(vö. Hosszú árnyék, Magyar Narancs, 2012. március 29.).
Az államcsíny vezetőit Washingtontól Párizson át Ouagadougouig (a szomszédos, a konfliktus hatásai által erősen érintett Burkina Faso fővárosa) mindenhol elmarasztalták a demokratikus játékszabályok felrúgása miatt, mely játékszabályok forma szerint két évtized óta valóban látványosan érvényesültek az országban. Látványosan, de kevéssé tartalmasan. Az egymással versengő pártok között lényegében nincsenek karakteres ideológiai különbségek - igaz, ez jobb helyeken sincs másként. Mali a világ húsz legszegényebb országa közé tartozik, ami a gazdaságban történik, az lényegében a nemzetközi segélyszervezetek, nem pedig a helyi politikai elit szándékait tükrözi, és nyilván jobb is így. A politikai elit pedig a különféle beszámolók szerint egyre korruptabb, egyre kevésbé képes teljesíteni az ígéreteit, nem csoda, hogy a márciusi puccsot követően nem volt semmiféle kormánybarát demonstráció. Sőt egy ízben tüntetők hatoltak be a nemzetközi nyomásra kinevezett ideiglenes államfő, a hetvenéves Dioncounda Traoré hivatalába, és úgy elagyabugyálták, hogy utána hetekig gyógykezelték Párizsban. Becsületére legyen mondva, utána visszatért, és ismét elfoglalta átmeneti hivatalát, amelyet ő is szívesen cserélt volna be állandó pozícióra az elmaradt elnökválasztáson.
A közelmúlt legnépesebb megmozdulása még a ramadán idején zajlott le, amikor a mali vezető moszlim vallási testület felhívására mintegy ötvenezren gyűltek össze megbékélést követelve Bamakóban, a fővárosban. Nem világos, hogy a szervezők ezzel engedékenyebb tárgyalási pozíció kialakítását kívánták-e sürgetni az iszlamistákkal szemben, vagy csupán azt, hogy az ország déli részében, amelyre legalább a korábbi békeidőben kiterjedt a kormány befolyása, szűnjön meg végre a politikai erők és személyek pozícióvadász huzavonája, amely lényegében működésképtelenné tette az előző ideiglenes kormányt.
Az új ideiglenes kormánynak immár több mint harminc tagja van, de nem tudhatjuk, hogy ez jót tesz-e majd a hatékonyságának. Létrejöttét a regionális együttműködési szervezet, az ECOWAS nyomása kényszerítette ki, amely kész katonai erővel is támogatni az iszlamisták kifüstölését Mali északi, sivatagi területeiről, ahol a hírek szerint máris működnek kiképző táborok a környező országok reménybeli vallási harcosai (például a nigériai Boko Haram) számára. A szomszédos Niger elnöke egyenesen úgy tudja, hogy a leendő terroristákat Pakisztánból és Afganisztánból érkezett szakerők készítik fel majdani feladataikra. Mindenesetre az ECOWAS azt várja az ideiglenes kormánytól, hogy tegyen hathatós lépéseket délen a puccsisták, északon az iszlamisták háttérbe szorítása érdekében. Modibo Diarrát éppen azért bírálták, mert az előző ideiglenes kormányba a puccsisták három képviselőjét is bevonta - igaz, úgy tudni, hogy az új tárcakiosztásból sem hagyta ki őket. Teljesen érthető viselkedés, hiszen a lakosság az ECOWAS harcos hevületét sem figyeli különösebb rokonszenvvel, hiszen a regionális tömörülés az egyre korruptabb, mindinkább következmények nélkül ígérgető bukott kormány mellett állt - minthogy a térség békéjét, a gazdasági fejlődéshez szükséges stabilitás biztosítását tekinti a feladatának.
A majdani megbékélés kulcskérdése az itt élő tuaregek helyzetének a rendezése gazdasági és politikai értelemben. Az utóbbi időben legfontosabb bevételi forrásuk, a az idegenforgalom az iszlamisták és ideológiafüggetlen bűnözőcsoportok emberrablásai miatt megszűnt, autonómiájuk ügye pedig éppen most mosódik össze a szélsőséges iszlamisták jelenlétével, akik az általuk elfoglalt területeken máris gyakorolják a kézlevágás és a megkövezés emelkedett rítusát.
Az "iszlamisták" gyűjtőfogalom több csoportot takar. A legnagyobb az Ansar Dine ("a hit védelmezői"), amely a leginkább hajlik a tárgyalásokra. Radikálisabb nála a MUJAO (Mozgalom Nyugat-Afrika Egységéért és Szent Háborújáért), amellyel eddig még csak a mali Iszlám Vallási Tanács vezetőjének sikerült szót váltania. Aztán ott van még - nyilván nem függetlenül tőlük - az al-Káida főleg Algériából verbuválódott (de Maliban rejtőzködő) észak-afrikai szárnya. Úgy hírlik, hogy illegális forrásokból jóval komolyabb anyagi tartalékaik vannak, mint a függetlenségi felkelőknek.
Az autonómiát, sőt független államiságot követelő tuareg felkelőket az iszlamisták nagyjából a katonai puccsig mintegy maguk elé tolták, úgyhogy tavasszal még azt lehetett gondolni, hogy a magasztos ügyért küzdő, elnyomott sivatagi nép egy törvénytelenül hatalomra jutott juntával áll szemben. Utána viszont az iszlamista szervezetek eltávolították maguk mellől a tuareg függetlenségért harcoló szervezetet, az MNLA-t, amely elővigyázatlanul ígérte meg néhány hónappal korábban, hogy miután hatalmába kerítette az északi területeket, abbahagyja a harcot, és csak Azauad (a tuaregek országa) területének védelmével és népének boldogulásával törődik. Miután fordult a kocka, a tuaregek tömegesen menekülnek - inkább külföldre, mint délre, mert Mali déli részéből a helyi lakosság hajtja el őket.
