Szabadkai-pesti előadás a vajdasági vérengzésekről

"Nehéz embernek maradni"

  • Kovács Bálint
  • 2013.12.21 12:11

Színház

Több tízezer halott a főszereplő: azok, akiket a világháborús magyar vérengzés megtorlásaként a háború után mészároltak le jugoszláv partizánok. Az előadás létrehozóival a szabadkai próbák közben beszélgettünk.

"Mi sem tudtunk sokkal többet erről a témáról, mint a pestiek. Mi még agymosásban jártunk általános iskolába, és később sem volt szokás róla beszélni. Amikor kis pionírok voltunk, tényleg hittünk benne, hogy ezzel a sok nemzettel testvériségben élünk egymás mellett, nagyon szeretjük egymást, és mind jugoszlávok vagyunk. Ha a hétköznapokban ez nem is így működött, eszmének azért csodálatos volt. De akár sokat tud az ember egy témáról, akár keveset, a kegyetlenséggel találkozni mindig megrázó" - mondja Kalmár Zsuzsa szabadkai színésznő a budapesti Katona József Színház és a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának közös produkciója, a Vörös témájáról, a bácskai "hideg napok" miatti véres megtorlásokról.

Megtörni a hallgatást

A Vajdaságot 1941 tavaszán csatolták vissza Magyarországhoz. A következő év elején a magyar csendőrség a katonasággal együttműködve felszámolt egy szerb partizáncsoportot, és eközben néhány fős veszteséget szenvedett el - a magyarok ennek megtorlásaként indítottak razziasorozatot a rejtőzködő partizánok felkutatására. Az akciót aztán önhatalmúlag kiterjesztették több községre, és 3-4 ezer embert - többségükben szerb és zsidó civileket - gyilkoltak meg. A mészárlás "hideg napok" néven épült be a köztudatba.

Az 1944-ben a területre bevonuló szerbek alaposan megbosszulták az eseményeket, és kollektív bűnösnek kiáltották ki a magyar lakosságot, noha a történészek szerint a "hideg napokban" főleg magyar katonák vettek részt, nem a lakosság, ráadásul a vétkesek többsége a kivonuló magyar hadsereggel együtt már korábban elmenekült. A megtorlások során több tízezer magyart kínoztak és gyilkoltak meg, általában tárgyalás és ítélet nélkül. És míg a "hideg napok" többé-kevésbé ismert történelmi ténynek számított, a megtorlásokról hosszú ideig senki nem beszélt. Forró Lajos történész az Indexnek azt mondta, Tito és Jugoszlávia magyar lakossága között egyfajta kimondatlan alku köttetett: ha a magyar közösség elfelejti, és nem beszél az áldozatairól, cserébe boldogulási lehetőséget kap.

2009-ben szerb-magyar akadémiai vegyes bizottságot hoztak létre a múlt feltárására, majd idén június végén a szerb parlament rendkívüli ülésén elfogadta a délvidéki magyarok ellen 1944-45-ben elkövetett vérengzéseket elítélő nyilatkozatot. Pár napra rá Áder János a szerb parlamentben kért bocsánatot azokért a bűnökért, amelyeket a II. világháború során magyarok követtek el ártatlan szerbek ellen a Vajdaságban. A két ország államfője ezután közösen hajtott fejet az áldozatok frissen avatott csúrogi emlékműve előtt. Hogy békés lezárásról azért nem lehet beszélni, azt hamar bizonyították: ismeretlenek azóta letörték a szoborról Krisztus fejét, és később is megrongálták az emlékművet.

A politika azonban egy fázissal le volt maradva a színház mögött: eddigre már javában tartottak az előkészületei a Vörös című előadásnak (amelyet Szabadkán október elején, Budapesten, a Kamrában pedig november 8-án mutattak be). Mezei Zoltán szabadkai társulatvezető régóta hívta a színházába Máté Gábor rendezőt, a Katona igazgatóját, aki az idei évad elejére tudott időt keríteni arra, hogy eleget tegyen a meghívásnak. "Azt akartam, hogy ne csak az én élményemről legyen szó; a pesti színészeknek úgyis hasznos, ha megismerkednek egy olyasfajta színházcsinálással, amelynek jóval nehezebbek a körülményei, mint amilyenek minálunk - emlékszik vissza Máté Gábor. - Olyan anyagot akartam keresni, amely révén indokolt lehet a két társulat közös munkája. Persze az ember megretten, hogy az érkezése morálisan nem problémás-e: könnyű Pesten elhatározni, hogy a vérengzésekről pont az egyik helyszínen akarok előadást készíteni. Ezzel együtt hiszek abban, hogy nincs rendjén a hallgatás."

