Magyar Narancs: A Foreign Affairs magazin legfrissebb számában Elliot Abrams neokonzervatív külpolitikai szakértő, aki január óta az Egyesült Államok Venezueláért felelős nemzetközi küldötte, azt állította, hogy az elmúlt két évben nem láttunk komolyabb változásokat, s van egyfajta folytonosság a Trump-kormányzat és elődei külpolitikája között. Valóban?
Ivo Daalder: Ellenkezőleg. James M. Lindsay-vel (a nemzetközi kapcsolatok neves szakértője, jelenleg a New York-i Council of Foreign Relations agytröszt alelnöki posztját tölti be – a szerk.) közös könyvünkben (The Empty Throne – Az üres trón) amellett érvelünk, hogy nagyon is nyilvánvaló változások történtek. Trump ugyanis nem érdekelt abban, hogy az Egyesült Államok továbbra is vezető szerepet vállaljon a világpolitikában. Csupán azt akarja elérni, hogy Amerika legyen minden tekintetben az első, ami szöges ellentétben áll az ország 2. világháború utáni hagyományaival, jelesül azzal, hogy közelebb hozza egymáshoz a nemzeteket, és közös erővel próbáljon megoldást találni a közös problémákra.
Ennek fordított hátat Trump a rövid távú sikerek reményében – legyen szó kereskedelemről, honvédelemről vagy éppen a demokrácia mibenlétéről. Az ő felfogásában a győzelem átveszi az irányítás helyét – márpedig győzni úgy lehet, ha megverünk másokat, míg az irányítás azt jelenti, hogy érveket használva meggyőzünk másokat, hogy kövessenek minket. Ennek az új külpolitikának következtében gyorsan felszámolódik az a liberális, szabályokon alapuló világrend, amelyet épp az Egyesült Államok formált olyanná, amilyen.
| ||
MN: A líbiai beavatkozás idején Obama is úgy fogalmazott, hogy az Egyesült Államok a háttérből irányítja a missziót – a republikánusok hevesen kritizálták is érte. Az nem volt szakítás Amerika vezető szerepével?
ID: Egy kissé félrevezető retorikai fogás volt. A líbiai beavatkozásra nem kerülhetett volna sor az Egyesült Államok aktív részvétele nélkül – hiszen Amerika vezető szerepet játszott az ENSZ BT határozatának megfogalmazásában, amely a beavatkozás jogi alapját adta. Később pedig az Egyesült Államok vezette a nemzetközi missziót is az országban. Én voltam akkor az Egyesült Államok NATO-nagykövete, szóval nagyon jól emlékszem rá.
Az egész arról szólt, hogy mindenki tegye azt, amihez a legjobban ért: Franciaország, Norvégia, Belgium és az Egyesült Királyság vállalta a bombázást, mi azonosítottuk a célpontokat, biztosítottuk az információgyűjtést és az üzemanyag utánpótlását – ezt nevezte az elnök háttérből irányításnak. De a gyakorlatban sikerre vittünk egy koalíciós akciót – erről kell a valódi irányításnak szólnia.
Ugyanakkor az is igaz, hogy az elmúlt pár évtizedben az Egyesült Államok globális vezető pozíciója valamelyest megrendült Kína és más feltörekvő államok mellett. Az új nemzetközi környezet azt követelte, hogy változtassunk azon a módon, ahogy az Egyesült Államok vezető nemzetközi szerepet vállalt – és Obama pont ezt tette. Az elődeinél nagyobb hangsúlyt fektetett a nemzetek közötti együttműködésre – mint például a klímaváltozás esetében. A párizsi klímaegyezmény nem jöhetett volna létre, ha a kínaiak és az indiaiak nem vesznek részt a folyamatban. Ez teljesen más politika, mint az, amit a mostani elnök folytat: Trump hátat fordított az amerikai vezető szerepnek, és ezzel elszigetelte az Egyesült Államokat.
MN: Február 5-i évértékelő beszédében Trump azt mondta, hogy nélküle Amerika háborúba sodródott volna Észak-Koreával, de most rendeződik a két ország viszonya.
ID: Az nonszensz, hogy Trump megválasztása előtt a háború felé sodródtunk volna. Szó sem volt ilyesmiről. Az egyetlen olyan pillanat, amikor ennek az esélye felmerülhetett, akkor volt, amikor Trump 2017-ben rakétás srácnak nevezte Kim Dzsong Unt, majd a Twitterén azzal hencegett, hogy neki nagyobb a kioldógombja. Azt el kell ismerni, hogy ezután a retorikájára és a szankciókra építve sikeresen elindított egy diplomáciai folyamatot. Csakhogy mindössze két ember vesz ebben részt, Kim Dzsong Un és Donald Trump.
