Szlovákia - Egy nagy korszak vége

  • Hushegyi Gábor (Pozsony)
  • 2006. február 16.

Külpol

Az áprilisi magyarországi és júniusi csehországi voksolások mellé váratlanul Szlovákia is felsorakozott: június 17-én idő előtti parlamenti választásokat tartanak (amúgy szeptemberre tervezték).

Az áprilisi magyarországi és júniusi csehországi voksolások mellé váratlanul Szlovákia is felsorakozott: június 17-én idő előtti parlamenti választásokat tartanak (amúgy szeptemberre tervezték).

A válság legtöbbet emlegetett oka a jobb-oldali kormány kereszténydemokrata pártjai közötti nézeteltérés a Vatikánnal kötendő, a lelkiismereti szabadság érvényesítéséről szóló szerződés miatt. Meglepő fordulat, hiszen a Dzurinda-kormány három keresztény pártját az európai néppárti struktúrákban testvérpárti kötelék fűzi össze. Ám a pozsonyi fejleményeket a lelkiismereti kérdésnél, az értékorientált és erkölcsös politikai magatartásnál sokkal profánabb és összetettebb háttéresemények, gazdasági érdekek, politikai számítások és stratégiák mozgatják. Egyértelművé vált, hogy ma már nem a Meciar-ellenesség a szlovákiai belpolitika meghatározó modus vivendije.

Szlovákia, Közép-Európa gazdasági kistigrise az utóbbi két-három évben sorra tarolt a nemzetközi pénzügyi és hitelminősítő intézmények értékeléseiben, bel- és külpolitikája csaknem mindig pozitív színben tűnt fel az európai sajtóban. Az elmúlt három és fél esztendő gazdasági mutatói, az egyenadó, a bátor egészségügyi, szociális és nyugdíjreform több közép-európai posztkommunista ország számára csak óhajtás, sőt irigység tárgya volt. Mindezt az 1998 és 2002 között hivatalban lévő első Dzurinda-kormány alapozta meg, amikor kétéves ádáz küzdelem árán sikerült megváltoztatni Szlovákia negatív képét Európában és a nagyvilágban. Hisz nem felejtettük még el Vladimír Meciar harmadik kormányát, amely 1995-98 között a szélsőséges Szlovák Nemzeti Párttal együttműködve, a mindmáig nem tisztázott bérgyilkossággal, emberrablással Európa peremére juttatta Szlovákiát. Amihez mérten Mikulás Dzurinda első és második mandátumának közel nyolc éve vitathatatlan sikertörténet - benne a NATO- és az EU-tagság elnyerésével.

A radikális változásokat

elsőként persze az ország lakossága észlelte: 1998 után alapjaiban változott meg Szlovákia belpolitikai légköre, a reformorientáltság, a kozmopolitizmus, az európai irányváltás lett a jellemző. A politikai elit az új, európai mércével is mérhető politikai kultúra meghonosításának kísérletét vállalta fel. A sikertörténet öt szereplője közül három mindkét Dzurinda-kormányban jelen volt: a Mikulás Dzurinda vezette Szlovák Demokratikus Keresztény Unió (SDKÚ), a Keresztény Demokrata Mozgalom (KDH) és a Magyar Koalíció Pártja (MKP). Az első ciklus negyedik koalíciós tagja a Demokratikus Baloldal Pártja (SDL), a másodiké pedig a médiamágnás Pavol Rusko liberális pártja, az ANO volt - a végé-re mindkettő felmorzsolódott. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a sokat - és joggal - bírált tévétulajdonos és gazdasági miniszter, Rusko nélkül az egészségügyi, szociális és nyugdíjreform nem valósulhatott volna meg; s ehhez nemcsak a neoliberálisok szavazatai, de a mágnás irányította tévé is hozzátette a magáét. A Markíza, a legnézettebb tévécsatorna lefegyverezte a szociális demagógiát, a szocdem értékek felemlegetését egyenlővé tette a szocializmus visszasóvárgásával, a nemzeti intoleranciát pedig a balkanizálással. Ez a média varázsolta elfogadhatóvá a magyar politikusokat is a szélesebb szlovák közeg számára.

Minden negatívuma ellenére egy rendkívüli négyéves kormányzati ciklus végéhez közeledik Szlovákia. Eugen Jurzyca neves közgazdász szerint minden ország történetében van néhány kivételes esztendő, amikor rendkívüli gazdasági reformok, lépések tehetők meg - Szlovákiának ezt éppen a 2002 és 2005 közötti periódus jelentette. Ezután már csak a nagy európai gazdasági trendekhez csatlakozva lehet hasonló mértékű változásokat végrehajtani. Elfáradt a kis-tigris, mondhatnánk. De elfáradt és elkopott a jobboldali "sikertrojka" is, amely az MKP-t leszámítva, közép-európai viszonylatokban teljesen rendhagyó - csaknem megmagyarázhatatlan - módon a neoliberális gazdasági reformot zászlajára tűzve kapott bizalmat 2002-ben. Hiába a szomszédok csodálata és irigysége, hiába a nemzetközi intézmények elismerése, egy korszak véget ért. Pozsonyban is a "húzd meg, ereszd meg" szociálisan érzékeny, sok kompromisszumot eredményező, ezért kevésbé hatékony gazdaságpolitika lesz a jövő zenéje.

