Magyar Narancs: Magát a fényképezést és a filmezést is autodikata módon tanulta. Hogyan indult a pályája?
David Claerbout: Már-már patologikus kíváncsiság vezetett, mindig új horizontokat kerestem. 12 évesen kezdtem el érdeklődni a művészet iránt, festettem és rajzoltam. Később profi litográfus lettem, de jobban érdekelt a kortárs művészet, különös tekintettel a fotográfiára. Rájöttem, hogy a művészetben jelenleg minden fontos dolog a a fotóművészethez köthető. Ez vonzott a kamerához, de sosem váltam igazán jó fotográfussá. Eleinte paradox módon ahelyett, hogy kimentem volna a gépemmel az utcára, a könyvtárban titkos reprodukciós beállításokat készítettem, régi albumokból fotóztam ki több ezer fényképet. Hatalmas archívumom lett olyan képekből, amiket tulajdonképpen csak lemásoltam magamnak. Közben mindig képeztem magam, rendszerint az asszisztenseim segítségével, akik megtanítottak olyan alapdolgokra is, hogy hogyan kell a kamerát, a számítógépet használni. Majd apránként, tíz évvel később megalapíthattam a saját stúdiómat. De egészen a mai napig nem teljesen világos, hogy pontosan mit is csinálok.
MN: Fotózik és filmet forgat. A képeket olykor filmszerűen fűzi össze, mint ezen a The Quiet Shore című, Bretagne-ban, a tengerparton készült sorozatnál is. Egy biztos: sosem kerek történetekkel, nem teljes narratívával dolgozik.
DC: A nagy szerelmem a fényképészet, a filmezéssel viszont ellentmondásos a viszonyom. Talán kicsit jobban utálom, mint amennyire szeretem. Nagyon zajos, hangos. Nem gondolom, hogy a hang és a kép szükségszerűen összetartozik, hogy mindig egymás mellett kell állniuk, művileg megkreált módon. Együtt képzeljük el őket, de csak azért, mert így ismerjük, így tanultuk meg a mozis eszköztárat. Holott a képeknek saját hangja van, megvan a képességük, hogy egyfajta hangot képezzenek a fejünkben. És megvan a némaságuk is. A munkáimat hibrid munkáknak hívom. Már egészen a kezdetek kezdetén az volt a célom, hogy a munkáimmal visszatérjek egy nem létező múltba, oda, ahol a mozi még tiszta volt, szeplőtelen, nem csúfította el a hang és a narratíva. Sosem szerettem a történeteket, mindig az izgatott, hogyan lehetne hang, szöveg és lineális történetmesélési elemek nélkül elmesélni valamit. Amikor a történet csak úgy lebeg a térben. Ha nézed ezt a munkát, érzed, hogy van sztori, de nem lehet pontosan meghatározni, hogyan bontakozik ki, és azt sem, ki van az események középpontjában. A kicsi fiú? De hát nem ő van középen! Ő csak fröcsköli a vizet, megtörve a kép csendjét. A sorozat képeit értelmezve mindenkinek kialakul a maga nézőpontja, és mire elérünk ehhez a képhez, már hosszú percek vannak mögöttünk, és lehet, már nem is vizet érzékelünk, hanem kristályokat. A víz már nem csobban, egy másik anyagot látunk: a cseppek üveggé váltak. Az idő, amíg a képeket nézzük, képes átírni az egyszerű vizuális percepcióinkat, miáltal a befogadott látvány átértelmeződik. Az idővel dolgozom, az idő az alapanyagom.
MN: Egy régi híres munkája a King. Ebben egy ötvenes években készült Elvis fotóból indul ki, és a Király testrészeit, bőrdarabjait egy másik alakra dolgozza át. Kísérlet a virtuális teremtésre?
DC: A valóság az utadba áll, folyamatosan konfrontálódsz vele. Mégis: a képeket legtöbbször valóságként érzékeljük. Mikor képeket készítünk, hatalmat gyakorlunk, mintha lenne kontrollunk a dolgok felett. De egy kép a definíciójából eredően mindig hamis. Szabadidőmben a kognitív tudományokkal foglalkozom, az agyat vizsgálom, a vizuális megértést magát. Ahogy a képekkel a vizuális előfelvetetésinkre reagálunk. Leegyszerűsítve: olyan, mintha diavetítés lenne az agyunkban, mi pedig a kamerával azonosulunk. A fényképezőkép, gondolják sokan, hasonlít az emberi szemre, lecséje van, retinája, de közben ez egy nagy tévedés, nincs a szemünkben és a kamerában semmi közös. Az emberi agyban nincs közvetlen összeköttetés aközött, amit látunk és amire emlékezünk. Mindig izgatott, miért tekintünk kameraként a szemünkre. Végül az ipari forradalomhoz és a felvilágosodás eszméihez jutottam: a fény által az optikai lencse kaput nyit a tudásra. Innen ered napjaink legnagyobb krízise is: hogy már egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy ugyanazt látjuk, mint a többiek. A fotográfia történetében eddig mindig megvolt a lehetősége, hogy elhiggyük, ugyanabban a valóságban élünk. Ám ma, a teljességében a vizualitásra épülő kultúránkban épp a képeknek hihetünk a legkevésbé.
