Vihar az unióban - Határ a csillagos lobogó

  • Szlankó Bálint (Brüsszel)
  • 2006. február 16.

Külpol

A hétvégén Berlinben 35 ezren tiltakoztak ellene, de hőbörögtek Franciaországban és Görögországban is. Az Európai Parlament lapunk megjelenésének napján, csütörtökön szavaz a rém unalmas nevű "szolgáltatási direktíváról". A tét nemcsak az utóbbi évek legfontosabb gazdasági reformja, de az európai nyitás gondolata is.

A hétvégén Berlinben 35 ezren tiltakoztak ellene, de hőbörögtek Franciaországban és Görögországban is. Az Európai Parlament lapunk megjelenésének napján, csütörtökön szavaz a rém unalmas nevű "szolgáltatási direktíváról". A tét nemcsak az utóbbi évek legfontosabb gazdasági reformja, de az európai nyitás gondolata is.

A brüsszeli para, miszerint az Európai Uniót távol érzik maguktól az állampolgárok, időnként drámai módon nyer cáfolatot. Ilyen volt az élénk franciaországi vita és népszavazás az uniós alkotmányról: az alapdokumentumot ismertető könyvekből és kivonatokból többet adtak el, mint A Da Vinci-kódból. És ilyen lehet az elmúlt évek legfontosabb európai jogszabályának, az ún. szolgáltatási irányelvnek a szavazása is csütörtökön Strasbourgban, az Európai Parlamentben. A nagy napra 25 ezer tüntetőt vár a francia rendőrség.

Elektropolák

A jogszabály a tagállamok közti még megmaradt kereskedelmi korlátozások eltörlését és a teljesen nyitott, akadálytalan piaci versenyt kívánja megteremteni az unióban. Már eddig is komoly konfliktusokat váltott ki a közösségben, elsősorban a brüsszeli körökben és a kancelláriákban, de több nyugat-európai állam közéletében is. Sokak szerint kulcsszerepet játszott az EU-alkotmány franciaországi bukásában, ahol a protekcionista baloldal egyrészt az angolszász típusú, vadul versenypárti kapitalizmus legrosszabb példáját látta benne, másrészt ultraciki, majdnem rasszista félelmeknek adott hangot az olcsó, de a fejlett nyugat-európai országok magas környezet- és fogyasztóvédelmi, munkaügyi szabványaira úgymond fittyet hányó kelet-európai vállalatok megjelenésével szemben. A franciaországi ellentábor fő ellenségképe a mitikus lengyel vízvezeték-szerelő, a plombier polonais volt, aki állítólag kiszorítja a helyi mestereket a piacról, mert feleannyiért dolgozik kétszer olyan sokat és négyszer olyan rosszul, munkásait rabszolgaként csuklóztatja, és még a sittet sem takarítja el maga után.

A szöveg tehát nagyjából ugyanaz, mint az új tagállamok munkavállalóival szemben bevezetett ideiglenes korlátozások kapcsán. A szolgáltatási irányelv, amelyet még 2004-ben terjesztett be az Európai Parlament elé az Európai Bizottság, nem a dolgozókra, hanem azokra a vállalatokra vonatkozik, amelyek a szolgáltatási szektorban tevékenykednek. Kiterjedt ágazat ez, az európai gazdasági össztermék mintegy 70 százalékát állítja elő, a biciklijavítóktól a bankokon át az áramszolgáltatókig.

A szolgáltatás nyújtásának szabadságát - azaz, hogy egy uniós tagállamban bejegyzett vállalat korlátozások nélkül ténykedhet egy másik államban is - az uniós alapszerződés és az Európai Bíróság esetjoga garantálja. De a rengeteg adminisztratív macera miatt a gyakorlatban ez elég nehézkes. A vállalatok többsége saját államában ak-tív, a határon átnyúló tevékenység kis részét adja ki az ágazatnak. Ez a gyakorlat nem túl hatékony; óriási növekedési potenciáltól és sok munkahelytől fosztja meg a stagnáló európai gazdaságot. A legszélesebb körben elfogadott becslés, egy dán kutatóintézet felmérése szerint a piacnyitás 37 milliárd eurót tenne hozzá az európai össztermékhez, 600 ezer új munkahelyet teremtene, 0,7 százalékkal növelné az átlagbéreket, és a nagyobb verseny miatt 2,7 százalékkal csökkentené a szolgáltatások árát. Az államközi korlátok lebontása az integráció lényegéről szól: készen állnak-e az európai államok, hogy az áruk, a tőke és a személyek (majdnem) szabad és korlátlan áramlása után ezzel az ágazattal is kiegészítsék az egységes piacot?