Az olyan kérdéseket, hogy hogyan lehetne békét teremteni a Koreai-félszigeten, s hogyan kezeljük az atomprogram és a biológiai fegyverek keltette fenyegetést, nem lehet úgy megoldani, hogy csupán az ország vezetői folytatnak párbeszédet. Komoly diplomáciai munka kell hozzá, aminek nyomát sem látni. Azért lesz második csúcstalálkozó is a kettejük közt, mert az elsőn az égvilágon semmit nem sikerült elérni.
| ||
MN: Miért csak a vezetők folytatnak megbeszéléseket?
ID: Az elnök személyes döntése ez. Úgy gondolta, rögtön csúcstalálkozóval indít, még azelőtt, hogy lehetőség nyílott volna a diplomácia szintjén közeledni. Kim Dzsong Un pedig leszűrte a tanulságot: azzal tud sikereket elérni, ha közvetlenül Trumppal intézi az ügyeit. De ha minden az elnökön keresztül történik, a végén nagyon kevés dolgot sikerül ténylegesen elrendezni – hiszen az összes ország abból fog kiindulni, hogy jobb várni, amíg Trump meg nem próbálja őket lekenyerezni.
MN: És mi a helyzet Iránnal? Trump a szöges ellentétét csinálja annak, amit Barack Obama 2015-ben az atomegyezménnyel útjára indított.
ID: Trump nemcsak Obama, de az EU, Oroszország és Kína korábbi erőfeszítéseit is semmissé tette. Még mindig nem értem, miből gondolja azt, hogy jobb egyezményt tud tető alá hozni. De rejtély az is, hogyan tudná még szigorúbb keretek közé szorítani az iráni atomprogramot úgy, hogy közben hátat fordít a működő egyezménynek, és nem hoz létre új stratégiát, amivel bevonhatná Iránt az egyeztetésbe. Az elnök szeret hangzatos kijelentéseket tenni, de a problémamegoldással nem foglalkozik – a stratégiai gondolkodás nem az erőssége. Trump a gesztusok embere, de végeredményben nem csinál semmit.
MN: Venezuelában viszont sikerült az európaiakkal összhangban cselekednie, amikor nemrégiben Juan Guaidó ellenzéki vezetőt ismerte el átmeneti elnöknek.
ID: Venezuela nyilvánvaló kivétel. Itt nemcsak komoly lépéseket tett, de meggyőzte az európai szövetségeseket is, hogy támogassák. Talán szerencsésebb lett volna, ha a régió államai vállalják a vezető szerepet ebben a helyzetben – de ez csak taktikai kérdés. Stratégiailag viszont jónak látom, hogy az Egyesült Államok együttműködik a térség fontos hatalmaival és az európaiakkal egy közös cél érdekében.
MN: Kik befolyásolják leginkább Trump külpolitikáját?
ID: A saját ösztöneire hallgat – legalább harminc éve elég konzisztensen hangoztatja, hogy az Egyesült Államok túl nagy árat fizet azért a vezető szerepért, amit a külpolitikában játszik, és mindenáron vissza akarja ezt fordítani. Ezt teszi akkor, amikor a NATO-t vagy a biztonsági együttműködéseket kritizálja, vagy kihátrál nemzetközi egyezményekből. Az elnöksége első két évében több tanácsadója is próbálkozott azzal, hogy más irányba terelje a politikáját, azaz rávegye, hogy ne fordítson hátat az iráni egyezménynek, ne konfrontálódjon Észak-Koreával, ne vessen ki magasabb vámokat a szövetségesek termékeire, de ezek az emberek mára vagy repültek, vagy megunták a hiábavaló küzdelmet, és önszántukból távoztak. Most olyanok veszik körbe, akik ismerik az ösztöneit, hasonlóan gondolkoznak a világról, vagy legalább képesek ellenkezés nélkül kivitelezni azokat a feladatokat is, amelyekkel nem értenek egyet. Ez igaz Mike Pompeo külügyminiszterre, John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadóra vagy Patrick Shanahan védelmi miniszterre is.
MN: Az évértékelőben Trump barátságosabb hangot ütött meg a NATO irányában, például az örömét fejezte ki, hogy sikerült százmilliárd dollárnyi plusz védelmi kiadásra rábírni a szövetségeseit.
