„A modern építészet meghalt St. Louisban, Missouri államban, 1972. június 15-én délután 3 óra 32 perckor, amikor a hírhedt Pruitt-Igoe-tervnek, még inkább egyes betontömbjeinek, dinamittal megadták a kegyelemdöfést” – Charles Jencks építész ezen ikonikus mondatának köszönhetően a St. Louis-i Pruitt-Igoe lakótelep neve örökre összeforrt a modern építészet halálával, bár a telep kudarcához az építészetnek van talán a legkevésbé köze.
Az 1952-ben a CIAM (Congres Internationaux d’Architecture Moderne, vagyis Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa) szellős tereken és funkcionalitáson alapuló elvei szerint épült, eredetileg díjnyertes, 11 emeletes házakból és köztük parkokból, játszóterekből álló telep ugyanis két évtized alatt olyannyira lepusztult, hogy 1972-ben végül felrobbantották. A projekt kudarcából Jencks arra következtetett, hogy ez egy korszak vége, és hogy itt az építészet vallott kudarcot, de sokan a szociális lakhatás kudarcát is belelátták.
Pruitt-Igoe ugyanis szociális lakótelep volt, kimondottan szegény és jórészt fekete lakókkal. Két évtized alatt a telep kiürült, a bűnözés, a nyomor szinonimája lett, drogosok tanyája, amolyan St. Louis-i Hős utca. De mi történt? Hogy lett a virágzó lakótelepből nyomortanya?
A felelősöket az elmúlt évtizedekben sokan sokakban találták meg: voltak, akik a sokemeletes lakóházakat és az egész építészeti projektet hibáztatták, voltak, akik a szociális lakásépítést magát, esetleg a lakókat, akik elhanyagolták a lakókörnyezetüket, megint mások a kormányt és a várost, amely viszont magukra hagyta őket. Chad Freidrichs a Budapesti Építészeti Filmfesztiválon vetített A Pruitt-Igoe mítosz című, archív felvételeket is bemutató, történészeket és volt lakókat megszólaltató 2011-es dokumentumfilmje viszont komplex választ ad a kérdésre, amely korántsem egytényezős, viszont az elemeket egymás mellé rakva szinte borítékolható volt a végeredmény.
A szociális lakótelep építésének az 1949-es lakástörvény (Housing Act) ágyazott meg, amely egy milliárd dollárt kínált fel állami hitelként a városoknak a belvárosi nyomornegyedek, slumok megtisztítására. St. Louis-ban ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a mezőgazdaság iparosítása miatt munkanélkülivé vált, és ezért a városba özönlött szegény feketék által lakott belvárosi, zsúfolt, romos és komfort nélküli házakból ki kellett költöztetni a lakókat, hogy a házakat le lehessen dózerolni, a telkeket pedig értékesíteni a nyomornegyednél menőbb belvárosi projektekre.
Megoldásként a város felhúzta a Wendell O. Pruitt pilótáról és William Igoe helyi politikusról elnevezett, mintegy 10 ezer lakót elhelyezni képes telepet – amelyet költséghatékonysági okokból soha nem is fejeztek be teljesen, például az épületek közé tervezett kisebb kiszolgáló épületek el sem készültek –, ahova a fenntartó lakhatási hatóság válogatta be a lakókat szociális alapon, a dolog azonban már az elején félrecsúszott.
Először is a lakásokba főleg alacsony és közepes jövedelmű családokat költöztettek be, lakásbérleti díjként pedig szociális alapon nyomott árat állapítottak meg, amiből viszont már az alapvető fenntartásra sem jutott pénz. A szövetségi kormány a slumok kiváltására és a szociális lakások megépítésére adott ugyan forrást, de arra már nem volt ekkora keret, hogy az elkészült épületeket karban is tartsák: az egykori lakók elmondása szerint elég hamar elmaradoztak a karbantartók, egy idő után nem volt már biztonsági őr, nem volt, aki megjavítsa a lifteket, a lakóknak maguknak kellett kitalálni, hogy hogyan feszítsék fel az ajtót és húzzák fel magukat a liftaknában.
Még ha ezt a költségvetési lyukat be is lehetett volna tömni valahogy támogatásokkal, ennél jóval komplexebb az a probléma, hogy
Pruitt-Igoe lepusztulásával párhuzamosan valójában egész St. Louis is hanyatlásnak indult.
A város ipara 1949-ben volt a csúcson, a városba áramló munkások tömegéből és az 1940-es években megindult népességnövekedésből kiindulva a helyi vezetők viszont úgy számoltak, hogy ez folytatódni fog, az akkor 800 ezer körüli lakosú város hamarosan eléri majd az egymilliót is. Ebben az esetben bőven szükség lett volna a Pruitt-Igoe-hoz hasonló lakótelepekre és olcsó lakhatásra az érkező munkások elhelyezéséhez, csakhogy a trend az 1950-es években megfordult: a városok elkezdtek kiürülni, nem csoda, hogy Pruitt-Igoe-t nem is sikerült soha teljesen feltölteni: a lakások 9 százaléka még 1957-ben, a csúcson is üresen állt.