A francia kapcsoló

Az irányelvről, amit előkészítője, a volt belsőpiaci biztos, Frits Bolkestein után Bolkestein-direktívának (vagy béna humorral Frankenstein-direktívának) is neveznek, másfél éve folyik viszonylag intenzív vita, elsősorban az Európai Parlamentben, de a 25 kormányt képviselő Miniszterek Tanácsában is. A javaslat érdekes koalíciókat hozott létre, jól illusztrálva a törést az EU gazdaságilag liberális és reformpárti, valamint protekcionista és a gazdasági verseny élénkítését, a további liberális ("angolszász") reformokat elutasító államai közt. Az előbbi csoportba tartozik Nagy-Britannia, Hollandia, Svédország, Finnország, valamint a minél szélesebb piacnyitásból elvi-politikai kérdést csináló új tagállamok, elsősorban Magyarország és Lengyelország (számukra a legfontosabb az építőipar megnyitása). A második csoportban vannak a latin államok (élükön az európai vezető szerepét és hitelét az elmúlt tíz évben teljesen eljátszó, alapvetően reakciós hatalommá vált Franciaországgal), de Németország is. A különbségek részben politikaiak: a kelet-európai államok jó része például a rendszerváltás óta már-már dogmává emelte a neoliberális gazdaságpolitikát és a nyitott piacok elvét. De a legszembetűnőbb választóvonal ez: az előbbiek gazdasági teljesítménye az elmúlt években messze megelőzte az utóbbiakét. A piacnyitástól és tempósabb versenytől ezért az utóbbiak félnek jobban, noha nem minden esetben megalapozottan (a francia vállalatok versenyképessége például az egyik legmagasabb a világon).

Az Európai Parlamentben hasonlóak a koalíciók: az irányelv kiherélését próbálja elérni a protekcionista, az "angolszász típusú" kapitalizmust zsigerből elutasító baloldal (az Európai Szocialisták Pártja, a zöldek és a kommunisták); a minél nagyobb nyitást a jobboldali, üzletbarát Európai Néppárt és a liberális párt szorgalmazza. A frakciók egysége nem teljes: az új tagállamok képviselői például politikai színezettől szinte teljesen függetlenül a liberális vonalat támogatják. Az irányelv ennyiben tökéletesen leképezi azokat az ellentéteket, amelyek a gazdasági reformmal küszködő Európát manapság feszítik. A vitában vidáman tenyészik a ciki, majdnem rasszista populizmus: a 35 órás munkahetet féltő, az olcsó kelet-európai vállalatok ellen hergelő francia és más protekcionista államokbeli szakszervezetek és politikusok "szociális dömpingre", a megszerzett munkajogok, a környezet- és fogyasztóvédelmi szabályok védelmére hivatkoznak a szolgáltatási irányelv kritikájakor. Holott a direktíva valós "veszélyeit" ebben a tekintetben alaposan túlértékelik: az érvényes uniós jogszabályok például nem teszik lehetővé, hogy egy vállalat egy másik tagállamban ténykedve kevesebbet fizessen oda kiküldött dolgozóinak, mint amennyire a helyi munkavállalók jogosultak - márpedig épp ez a protekcionista blokk egyik fő félelme. A nyugati szakszervezetek anynyira utálják a Bolkestein-direktívát, hogy egy tavalyi szombat délutánon 50 ezer embert vittek az utcára Brüsszelben az irányelv visszavonását követelve.

