ritkán ad okot vidámságra. Hisz itt az egymás sarkát taposó rezsimek az utcák és terek átnevezésének üdvös gyakorlatában találták meg az olcsó és egyszerű módját annak, hogy elvegyék elődjük legitimációját, és ráerőszakolják saját ideológiájukat, értékeiket a közre és annak tereire. Ferenc Józseftől kezdve Hitleren, Mussolinin vagy épp Titón át egészen a demokratikus(abb) kormányokig mit sem változott az ügymenet, melynek lényege a múlt eltüntetésében áll.
A legtöbb balkáni országnak a helyi rendszerváltás után szinte első dolga volt, hogy megszabaduljon szinte valamennyi utcanevétől. Bukarest lakói például egykor a Szocializmus Győzelme sugárúton masírozhattak, ma ezt ugyanott az Egység sugárúton tehetik. Szerbia körbe jár: a '90-es években az utcák visszakapták a szocializmus előtti nevüket, manapság viszont egyre többen a szovjet felszabadítókról, katonai vezetőkről, a Vörös Hadseregről, sőt, Leninről elnevezett utcákat szeretnék róni. Albánia nem küzd ilyen problémákkal: Tirana legtöbb utcájának ugyanis soha nem volt neve.
"Az utcanévnek majdnem ugyanaz a funkciója, mint a márkának: elmond egy történetet egy helyről, egy városról vagy egy országról" - magyarázza Iulian Puiu bukaresti grafikus.
Tirana és Bukarest a Balkán macsói. A románok erős kezű vallási és katonai vezetőikért rajonganak: a fővárosi utcák nagy része az ortodox egyház meg a hadsereg nagyjainak nevét viseli, bár - tán finomabb lelkületű honfitársaik kedvéért - az utcák majd' egyötödét az anyatermészetből vett nevekkel szerelték fel. Tiranában a névvel rendelkező utcák négyötöde nemzeti hősökre meg az albán történelem nagy pillanataira emlékezik. Szófia lakosai viszont szerfölött kulturáltak és igen tanultak: az utcáik negyvenkét százalékát művészekről, tizenhat százalékát tudósokról nevezték el. A belgrádi utcákat a nemzeti öntudat kísértete járja be. A város utcáinak majd' tíz százaléka a dicső múltra, több mint hetven százaléka a nemzeti hősökre emlékezik.
Egy utca - sok név
A nevek állandó változása miatt az egyes korosztályok gyakran másképp hívják ugyanazt az utcát, attól függően, hogy mi volt a neve gyerekkorukban vagy amikor oda költöztek. Haris Zaimovic, a szarajevói Nemzeti Levéltár igazgatója meséli: "Ugyanazt az utcát a nagyanyám a két háború közti nevén nevezte, a szüleim a szocializmus idején használatos nevén, én pedig az 1991-ben kapott nevét használom".
Bosznia-Hercegovinában a névváltoztatások nem csupán a szocializmus bukását követték le, hanem a háború és az ország de facto három (bosnyák, szerb és horvát) részre szakadását is. A változtatási mánia egyedül a főváros Tito marsallról elnevezett főutcáját kímélte meg, hisz sok bosnyák még most is a szívében őrzi az egykori jugoszláv vezetőt. A függetlenség kikiáltása óta keletkezett új utcanevek jobbára a bosnyák közösség növekvő befolyására utalnak; nem egy közülük az 1992 és 1995 közötti háború helyi és külföldi hőseire emlékezik. Az amerikai Kurt Schork például a Reuters főszerkesztőjeként tudósított Szarajevó ostromáról: ma utcája van ugyanott. (Schorkot 2000-ben Sierra Leonéban lőtte le egy orgyilkos - a szerk.) Az egyik leghíresebb riportja arról a bosnyák nőről és szerb férfiról, Admira Ismicről és Bosko Brkicről szólt, akiket orvlövészek lőttek le, amikor 1993-ban menekülni próbáltak az ostromlott városból. Az etnikai konfliktusokon felülemelkedő szerelem megrázó története bejárta a világot.
"Az emberek továbbra is a nemzeti és vallási hovatartozásuk alapján ítélik meg egymást" - kesereg Danis Tanovic Oscar-díjas rendező, a Mi Pártunk (Nasa stranka) nevű szervezet társelnöke. "Szeretjük az olaszokat, a franciákat, az amerikaiakat, de utáljuk a szomszédainkat. Ennyi változott az elmúlt 20 évben Szarajevóban" - fűzi hozzá a Senkiföldje és a Pokol rendezője.
