„Két széncinke veri kitartóan / a megkaparintott napraforgómagot” – olvasható Oravecz Imre A megfelelő nap című versében, amely a címadó kötetben, 2002-ben jelent meg először. A kötet az utóbbi években szinte beszerezhetetlen volt, antikváriumokban nem, legfeljebb kézen-közön, ilyen-olyan internetes csoportokban lehetett megkaparintani. Aki akarta, persze, mert Oravecz Imre költészete nem tetszhet mindenkinek, nem is kell, hogy tessék. Ez a vers például egy röviden felbukkanó érzésről szól, amit túl fiatalon nem illik érezni, de hatvanhoz közeledve már szinte kötelesség: milyen lesz az a nap, amikor elmegyek erről a világról? „Jövök-megyek a térben, / könnyűnek és szabadnak érzem magam...” – mondja a beszélő. Ő egy ilyen napon szeretne meghalni.
Oravecz Imre pár hete, február 15-én ünnepelte a 80. születésnapját, illő apropó ez az újrakiadásra. Azért A megfelelő nap jelenik meg, mert az 1998-as Halászóembert, amit vaskosságánál fogva is a főműnek tekinthetünk, már újranyomták tavaly.
Miként azt korabeli kritikájában Keresztury Tibor megjegyezte, Oraveczről kisebb könyvtárnyi tanulmány, elemzés, sőt egy monográfia is született 2002-ig, és azóta sem csökkent iránta az érdeklődés. A fülszöveg azt ígéri, hogy a kötet szintézis a Halászóember és a 2016-os Távozó fa között.
A megfelelő nap versei közül sok alig három-négy sor, rövid feljegyzések, amelyek azt sejtetik, a szavak mögött még több van: „ez a verstípus a lombjavesztett téli fához hasonlatos, melynek csupasz ágai őrzik ugyan a lombkorona emlékét a szürke ég alatt, de nem akarják annak egykori látványát telt hangzatokkal, siránkozva felidézni, lamentálva átörökíteni” – írta Keresztury. Bizonyára lesz, aki kevésnek ítéli ezt a dísztelen, szikár nyelvet, de azt lehetetlen elvitatni, hogy egyszerűségében, állandó természetképeivel, a pillanatnyit rögzítő megfigyeléseivel milyen szerethető szövegek. Hasonlók a japán haikukhoz, amelyek egy-egy képpel rögtön történetet akarnak mesélni. „Most két hétig nem mehetek Szajlára. / Mi lesz a cinkékkel?” (Téli kérdés). Miközben sok-sok vers merész kitárulkozással, határátlépő közeliségével akar hatást elérni, Oravecz szemérmes. A vallomásosság az utóbbi időben gyakran a női irodalom privilégiuma lett, a költő azonban éppen tartózkodása folytán mutat eleganciát az idővel, a térrel, a természethez fűződő kapcsolatában.
Miként a címadó vers már utalt rá, az elmúlás központi motívum. Nem a halálfélelem jelenik meg ezekben a versekben, hanem a halál, amely folyton jelen van a horizonton: a beszélő
„nem sietteti, de nem is késlelteti”
(Ötvenötödik tél). Lehetetlen nem észrevenni, hogy az Az a nap például a címadó vers variánsa, mintha csak egy öregembert hallgatnánk, aki minduntalan visszatér fixált gondolatához.
Oravecz első kötete 1972-ben jelent meg, valamivel több, mint ötven éve. A hetvenes években bejárta a Nyugatot, Párizs, London után az Egyesült Államokban találta magát, ahonnan hamar hazatért. Második útja 1976-ban vezetett Amerikába, a harmadik a nyolcvanas években, Kaliforniába, de mindig visszajött. „Én nem tápláltam illúziókat, előttem világos volt, hogy kint nemhogy magyar költőnek, de még magyarnak se nagyon lehet maradni. Vannak dolgok, amelyeket a távozással le kell vetkőzni” – magyarázta tíz évvel ezelőtt készült interjúnkban.
A Halászóember elsősorban a falusi kultúra felszámolásáról szól, a Távozó fa egy öregember megfigyeléseiről a halál közeledtekor. Ebben a kötetben mindkettő benne van. Olykor megkapóan önironikus: „vegyetek fel klubotokba!” – kéri Juhász Gyulát és Tompa Mihályt (Irodalom). Máskor viszont játszi könnyedséggel mutatja be a maga, József Attilával mérhető tájfestő tehetségét: „A világólon csattan a retesz, / és villózni kezdenek a képernyők” (Est).
Sokszor kelti azt az érzést, hogy ilyet bárki tudna írni. Ez valószínűleg nem így van. Amit Esterházy Péter írt a Halászóemberről, az erre is igaz: „Semmilyen nagy szót nem tartanék túlzásnak most.”