Az alkotók szerint egyébként is mindenki jól jár azzal, ha nem csak egyszerű vendégrendezésre kerül sor. "Nem mondom, hogy pénzkidobás arra költeni, hogy egy társulat a határon túlról azon belülre utazzon - vagy épp fordítva - egy vendég előadásra, így vagy úgy lejátssza a saját előadását, meghajoljon, aztán beüljön a buszba, és hazamenjen, csak azért, hogy elmondhassuk, találkoztunk a határon túliakkal. De ami most történik velünk, ennél sokkal elementárisabb élmény" - véli Máté Gábor. Mezei Zoltán hozzáteszi: "Azzal, hogy nemcsak egy színész vagy rendező jött hozzánk, mint általában, hanem egy egész gárda, új levegő, új szellem érkezett közénk, amiből a miénkkel összegyűrődve alakulnak ki az új, pozitív értelemben vett konfliktusok, energiák. Olyan ez, mint egy fellélegzés."

Abban mindenki egyetért, hogy a két társulat alapvetően igen hasonló színházi nyelvet beszél ("jött egy csomó idegen színész, akikről két nap alatt kiderült, hogy egyáltalán nem idegenek" - így Kalmár Zsuzsa), de abban is, hogy az együttműködés azért nem ugyanolyan, mintha két pesti társulat találkozna. "Sokkal szenvedélyesebben, élesebben vagyok képes az egész kérdést látni, ha az ő szemükbe kell valamit mondanom, és ha ők akár a pillantásaikkal, akár a szavaikkal igazolják vissza vagy teszik kétségessé az állításaimat" - lelkesedik Máté Gábor. "Magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul csinálunk színházat, mégis különbségek vannak az itt élő és a magyarországi magyarok között magatartásban, mentalitásban, kommunikációban. Akik itt élnek, átvesznek valamit a szlávos lendületből, indulatból, ahogy a helyi szerbek is vesznek át a magyaroktól" - mondja Mezei. "'k, megkockáztatom, egy picit gazdagabbak belsőleg, mint mi: úgy látom, komplikáltabb, bonyolultabb életet élnek, több tapasztalatuk van sok dologról. Jót tesz nekik, hogy egy másik nép, egy másik kultúra közelségében élnek; lehet, hogy nem értenének velem egyet, de meggyőződésem, hogy nem rossz állapot, ami megadatott nekik" - fogalmaz Máté.

Háborús erkölcsök

Az előadásban nem egyszerűen a szabadkaiak játsszák a szerbeket, a pestiek meg a magyarokat. A másfél tucat jelenetből álló darabban, amelyet Brestyánszki Boros Rozália, a szabadkai társulat dramaturgja írt több ezer oldalnyi dokumentum - vallomások, visszaemlékezések - alapján, egy anya emlékezése foglalja keretbe az események különféle kimerevített pillanatait: kínzók és megkínzottak, gyászolók és gyilkosok merülnek fel a múltból - és többen állnak mindkét oldalon egyszerre. "Eleinte egy kicsit megijesztett, hogy túl sok a halál, hiszen minden visszaemlékezés arról szól, hogyan ölték vagy csonkították meg az embereket. Féltem, hogy túlzottan drámai lesz" - vallja be Kovács Lehel, a Katona színésze. "A színházi emberek perverziója, hogy azon dolgoznak, hogy mindez hasson is. De ne úgy, hogy állandóan elborzasszon: két brutalitás egymás után kioltja egymást. A mi munkánk, hogy érzelmeket váltsunk ki a nézőkben: ők sírjanak vagy nevessenek, és ne mi, még akkor sem, ha egy-egy színész a családja révén esetleg érintett is" - toldja meg a katonás Fekete Ernő.

"Semmiképp sem a szerb-magyar ellentétekre van kiélezve a dráma, pláne, hogy a partizánterror nem azonosítható egyszerűen csak a szerbekkel, hiszen sok más szláv és nem szláv ember is részt vett benne - szögezi le Brestyánszki. - A háború viharainak teljesen kiszolgáltatott ember szemszögéből látunk. Kötelességünk megmutatni, hogy mi történik, ha engedik elszabadulni a poklot, hogy se velünk, se mással ne történhessen meg ez újra." Máté Gábor szerint "ha az ember a hatalmak által sarokba szorított helyzetben kényszerül cselekvésre, végül mindig a politika áldozatává válik. Persze tudjuk, hogy az emberi gonoszság határtalan, de ha erre még a politika pecsétjét is ráütik, ráadásul olyankor, amikor háborús erkölcsök diktálnak, akkor nagyon nehéz embernek maradni."