MN: A másik itt látható munkája, a Wildfire (meditation on fire) példa erre. Mit látunk? Tűz ez valóban?
DC: Itt egy történetből indultam ki. Egy fáradt, kiégett tűzoltót akartam bemutatni, egy erdőtűz eloltása után. Ahogy a küzdelemtől elcsigázottan aludni próbál. Aztán egyre egyszerűsödött bennem a kép, és rájöttem, nincs szükségem emberi szereplőre. Átadtam a főszerepet a fáknak. Egy csendes darabot akartam létrehozni, pusztán a tűzből, fényekből és a lángokból keletkező zajokkal. Két érzést generál a tűz: ösztönösen el akarunk futni előle, de közben le is tud nyűgözni. Van egyfajta építészeti aspektusa is: el tudsz merülni a részleteiben. Az egyértelmű volt, hogy nem valós tüzet filmezünk le. A team egyik mérnöke rögtön jelezte, hogy a virtuális erdő és a tűz létrehozása hatalmas gépparkot igényel, és a munka konkrétan lángra gyújthatja a készülékeket, annyira intenzív ezeknek a lángoknak az energiaigénye. A virtuális tűz létrehozása, már csak a kész anyag renderelése is, olyan, mintha valódi tüzet csiholnál. De ami még érdekelt ebben a munkában, és ez a hosszú munkafolyamat alatt kristályosodott ki, az maga az energia kérdése volt. A tűz miatt tudunk egymással beszélgetni. A tűz miatt van a szabadidőnk. A prehistorikus időben, ha tüzet tudtál rakni, megnyújtottad a napot. Ha a tűzbe nézel, gondolkodni kezdesz. A tűz lett az emberiség első tükre. Amikor belenézel, maga az energia tárul fel előtted. Úgy érzem, sikerült ezzel a munkával valamit megragadnom belőle. A végeredmény olyan lett, mint a pirománok vágyálma!
MN: Nehéz a látvány: filmszerű, de elmerülve a képekben kis idő után olyan érzésünk támad, mintha festmények egymásutánját látnánk. Ez szándékos volt?
DC: Ma már mindenki fotózik, bárhol vagyunk, kattingatunk. Érdemes megnézni tehát, hogyan gondolkodunk a képekről, mert az megmutatja, hogyan gondolkodunk a világról. Úgy látom, van egyfajta vágy sokunkban, hogy a sok vizuális információ elől visszameneküljünk a festményekhez. Nem azt mondom, hogy elkezdett visszafelé forogni a történelem kereke, de mintha lenne egyfajta vágyódásunk a tizenkilencedik század felé. Az első ipari forradalom ideájához, a nagy, globális projektek felé.
MN: Ha mindenki fotós, mi lehet a fotográfia jövője?
DC: Ami szerintem lassan mindenképp megváltozik az az, ahogy az optikára támaszkodunk. Manapság az agyunkra számítógépként, a szemünkre kameraként gondolunk, de hát ez puszta antropomorfia, nem mi hasonlítunk rájuk! A technológia mindig annak a visszatükröződése, ahogy magunkról gondolkodunk. Freud idejében minden a gőzmozdonyokról a gépekről és a libidóról szólt, a kitörésre váró energiáról, Descartes idején minden mechanikus volt, most pedig alapvetően neurológiai szempontból nézzük a jelenségeket. Igen ám, de itt megint bejön az igazság kérdése. Így is, úgy is láthatjuk a dolgokat, miért szükségszerű hát, hogy az optikai valóság értékesebb a kreáltnál? Talán a politikusaink is ezért képesek látványosan mellőzni a valóságot. Honnan tudjuk például, hogy valaki ott van, ahol a kép készült? Hogy igaz, amiről egy filmet látunk? Lehet, hogy semmi közös nincs bennünk. Normál esetben ezt őrültnek neveznénk. Régóta tanulmányozom a skozifréniát is. A skizofrén a koherencia hiányától szenved. Mi pedig mindannyian folyamatosan ilyen skizofrén viszonyban vagyunk a képeinkkel. Csoda, hogy egy koherens valóságban élünk.
A művész Ősz Gáborral közös, Anticamera című kiállítása március 27-ig látható a Capa Központban.
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
