Örményország és Azerbajdzsán határa a 90-es évek elejétől le van zárva, a két ország közt nincs diplomáciai kapcsolat. A rossz viszony újabb kori története Hegyi-Karabah vitatott hovatartozásához kötődik.
A múlt század 20-as éveinek elején, amikor kialakították a Kaukázus déli oldalának politikai mintázatát, a többségében örmények lakta Hegyi-Karabahot (1921-ben az örmények az autonóm területen élők 94 százalékát adták) nem az örmény "törzsterületekhez", hanem - autonóm státuszt biztosítva - Szovjet-Azerbajdzsánhoz csatolták. Az örmények ezt kiváltképp azért sérelmezték, mert az azeri "törzsterületekkel" közvetlenül ugyancsak nem érintkező, ám azeri többségű Nahicseván nem hozzájuk, hanem exklávéként Azerbajdzsánhoz került. E méltánytalanságot az sem enyhítette, hogy 1922 márciusában a három dél-kaukázusi köztársaságot az ún. Kaukázusontúli Szocialista Szövetségi Szovjet Köztársaságban egyesítették. Ez az államalakulat lett az 1922 végén a Szovjetuniót megalapító négy szovjet köztársaság egyike. E transzkaukázusi köztársaságot aztán 1936-ban ismét három részre bontották, s ekkor jött létre a grúz, az azeri és örmény szovjet tagköztársaság. Ám mindez Hegyi-Karabah hovatartozását nem érintette.
A szovjet birodalmi államkeret évtizedeken át lefojtotta a keresztény örmények és síita muszlim azeriek közti ellentéteket. A szövetségi központ erejének gyengülésével azonban a szovjet belső periférián sorra tűntek fel a mind erőszakosabb etnikai ellentétek. A feszültség első jelei az akkor még mindig háromnegyed részben örmény többségű Hegyi-Karabahban 1987 végén mutatkoztak meg: az autonóm terület fővárosában, Sztyepanakertben utcára vonuló tömeg Hegyi-Karabah Örményországhoz csatolását követelte. A következő év elején Sztyepanakertben - máig tisztázatlan körülmények között - meggyilkoltak két azeri fiatalembert, mire válaszul többezres azeri tömeg indult meg a karabahi főváros felé. A helyi hatóságok ekkor még megállították a lincselni induló csoportot, de nem sokkal később, 1988. február 27-én a Baku közelében lévő Szumgajt városában már nem sikerült megfékezni az indulatokat. A többnapos pogrom több tucat ártatlan örmény életét oltotta ki.
Fegyverek és szünetek
Mindezzel párhuzamosan 1988 elején létrejött az ún. Karabah Bizottság is. A főként örmény értelmiségiekből álló csoport első számú politikai céljának Hegyi-Karabah, a Kaukázus "Fekete kertjének" visszaszerzését tekintette. Ugyanezen év tavaszán az örmény parlament - az örmény tagköztársaság Legfelsőbb Tanácsa - egyetértését fejezte ki a karabahi autonóm terület Legfelsőbb Tanácsának kérésével, amelyben az kezdeményezte Karabah Örményországhoz csatolását. Moszkva a kérést elutasította - ám eközben már javában folyt a karabahi örmény önvédelmi erők felállítása, a szumgajti pogrom nyomán pedig felgyorsult az Azerbajdzsán területén élő örmények kivándorlása: 1988-ban csaknem kétszázezren települtek át az anyaországba. Az év derekára már valóságos partizánháború alakult ki a karabahi önvédelmi erők és az akkor még egy oldalon álló szovjet szövetségi és azeri reguláris erők közt.
Moszkva mindazonáltal nemigen tudta, miként reagáljon a kialakult helyzetre. Első lépésként 1989 februárjában úgy döntött, hogy közvetlen szövetségi felügyelet alá vonja Hegyi-Karabah irányítását. Ugyanezen év szeptemberétől Azerbajdzsán megkezdte Örményország blokád alá vonását. Ez rendkívül érzékenyen érintette Jerevánt, az Örményországba tartó szállítások 90 százaléka ugyanis az azeri tagköztársaságon át jutott el a területére. Bár létezett még a közös szovjet államkeret, Moszkva ereje mindinkább elillanóban volt, a gorbacsovi szövetségi központnak millió egyéb problémával kellett (volna) megbirkóznia. A tétovázásnak azonban rövid időn belül drámai következményei lettek. 1990. január közepén napokig tombolt - százak halálával járó - örményellenes pogrom Bakuban. A térségben állomásozó szovjet hadsereg tétlen maradt, de amikor végre beavatkozásra szánta el magát, az eredmény csak újabb vérfürdő lett: viszont az áldozatok többsége már azeri volt.