ID: Az évértékelőt az újraválasztási kampánya kezdetének is tekinthetjük. Próbálja learatni a babérokat olyasvalamiért, ami nem is teljesen neki köszönhető. Az európaiak leginkább azért költenek egyre többet védelemre, mert Vlagyimir Putyin egyre nyilvánvalóbb fenyegetést jelent számukra. Másrészt ezek a kiadások már öt éve nőnek, egyáltalán nem Trump megválasztásával indult el ez a folyamat. Ő viszont megpróbálja azt a látszatot kelteni, mintha Európa azért növelte volna a védelmi kiadásait, mert ő a kezdetek óta azzal vádolja az EU-t, hogy komoly összegekkel tartozik Amerikának. Azt nem hiszem, hogy ettől megkedvelte volna a NATO-t.
MN: Trump megígérte, hogy kivonja csapatait a Közel-Keletről, de nem sokkal később visszakozni látszott.
ID: Szíriáról az elnök azt mondta, hogy egyrészt le szeretné győzni az Iszlám Államot, és amilyen gyorsan csak lehet, ki akarja vonni onnan a csapatait. Szerintem egy kicsit elhamarkodottan beszélt az ISIS legyőzéséről, le is lassította a kivonulást, de áprilisra vagy májusra az amerikai katonák elhagyják Szíriát – hiszen ezt mondta az elnök, és az ő szava szent.
MN: Még mindig sok a betöltetlen pozíció a Trump-kormányzatban, és számos olyan ember dolgozik a minisztériumokban, akik Obama idején is ott voltak.
ID: De ők nem Obama emberei, hanem olyan közszolgák és karrierdiplomaták, akik állandó részei a rendszernek. Viszont a jelenlegi külpolitikára nézve korlátozott a befolyásuk. Próbálkozhatnak, és azokban az ügyekben, amelyek Trumpot hidegen hagyják, akár sikerrel is járhatnak. De az igazán fontos ügyekben Trump hoz döntést.
MN: Miért nem tudják még két év után sem betölteni az üres pozíciókat?
ID: Trump nem tartja ezt annyira fontosnak, szerinte egyetlen ember számít, és az az elnök. A kampány alatt sok neves republikánus adott hangot azon véleményének, hogy Donald Trump nem elég felkészült ahhoz, hogy elnök lehessen, ők nemkívánatosak lettek e pozíciókban.
| ||
MN: Az Obama-érában Magyarország kormánya nem ápolt túl jó kapcsolatot az Egyesült Államokkal – Trumppal viszont az enyhülés jelei láthatók. Szijjártó Péter pár hónapja Washingtonba látogatott, Pompeo meg Budapestre jön (az interjú a látogatás előtt készült – a szerk.). Mi áll a közeledés hátterében?
ID: Trump szakított az elmúlt évtizedek külpolitikájával, mondván, nincs értelme azzal foglalkozni, mit csinálnak odahaza a szövetségesei. Ez látszott Szaúd-Arábiában is, ahol elmondta, hogy nem áll szándékában megleckéztetni szövetségesét az emberi jogi helyzet miatt, hiszen nekik maguknak kell eldönteniük, hogyan irányítják az országukat. Az sem hatja meg különösebben, hogy Magyarország szakítani kíván a liberális demokráciával.
A demokrácia és az emberi jogok kérdése csak az ellenlábas országokban számít neki: Iránban, Kubában vagy Venezuelában. A barátoknál figyelmen kívül hagyja a visszaéléseket – legyen szó Egyiptomról, Törökországról, Szaúd-Arábiáról vagy éppen Lengyelországról és Magyarországról.
MN: Szóval csak annyit vár el, hogy legyenek elkötelezettek?
ID: Igen, az a fontos neki, hogy Amerika oldalán álljanak Oroszországgal vagy Kínával szemben. Ezért megy Mike Pompeo Budapestre, és nem a demokráciahiány miatt.
| Ivo Daalder A holland származású politikatudós 2013 óta a Chicago Council on Global Affairs nevű agytröszt igazgatója. Négy évig az Egyesült Államok NATO-nagykövete volt, korábban tanácsadóként segítette Barack Obama és Bill Clinton elnöki munkáját. Számos könyvet írt az európai és az amerikai külpolitikáról, a többi közt a boszniai és koszovói NATO-beavatkozásról. James M. Lindsay-vel közösen jegyzett műve, a The Empty Throne tavaly év végén jelent meg, és azt mutatja be, hogyan változott Trump alatt Amerika világpolitikai szerepe. |
_top_story_lead_focuspoint_70x70.jpg?key=4f8751f74636afde73c2af6e6719086e)