Ugyanekkorra a kertvárosok felparcellázásával ugyanis megindult a fehér középosztály kiköltözése a városokból, hogy mindenki megépítse magának a saját házát és megéljék a sokat emlegetett „amerikai álmot”. St. Louis lakossága ezzel nemhogy nőtt volna, de még csökkent is, az Egyesült Államokban az egyik leginkább drasztikus mértékben, a városban pedig így csak azok maradtak, akik nem tudták megengedni maguknak, hogy elköltözzenek. Sőt, a kertvárosok felfutásával a munkahelyek is messzebb kerültek a várostól, de Pruitt-Igoe-tól is.
Ahogy az sem véletlen, hogy miközben a fehér középosztály elköltözött füvet nyírni és kocsit mosni a kockaházakban, addig a szegény feketék maradtak a városban és a lakótelepen is. Freidrichs filmje arra is rámutatott, hogy a St. Louis-i várostervezésnek ekkor még bőven volt egy szegregációs aspektusa is; a gyakorlatban cél volt, hogy a fehéreket elkülönítsék a feketéktől – eredetileg még a telepen belül is, ahol a Pruittről elnevezett részen laktak volna a feketék, az Igoe-ról elnevezettben pedig a fehérek, bár végül ezeket egyesítették –, de ahogy a filmben egy archív felvételen megszólaló kertvárosi fehér nő mondja: „Azért költöztünk ide, mert itt nincsenek feketék”.
Pruitt-Igoe egykori lakói ettől még persze igazi aranykorként jellemezték a kezdeti éveket: összkomfortos lakások, mindenkinek saját ágy, tér, közösség. Közben a fenntartó lakhatási hatóság folyamatosan ellenőrizte is őket, például hogy milyen színűre festik a falakat, hogy a szabályok ellenére van-e tévéjük, vagy hogy sok esetben a beköltözőknek azt kellett hazudnia, hogy gyermekeit egyedül nevelő édesanyák, a családfőknek pedig bujkálniuk kellett, nehogy kiderüljön, hogy mégis ott laknak.
A külvilágtól némileg elzárt, ellenőrzés alatt tartott emberekben mindezektől csak nőtt a frusztráció: hiába hívták a karbantartókat, nem javították meg az elromlott dolgokat, vagy ahelyett, hogy kicserélték volna a törött villanykörtéket, a fenntartó inkább rácsot rakatott rájuk. A magukra hagyottság érzése, a gettósodás magával hozta az erőszakot, az ellenérzéseket a hatóságokkal szemben, a kiérkező rendőröket már nem látták szívesen, ezért idővel már ki sem mentek a riasztásokra.
A teljesen soha fel nem töltött telepen pedig egyre több lett az üres lakás (1960-ban már 16, 1970-re 65 százalék), ettől egyre rosszabbak a körülmények, és aki tudta, az előbb-utóbb el is hagyta a telepet, a betört ablakokat már nem foltozták meg, egyre romlott a közbiztonság, általánossá vált a rongálás, az erőszak. Szinte természetes, hogy az üres lakásokat és emeleteket bűnözők, drogosok és dílerek vették birtokba,
Pruitt-Igoe neve pedig a helyi médiában eggyé vált a bűnözéssel, a vandalizmussal, az erőszakkal és a nyomorral.
Minthogy a telep egyre inkább kiüresedett, a még ott lakóknak emelni kellett a bérleti díját is, amit viszont már kifizetni sem nagyon tudtak, pláne úgy, hogy cserébe nem is nagyon kaptak semmit – a hatvanas évek végén ezért a lakók díjfizetési sztrájkkal próbálták zsarolni a lakhatási hatóságot, hogy oldja meg a problémákat. Bár a sztrájk sikeres volt és egy megállapodással zárult, a karbantartás sok évnyi hiánya miatt 1969 telére Pruitt-Igoe jószerivel katasztrófasújtotta területté vált, eltörtek a szennyvízcsövek és a fűtés is felmondta a szolgálatot, ezzel pedig lakások váltak lakhatatlanná.
A város végül döntött a komplexum lebontásáról, a telep első házait 1972-ben több lépcsőben felrobbantották. A helye azóta is üresen áll, a telep története viszont nem annyira a modern építészet halálát demonstrálja, sokkal inkább egy elhibázott rehabilitációs és szociális lakásépítési projektet, amelynek kudarcában egyszerre játszott szerepet a korabeli kormányzat és a város, de társadalmi folyamatok, Chad Freidrichs filmje szerint pedig az amerikai ipari város hanyatlása és kiürülése is.
Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