Vissza az aranykorba
Romániában és Bulgáriában az átnevezés két alapelv szerint zajlott: a szégyenteljes kommunista uralom dicsőítését, de legalábbis becsülését jelző nevek leradírozása és a két háború közti, valamiért "aranykorként" emlegetett időszak neveinek visszaállítása volt a cél. Viták többnyire arról robbantak ki, hogy vajon újra táblára kell-e tűzni a náci szimpatizánsokat, és hogy le kell-e venni a kommunista rezsim szolgálatában állt, illetve az azt magasztaló közszereplőket. A legnagyobb viták olyan történelmi eseményeket megörökítő utcanevekhez kötődnek, amelyek eredete kuszán él az emberek fejében. Ilyen a szófiai November hetedike utca: a többség az 1917-es októberi forradalomhoz köti, holott ez a török uralom megszűnésének és egyben Bulgária függetlenné válásának dátuma. De viszály lett abból is, amikor egyesek szerettek volna Bulgária második világháborús miniszterelnökéről, Bogdan Filovról utcát elnevezni. Az eredeti foglalkozását tekintve történész és régész kormányfő baráti viszonyt ápolt Borisz királlyal és a fasisztákkal egyaránt. A névadás terve, amit a tudományos akadémia dobott fel, ádáz vitákhoz és a zsidó közösség meg néhány történész erőteljes tiltakozásához vezetett; végül elvetették.
A történet erősen hajaz Ion Antonescu marsall ügyére: Románia rossz hírű diktátorának (rém)uralma idején több tízezer zsidót és romát deportáltak, illetve gyilkoltak meg. Ám 1990 után számos utcát elneveztek a második világháborús mészárosról, aki sok román szemében (valamiért) igazi hős volt. 2003-ban, miután hivatalosan is bizonyítottá vált Antonescu bűnrészessége a holokausztban, nyilvános éltetése illegálissá lett, az utcákat pedig megint átnevezték. És Romániának nem ez az egyetlen baja. Bukarestben például egy utca a mai napig annak az Eremia Popescunak a nevét viseli, aki az ötvenes években a belügyminisztérium csapatainak parancsnokaként részt vett nagyjából 40 ezer, a kommunista rezsim ellenségeinek bélyegzett ember internálásában.
A belgrádi utcanevek problematikája jóval összetettebb a szomszédos államok hasonló ügyeinél. Ahogy Momo Kapor író megjegyezte, úgy tűnik, Belgrádban kevesebb idő kell egy új utca megépítéséhez, mint ahhoz, hogy megállapodjanak a nevében. Egy korai javaslat szerint a szerb utcák visszakapták volna a második világháború előtti nevüket. Belgrád elutasította Tito emlékének megőrzését a terek és az utcák nevében: Jugoszlávia felbomlása idején a marsall neve is eltűnt a táblákról: Belgrád főutcáját, a Tito bulvárt például a lényegre törő Szerb uralkodók utcájává keresztelték át: de csak hogy kisvártatva Milán király nevét adományozzák neki, és nagyjából mindegyik szerb uralkodó külön utcát kapjon. "Ez volt az első utca, amit átkereszteltek 1992-ben" - emlékszik vissza a történész Vladimir Dulovic, a belgrádi utcák utóbbi másfél évszázadával foglalkozó kötet szerzője. "Belgrád központjában egyetlen utca sem viseli már Tito nevét, de a külvárosban még van egy darab ilyen" - teszi hozzá. A későbbi döntéshozók a két háború közti időszak híres figuráinak neveire kaptak rá. A történet újabb tréfás csavart akkor vett, mikor az orosz nagykövet azon jó tanácsát kezdték fontolóra venni az illetékesek, miszerint adják vissza az utcáknak korábbi nevüket, kifejezve így Belgrád szovjet felszabadítói iránt érzett mély hálájukat.
"Nekünk, balkániaknak van ez a betegségünk, a változtatás rögeszméje" - mondja Jovan Cirilov drámaíró, azon bizottság korábbi elnöke, amely elsőként kezdett neki az utcák átnevezésének 1991-ben.
Egy rögeszme, ami elmúlt?
De nem csak a Balkán országai senyvednek a politikai változásokat köztéribe fordító törekvésektől. Németországban hasonló viták ütötték fel a fejüket a berlini fal leomlását és az ország újraegyesülését követően.