Harbour gyöngye

A dolog tavaly novemberben kezdett durvulni, amikor az Európai Parlament szakbizottságából a javaslat markánsan liberális változata került ki. Aztán a múlt héten, az e heti plenáris szavazást megelőzően az egész 180 fokos fordulatot vett, amikor a brit Malcolm Harbour (Európai Néppárt), aki a piacot támogató erőket vezeti az Európai Parlamentben, rájött, hogy hiába nyert meg minden szavazást a szakbizottságban, a plenárison nem lesz elég voksa ahhoz, hogy az irányelv összes liberális elemét keresztülnyomja. Harbour paktumot kötött ellenlábasával, a pro-tekcionista blokkot vezető német Evelyne Gebhardttal (Európai Szocialisták Pártja), beleegyezve, hogy a szövegből kiemeljék a legfontosabb elemet, az ún. származási ország elvét. Pedig a közösségi jog évtizedes oszlopa ez, gyakorlatilag erre épül az egész egységes európai piac: azt mondja ki, hogy ami jó az egyik tagállamban, az jó az összes többiben is. A szolgáltatások liberalizálásának esetében ez azt jelentené, hogy egy vállalatra csak saját államának törvényei vonatkoznak, akármelyik államban nyújtsa is szolgáltatását. A kompromisszum viszont, amelyről csütörtökön szavaz az Európai Parlament, komoly eszközöket ad az államok kezébe arra, hogy korlátozzák tevékenységében a másik tagállamból érkezett szolgáltatót (közpolitikai, közbiztonsági, szociális politikai, fogyasztó- és környezetvédelmi, továbbá közegészségügyi okokból). Márpedig épp ez - a helyben támasztott adminisztratív követelmények - a legfontosabb protekcionista eszköz egy állam kezében egy külföldi vállalattal szemben. A gyakorlatban semmi sem marad a származási ország elvéből - jóllehet a legtöbb értékelés szerint még így is eredményezhet némi nyitást a szolgáltatási piacon.

Áramütés

A paktum pánikhoz vezetett a liberális jobboldalon: egyes kelet-európai diplomaták arról beszélnek, hogy a Harbour-Gebhardt-megállapodás az egységes piac szétverését eredményezheti, és a kelet-európai vállalkozók jelentős részét gyakorlatilag kizárja a nyugati piacokról. Szájer József európai néppárti frakcióvezető-helyettes elfogadhatatlannak nevezte a kompromisszumot. A múlt pénteken hat állam - Nagy-Britannia, Hollandia, Spanyolország, Csehország, Lengyelország és Magyarország - levelet írt az Európai Bizottságnak (EB), hogy mentse meg az irányelvet a biztos pusztulástól. Ráadásul kiszivárgott, hogy a tuti liberálisként számon tartott José Manuel Barroso európai bizottsági elnök és az irányelvért felelős kollégája, Charlie McCreevy belsőpiaci biztos (a tárgyban vele készült interjút lásd Magyar Narancs, 2005. július 28.) azt mondta a többi 23 uniós biztosnak, hogy talán jobb, ha Strasbourg kicsit felhígítja az irányelvet, mert akkor legalább vége lesz ennek a hisztinek. Barroso attól fél, hogy az ellentmondásos jogszabály erőltetése csak kárt okoz a napjainkban politikailag gyenge, önnön legitimációját is megkérdőjelező EU-nak.

Lapzártakor még nem lehetett tudni, hogy az EP-ből kikerülő irányelv milyen lesz, ahogy azt sem, hogy a Miniszterek Tanácsa mit kezd utána a javaslattal. A jogszabályok ott majdnem mindig veszítenek élükből, mert mindenhez minimum minősített többség kell. Az, hogy a direktívát már az EP-ben kicsinálják, rossz jel. Egy rossz irányelv pedig újabb füles a reformereknek. Barroso ugyan csak megörökölte az irányelvet az előző, Romano Prodi-féle EB-től, gazdasági programjának mégis központi, legmarkánsabb eleme. Nélküle mi sem marad.

De a szolgáltatási irányelv bukása ennél sokkal mélyebb bajoknak lenne a hírhozója. Az egységes európai piac és az államközi kereskedelem előtti határok fokozatos lebontása az európai integráció legfontosabb motorja, amire az egész unió, majd' minden pénzelosztó programjával, politikai kezdeményezésével, intézményével, eredményével és ambíciójával együtt épül. A gazdasági közösségből politikai unióvá lett EU-t olyan mértékben dúcolja alá és hajtja előre az évi 11 trillió eurót termelő, egyre szilárdabb egységes piac, a "nincsenek köztünk határok" alapgondolatának e legmarkánsabb megnyilvánulása, hogy elgáncsolása vagy akadályo-zása az egész európai integráció alapjait kérdőjelezi meg. Az irányelv ellenzése a rosszkedvű bezárkózás jele, ami az egész Európa-vállalkozás legnagyobb ellensége. Ha nem kell a másik tagország vállalkozója, dolgozója, onnét nincsen messze, hogy kimondassék: nem kell az egész, eridjetek!

Neked ajánljuk