Mi történt

az elmúlt két hétben, és mi várható a választások után Szlovákiában? A Dzurinda-kormány egyik legmegbízhatóbb pártja, a KDH vette a kalapját, és átállt az ellenzék táborába. Két hete, szombaton a kabinet KDH-s tagjai ultimátummal álltak elő: ha a kormány nem hagyja jóvá a Szentszékkel a lelkiismereti szabadság érvényesítéséről kötendő szerződést, akkor távoznak a kormányból. Az SDKÚ nem hátrált meg, továbbra sem tartotta elfogadhatónak a szerződés szövegét (mivel az részben felülírta volna az ideológiai semlegességet hirdető alkotmányt), ezért ez a pont nem került be a soros kormányülés programjába. Kedden a keresztények három minisztere és a parlament elnöke lemondott tisztségéről, délután politikai egyezség született az előre hozott parlamenti választásokról, szerdán az államfő kinevezte a három új minisztert (köztük Szigeti Lászlót, az oktatási tárca korábbi államtitkárát), csütörtökön pedig a parlament 143-ból 143 igen (!) szavazattal szentesítette a politikai döntést - június 17-én előre hozott parlamenti választások lesznek Szlovákiában. Semmi pánik, semmi hisztéria - gyors, és mind a kormánypárti, mind az ellenzéki politikusok részéről kulturált és felelősségteljes politikai döntések sorozataként oldódott meg a kormányválság, anélkül, hogy alkotmányos vagy belpolitikai krízissé fajult volna. Tíz évvel ezelőtt mindez nem lett volna ilyen magától értetődő: lehet, hogy sikerült megváltoztatni nemcsak az országban uralkodó hangulatot, hanem a politikai elit kultúráját is? Megdőlt például az a tabu, amely szerint nem lehet magyar a parlament elnöke - most Bugár Béla a megbízott házelnök, az államfő után az ország második közjogi méltósága. Öt magyar miniszter ül a kormányban, sőt a kulturális tárca mindent csak pénzben és látogatóban mérő technokrata minisztere is elvérezhet a közeli hetekben, s akkor az ő helyét is a tárca MKP-s államtitkára veheti át. Az MKP kulcsszerepet játszott a higgadt és racionális megoldásban, ami a párt tekintélyét nagyban növeli.

A kormányválsággal mindenesetre befellegzett annak a pragmatikus,

mérnöki hatalomgyakorlásnak,

amellyel a kormányfő több éven át sikerrel vette a kisebbségi kormányzás akadályait. S leginkább itt kell keresni a reformkormány idő előtti távozásának okát. Az alig fél éve kormányzó koalíció már 2003 nyarán kisebbségbe került a parlamentben, miután Dzurinda megszabadult honvédelmi miniszterétől, aki válaszul több társával távozott a koalíció soraiból. Időközben megfogyatkozott a liberális ANO is; a pártelnök Rusko autoritárius magatartása miatt forgácsolódtak szét. Két évvel később, 2005 nyarán nyílt kenyértörésre került sor a liberális gazdasági miniszter kötvénybotránya miatt, amit az ANO kormányból való kirúgásával oldottak meg. Így a 150 tagú testületben mindössze 67 szavazata maradt a jobboldali kormánykoalíciónak, amit eszeveszett ámokfutás követett. Dzurinda minden egyes parlamenti szavazás előtt a 24 főre gyarapodott független képviselők között kereste a hiányzó szavazatokat. Meg is találta, ám ez a korrupció árnyékát vetette a koalícióra. E méltatlan kormányzási forma, valamint a radikális gazdasági reformok mögé rejtett magánosítás csorbította oly mértékben Dzurindáék, valamint a reformok tekintélyét, hogy jelenleg már nemcsak a parlamenti padsorokban vannak kisebbségben, hanem a közvélemény-kutatások szerint is. Ma már a reformok is a kormány ellen fordulnak, a Markíza tévé új tulajdonos kezébe került, már nem védi olyan vehemensen az egészségügyi reformot, mint Rusko alatt, sőt inkább a kemény bírálók közé állt. Az amorti-zációhoz hozzájárult a KDH nemegyszer fundamentalista érdekérvényesítése is, amely az oktatásban (kötelezően választható hittan az általános iskolákban és a középiskolák első két évfolyamában), a törvényalkotásban (a válások megnehezítése illetékemeléssel) kezdett a kelleténél hangsúlyosabb keresztény kontúrokat adni az országnak. De az MKP egyértelmű Orbán Viktor melletti elkötelezettsége sem növelte a koalíció szavazati potenciálját.

A történtek kevés reményt adnak arra, hogy a most egymást vádló KDH és SDKÚ együttműködhetne a választások után. Amit Dzurinda SDKÚ-ja a kereszténydemokrata kívánalmak elutasításából a liberális szavazók körében nyert, azt el is veszítheti a vallásosak táborában. A nagy kérdés a Meciar vezette Mozgalom a Demokratikus Szlovákiáért (HZDS) választási eredménye, hisz vele (meglepő, de a politikai karantén ideje lejárt!) vagy a népszerűségi ranglistát több éve 30 százalék körül vezető szociáldemokrata SMER-rel kormányozhat a mai koalíció egy vagy két pártja. A várhatóan nyolc pártból álló parlamenti patkó két szereplőjét, a kommunistákat (KSS) és a szlovák nacionalistákat (SNS) senki sem vállalja. A legösszeillőbb formációt egyébként a három keresztény párt és a HZDS jelentené, ám parlamenti többségük erősen kétes. Nagyobb a valószínűsége egy hibridkormánynak (SMER, KDH és az MKP), ami már nemcsak jelezné, hanem bizonyítaná is, hogy vége a reformkorszaknak. Az viszont föltétlenül megnyugtató, hogy ma már nem két világ között kell választani Szlovákiában.

Neked ajánljuk