Brestyánszki szerint jelenleg egyébként is jó irányba halad a két ország közös múltjának tudatosítása, és ebben a folyamatban akár a Vörös is szerepet kaphat. Ugyanakkor Máté Gábor szerint a nagypolitika ilyesfajta befolyásolása túlmutat a színház lehetőségein. Szerinte már pusztán az is sokat számíthat, ha egy elhallgatott témáról nyilvánosan beszélnek, "ha a néző azt érzi: de jó, hogy itt most végre valamit kimondtak". Mezei Zoltán olyasféle hatást remél az előadástól, mint a pszichodrámától: "Már behegedtek a sebei az idősebb generáció tagjainak, akik megélték azt a kort, amikor nem volt szabad az anyjuk vagy apjuk traumájáról beszélni, de a mélyben azért még ott bugyog bennük az elfojtott indulat, keserűség. Az ő számukra felszabadító lehet erről beszélni: a szembenézés, az újraélés által megszabadulhatnak a nyomástól, megemészthetik, amit eddig nem tudtak. A fiatalabbak pedig, akik az egészről nem is tudnak, hiszen a tankönyvekben nincs benne, szembesülnek azzal, hogy mindez létezett. Láthatják, hogy nem vezet sehová az ilyenfajta leszámolás és elszámolás, és talán elkezdhetik egymást jobban tisztelni. Alapvetően működik az egymás mellett élés, de ha szembe tudunk nézni azzal, hogy mind a két oldal elkövetett drasztikus hibákat, amiket nem kellett volna, akkor talán kevesebbszer röpül át a sörösüveg az egyik asztaltól a másikig, csak mert ott más nyelven beszélnek. Lehet, hogy túlzott idealizmus arra várni, hogy kimondják: nézd meg, mi történt a múltban, ne kövessük el ugyanezt még egyszer. De talán mégis megtörténhet ilyesmi."

Magunk múltja - kritika

Meglehetősen egynyelvű országban élünk, s ez a színházban is jól látszik, amely megmaradt a 19. századi irodalmi nyelvi misszió jegyében. Különösen szomszédaink nyelve nincs jelen, de miért is beszélne ma valaki szlovákul, románul, szerbül, ukránul egy magyar előadásban? Nincsenek ilyen darabok, főleg nincsen ilyen mondanivaló, amit csak több nyelven lehetne elmondani.

A Kamra színpadán viszont most sokat beszélnek szerbül, s a magyarok is tájszólásban szólalnak meg. Fontos vállalás ez, s az egész szándék egyedülállóan bátor. Amit a Vörös című előadás játékba hoz: közös magyar történelmi pillanat, határon innen és túl, közös felelősség a múltbeli történet és a jelenbeli feldolgozása iránt. Munkásabb dolog, mint egy kész drámát színre vinni. Hiszen nemcsak meg kell írni hozzá egy darabot, de megérteni, elmélyülni a történetben. Minden hibája ellenére olyan munka ez, aminek igazán tétje van. És a Katona maga számára is új utakon jár: nem mások múltját hozza most színpadra, hanem magyar történelmi pillanatot. Kockázatosabb és kevésbé népszerű is, amit vállal, ahogy az előadás végén a tanácstalan, talán a döbbenettől zavart taps is mutatja. A Katona és a szabadkai színészek együttműködése is példaértékű, mindkét társulat színészei kiválóak; igazi közösség, együttes születik.

Brestyánszki Boros Rozália fikciós darabot írt, de nem összefüggő történetet mesél, hanem ahogy az emlékezet keresgél, töredékeket, jeleneteket helyezett egymás mellé. Alapanyagnak lehet jó kiindulópont, de a színpadi megvalósításra sokat bíz. A legjobban talán a teret sikerül megtalálni: a hatalmas medencényi finom, szürke, apró szemű (műanyag) homok jelenti a mindent elnyelő múltat, hamuvá lett történeteket és embereket, jelent rejtekhelyet, földet, ingoványt. Élő, mozgó anyag (Cziegler Balázs munkája). Minden jelenet jó, ami a hatalom, az erő stilizált megjelenését szolgálja, a körtáncok, dalok; ahogy Sontag nevezi: az elbűvölő fasizmus. Ami itt történetesen nem fasizmus, hanem a vörös csillag bűvölete. Máté Gábor rendező minden stilizációs eszközt bevet, hogy a jeleneteket kiszabadítsa a realizmus fogságából. És ahol csak mesélés folyik, azok erős pillanatok, mert a színészek viszik. Ám az erőszak naturalista ábrázolása már kétségesebb megoldásokat szül: a nézői képzelet kihátrál ezekből a jelenetekből; ilyenkor úgy tűnik, sem a szövegnek, sem a rendezésnek nem sikerül perspektívát, színházi eszközt találnia az elbeszéléshez, csak a közvetlen újraélést.

Ilyenkor az előadás túl magabiztosan véli tudni, hogy ki a vétkes. Holott a töredékes drámai szerkezet azért születhetett, mert a múlt nem egyértelműen megismerhető vagy feltárható. Így igazán új színházi forma, nyelv nem jön létre ezen az estén. S talán a darabnak is van némi egyensúlyhibája: a magyarok történelmi bűneiről szóban beszámolnak ugyan a darabban, de a szerbek vétkeit folyamatosan látjuk is a színpadon, testet öltve, akcióban.

Tompa Andrea

Kamra, november 16.

Neked ajánljuk