A majd' fél évszázados különélés és az egymással szöges ellentétben álló ideológiák miatt az egykori NDK-ban és az NSZK-ban - no meg a hozzájuk tartozó fél-fél Berlinben - dívó utcanevek köszönő viszonyban sincsenek egymással. 1991 júniusában a Bundestag megszavazta, hogy a fővárost telepítsék vissza Bonnból az újraegyesített Berlinbe, s a költözködés azon nyomban beindította a város köztereinek (szimbolikus) irányításáért folytatott harcot.
Az egyik legfőbb követelés az volt, hogy állítsák vissza a kommunisták eltüntette utcaneveket. Némi nyilvános civódás után 1993-ban a helyhatóság átpasszolta az ügyet egy független bizottságnak. Hat hónappal később a bizottság kiadott egy csokornyi javaslatot, amelyeket a következő elv szerint kalapáltak össze: "A második - jelenlegi - német demokráciának nincs oka becsülni azon politikusokat, akik aktívan közreműködtek az első német demokrácia romba döntésében". Azaz utcákat nem lehetett olyan emberekről elnevezni (illetve a nevüket megtartani), akik a világháború előtti weimari köztársaságot megtámadták, illetve megdöntötték. Ez a rész szólt a nácikról, a folytatás pedig a kommunistákról: azokat sem tolerálták, akik "1933 után azért szálltak szembe a nemzetiszocialistákkal, hogy azt egy másik totalitárius rendszerrel, a kommunista diktatúrával helyettesítsék" - írja Berlin szelleme című könyvében Brian Ladd.
Az egyik legtöbb vitát kiváltó ügy a szocialista feminista (vagy feminista szocialista) Clara Zetkin nevéhez kötődik, aki 1933-ban a náci hatalomátvételt követően halt meg Moszkvában. Zetkin 1919-ben lépett be a német kommunista pártba, ezzel a weimari demokratikus köztársaság ellenségévé varázsolva magát. A bizottság emiatt úgy döntött, mindenkinek jobb lesz, ha a Clara Zetkin Strasse visszakapja eredeti nevét: így lett az utca ismét Dorotheenstrasse, I. Frigyes porosz választófejedelem harmadik felesége után. A szerencsés asszonyka nászajándék gyanánt kapta anno urától a területet. Miután a bizottság kinyilvánította, hogy a Kelet-Berlinből a német parlamenthez, a Reichstaghoz vezető utca nem viselheti a parlamentáris demokrácia opponensének a nevét, baloldali és feminista csoportok tiltakozásba fogtak.
Az albániai Tiranában sok utcának nincs és nem is volt soha neve. Ez egyrészt jó, mert vita sincs róluk, másrészt rossz, mert a város számos pontjára nehéz eltalálni. A helyiek, ha útbaigazításért fordulnak hozzájuk, a keresett topográfiai ponthoz közeli, könnyen azonosítható tájékozódási pontokat, például minisztériumokat, iskolákat vagy szobrokat jelölnek meg az utazó számára.
Arta Kazazi, az albán postaszolgálat vezetője ígéri (és szavaiból kicseng az elveszett turista iránt érzett szánalom), hogy "egy-másfél éven belül minden normális lesz". A postások addig is a város szerkezetét és fontosabb épületeit ábrázoló skiccek segítségével működnek; a térképpótlékok két, ragasztószalaggal összeapplikált A4-es papír formáját öltik. Barázdált arc, alacsony termet, mogorva természet - Aslan, a sokat látott postás, miközben csomagokat pakol a teherautójába, elmagyarázza az ügymenetet. "Ha alapos keresés után sem találjuk a címzettet, visszavisszük a levelet vagy a csomagot a postára, majd három nap várakozás után visszaküldjük a feladónak."
A névtelen utcák jelenségének semmi köze a történelmi örökségért folytatott harchoz. Oka abban keresendő, hogy a rezsim bukása óta irdatlanul sok ember hagyta el vidéki otthonát. Az új urbanizáció őrületes építkezési lázban manifesztálódik, s az építkezések nagy része engedély nélkül, ennek megfelelően regisztráció híján zajlik. A tiranai mentősök ugyanazon kihívásokkal küzdenek, mint a postások. "Ha nem találom a címet, megpróbálok egy olyan helyen találkát megbeszélni a pácienssel, amit mindketten ismerünk" - mondja Astrit.
"Ha a beteg nem tud odajönni... nos, ilyen az élet! De eddig még senki sem halt bele."
(Fordította Iványi Zsófia)
Ez a cikk a Balkan Fellowship for Journalistic Excellence program részeként született. A program a Robert Bosch Stiftung és az Erste Foundation kezdeményezésére, a Balkan Investigative Reporting Networkkel együttműködve jött létre.
