Álmában zakatol egy kicsit – Ronnie Biggs a halakkal alszik

120 postazsák és 2,6 millió font.

London, 1929. augusztus 8.: Ronald Arthur Biggs éppen 34 évvel azelőtt látta meg a napvilágot, hogy véghezvitte volna minden idők leghíresebb vonatrablását. Gyerekkorában nem erre készült, bár valószínűleg volt játékvasútja otthon, de pendelyes korát mégis leginkább a második világháború határozta meg, amikor Londonból evakuálva a bedfordshire-i Flitwickben és Cornwallban élt. Tizennyolc évesen belépett a Brit Királyi Légierőhöz (RAF), ám e kaland nem tartott sokáig. Hamar kitették a szűrét, ő pedig elkezdte a tréningeket a nagy akcióra: eleinte csak egy helyi gyógyszertár és egy könyvesbolt kirablásával. A wandsworthi börtönbe került, ott ismerte meg későbbi tettestársát, Bruce Reynoldsot. De még mindig nem vezetett egyenes út a vonathoz: Ronnie próbált rendes életet élni, ácsként dolgozott, elvette Charmian Powellt, akitől három gyermeke született. Majdnem minden szép és nyugodt és idilli lehetett volna, de a házukat fenyegető jelzálogkölcsön elég motivációnak tűnt ahhoz, hogy ácsunk egy 15 fős csapattal fogja magát, és úgy gondolja: a vonatrablás lesz a legjobb megoldás.

Nem csinálták félgőzzel a dolgot. Nevezett vonat ugyanis a Brit Királyi Posta értékeit szállította a Glasgow–London vonalon. A 128 postazsákból 120-at fújtak meg: ez 2,6 millió font volt akkor (ma 40 millió fontnak, azaz kb. 15 milliárd forintnak megfelelő zsákmány). A rablás során nem használtak fegyvert, de a mozdonyvezető Jack Millst majdnem halálra verték: a férfit élete végéig megnyomorították sérülései. Azt, hogy a csapatból kik voltak Mills támadói, sosem vallották be. A nagy volumenű rablás azonban csak majdnem volt tökéletes bűntény. Ugyanis hiába minden elővigyázatosság, még a rablás évében lebuktak. Egy kisebb baleset és egy leégett főhadiszállás okán egy ketchupos üvegen megtalálták Biggs ujjlenyomatait. Három hétre rá már elkapták, 9 társával együtt.

Kötélhágcsóval Rióba

Harminc év börtön a hírhedten kemény intézetként emlegetett dél-londoni Wandsworthben. Biggs viszont csak 15 hónapot töltött ott. Úgy szökött meg, mint a mesében: 1966. július 8-án egy összecsomózott kötélhágcsón szépen lemászott, és már úton is volt Európa felé. Brüsszel után Párizs jött, új papírok és némi arcplasztika. Mire innen továbbindult Ausztráliába, a nagy zsákmány jó része tovatűnt. Menekülni költséges dolog.

Ausztráliában viszonylagos nyugalom várta, felesége utánament a gyerekekkel, Biggs egy tévénél dolgozott, éltek. Innentől kezdve azonban a média és az újságírók hajtották tovább a történetét. A Reuters kiderítette, hogy Melbourne-ben él, így aztán ott sem volt maradása. Felesége ráadásul elvált tőle, s a sztorijukat eladta egy ausztrál tévécsatornának.
Biggs innentől kezdve 2001-ig Rióban élt. Sok szempontból szerencsés ez: 1970-ben ugyanis még nem volt kiadatási egyezmény Anglia és Brazília között. 1974-ben újra újságírók találtak rá: a Daily Express munkatársai (Colin McKenzie, Bill Lovelace és Michael O’Flaherty) még interjút is készítettek vele. Mire a Scotland Yard detektívje, Jack Slipper is odaért, már elkésett: ekkor ugyanis Biggs barátnője már közös gyermeküket várta. A brazil törvények szerint így nem adhatták ki az Egyesült Királyságnak.

Biggs élt, mint hal a vízben: partik, médiamegjelenések, arcképes pólók és bögrék sora kísérte „száműzetését”. A menekülő tolvaj élete persze nem mindig móka és kacagás, hiszen nem kétfilléres váltságdíjért körözték, akadt bőven, aki megpróbálta hazahurcolni. 1981-ben például egy exzsoldosokból álló csapat próbálta elrabolni. A hajó azonban, amin fogva tartották, valahol Barbadosnál elakadt: a parti őrség mentette ki az egész társaságot, Biggst pedig visszaküldték Rióba.

Sex Pistols és a békés, otthoni börtönévek

77-ben

2001-ig élt itt, ekkor a The Sun magazinban bejelentette, hogy visszatér szülőhazájába. (A fia egészségügyi okra hivatkozott.) A lap munkatársai fizették a magángépét az exkluzív interjúért cserébe, majd a visszatérés után ott folytatta börtönbüntetését, ahol abbahagyta. Az ítéletben kimondott harminc év helyett azonban mindössze tízet ült le. 2009-ben a regnáló igazságügyi miniszter ugyanis öreg korára és betegségére tekintettel feltételesen szabadlábra helyezte. Bár több szélütésen, infarktuson esett át és tolószékbe is kényszerült, a szabad levegőn Biggs állapota látványosan feljavult. A leghíresebb vonatrabló utolsó éveit családja szerető karéjától övezve töltötte egy londoni nyugdíjasotthonban.

A szökevényéletről és persze a vonatrablásról is több dokumentumfilm készült, s az egész westerni mese, Biggs figurájával együtt nagy kedvence lett a punkérának és a popkultúrának. Bár maga Ronnie azt nyilatkozta, hogy nem nagy dicsőség egy vonatrablás miatt hírhedtté válni. S a Jack Mills elleni durvulást többször is nagy megbánással emlegette. Ennek ellenére sok mindent kihozott a maga formálta sztorijából: többször énekelt a Sex Pistolsnak és a Die Toten Hosennek is. Punkhimnuszok és filmszerepek kötődnek hozzá, és Bruce Henry vezényletével egy egész album is készült az életéről 1974-ben, Mailbag blues címen. A sztoriból tavaly ötrészes sorozat is készült, a Mrs. Biggs, amely nem meglepő módon felesége, Charmian szemszögéből veszi át a rablás történetét. (A Charmiant játszó Sheridan Smith BAFTA-díjat is kapott az alakításért.) A BBC által készített nagy, kétrészes filmet (The Great Train Robbery) pedig hivatalosan a napokban mutatták be, néhány órával Biggs halála után.