Néhány nappal a Gorbacsov elleni moszkvai puccskísérlet után, 1991. szeptember elején a karabahi parlament kikiáltotta az autonóm terület függetlenségét, fenntartva a Szovjetunióhoz tartozást. De a Szovjetunió néhány hónappal később felbomlott, s a térségben három szuverén állam alakult. Hegyi-Karabah 1992. január 6-án kiáltotta ki függetlenségét, és önálló államként felvételét kérte az ENSZ-be. A karabahi vezetés ettől kezdve országát független államnak tekintette, és tekinti ma is, ám mindmáig egyetlen ország sem ismerte el szuverenitását. Örményország sem - ami persze nem jelenti azt, hogy Jereván ne támogatná számos módon a szakadár terület küzdelmét a fennmaradásért. 1992 februárjában - miután az egykori szovjet hadsereg fegyverzetét hátrahagyva kivonult Hegyi-Karabahból - egységes katonai vezetést hoztak létre a karabahi önvédelmi erők felett, aminek első parancsnoka az akkor 37 éves Szerzs Szarkszjan, Örményország jelenlegi elnöke lett. Ekkor már mind Sztyepanakertben, mind Bakuban csak a fegyverekben bíztak. A karabahi erők februárban bevették a fővárostól északra található stratégiailag fontos várost, Hodzsalit. A harcok következtében azonban nagy számban estek el azeri civilek, így az örmény katonai siker politikai és morális vereséggel párosult. Néhány hónappal később a karabahi csapatoknak sikerült a fővárostól délre eső magaslaton lévő Susát is elfoglalniuk.
A sorozatos azeri vereségek belpolitikai válságot okoztak; Mutalibov elnök lemondott, helyére az Azeri Népfront vezetője, Abulfaz Elcsibej lépett. Rövid, alig egyéves elnöksége újabb katonai kudarcokat hozott, így helyét 1993-ban az egykori kommunista pártvezér, a tagköztársaság belbiztonsági szerveinek egykori irányítója, Gejdar (Hejdar) Alijev vette át.
Visszatartó erő
Az idősebb Alijev bölcsen belátta, hogy nem érdemes katonai megoldást keresni a magas hegyi erődként védhető Hegyi-Karabahhal szemben. Helyette kivárt és erőt gyűjtött: 1994-ben elfogadta a máig érvényes fegyverszünetet. Így de facto örmény felügyelet alatt maradt az egykori karabahi autonóm terület nagy része, mintegy négyezer négyzetkilométer, továbbá az az Azerbajdzsánhoz tartozó, több mint hétezer négyzetkilométeres "köztes sáv" is, amely korábban elválasztotta a "Fekete kertet" Örményországtól, ám a harcok során a karabahi önvédelmi erők megszállása alá került. Vagyis Baku az azeri területek legkevesebb 13 százalékát elveszítette.
Annyi józanság az immár Alijev fia, Ilham vezette rendszerben is akad, hogy nem erőlteti az elveszett területek erőszakos visszaszerzését. A helyzet elfogadhatatlanságára azonban azeri oldalon időről időre emlékeztetnek. A baltás gyilkos visszaszolgáltatása is alkalmat adott arra, hogy az azeri elit ismét kinyilvánítsa: a következő lépés Karabah visszavétele lesz. Ennek azonban kicsi az esélye, mert bár Azerbajdzsán - köszönhetően a kétezres évek energiakonjunktúrájának - gazdaságilag jóval erősebb örmény szomszédjánál, és a lakosságszám tekintetében is csaknem háromszor múlja felül ellenfelét, mégis óvatosságra inti az a körülmény, hogy Jereván Moszkva katonai szövetségese. Vagyis nem valószínű, hogy a gyilkos katonatiszt magyar visszaszolgáltatása és bakui ünneplése nyomán ismét háború robbanna ki a térségben. Ettől azonban még a magyar lépés az marad, ami: felelőtlen és semmivel sem menthető szatócskodás.
