A rajztanárból lett grafikus, Tajthy Renátó első saját kiállítását rendezte meg, amely legalább annyira a spontaneitás jegyében született, mint ahogy eddigi pályája alakult, vagy művei létrejöttek. A fiatal képzőművész azt mondja, leginkább akkor dolgozik, ha stresszhatás, atrocitás vagy valamilyen sérelem éri, a frusztráció inspirálja. Olyan számára a feszültség, mint valami drog. Papírt ragad és jegyzetel, majd a leírtak alapján nekifog a munkának. Az emeleti kiállítótér valamennyi darabja így született, kivéve a már „publikált” orbánosat.
 Fotó: Németh Dániel | |
A most „…Jó Kedvvel, Bőséggel…” címet viselő kép – eredeti címe Vakok között a félszemű – a 2012-es ARC kiállítás egyik plakátja volt, amelyen a mindenki által ismert Kölcsey-portré némi montírozás hatására Orbán Viktor képében néz vissza ránk.
Tajthy elmondása szerint nem tartott attól, hogy a mostanában újra „divattá váló” cenzúra vagy betiltás áldozatává válik, a montírozás ötlete csak úgy jött. Talán azért sem jelezte senki a nemtetszését, mert e gesztus akár félre is érthető, vagy úgy is értelmezhető: a Himnusz szerzőjével azonosulni: kegy. S ha valakinek nagyon szúrta volna a szemét a kép, már egy éve az ARC-on cenzúrázhatták volna, méghozzá Simicska Lajos cége, a Mahir Cityposter hatására, úgy, ahogy az Szerényi Szabolcs és Bátorfy Attila A médium az üzenet című pályamunkájával történt. (A plakáton a „Százmillió forint.*” felirat volt olvasható, a csillagozás feloldásaként pedig az vált olvashatóvá, hogy „* Ezen hirdetőoszlop tulajdonosa, a Simicska Lajos érdekeltségébe tartozó Mahir Cityposter 2011-ből kifizetett osztaléka. Az iparági adatok szerint a köztéri reklámpiacon soha nem volt olyan aránytalan az állami pénzek elosztása, mint a jelenlegi kormány idején.”)
A Tajthy-kiállítás plakátképei napjaink társadalmi problémáira reflektálnak, csak némiképp viccesen vagy elbagatellizálva mutatják a valóságot. Így a „sajátos” alkotási folyamat eredményeként létrejött művek egyéni megfejtésre várnak. Találkozhatunk a rocksztár dalai lámával, aki az ismert dalra reflektálva tölcsért formál a kezével – bár szerintünk sokkal inkább hasonít a kéztartás a Dragon Ball kámeháméjére –; a színes „szövegképpel”, a mamám biciklije matricaposzterrel, de Klimt Nuda Veritas képének Marina Abramivić-gesztussal kísért parafrázisával, egy monoklis önarcképpel és a túlburjánzott Budapestet ábrázoló fekete-fehér betondzsungellel is, amelyen a parlamenttől kezdve a 4-es 6-os villamoson át a Szabadság-szobor is megtalálható, na meg ha egészen figyelmesek vagyunk, a sok fa és egyéb objektumok mellett néhány női nemi szerv is befigyel.
A hétköznapi élet hatása alatt születő poszterek azért is mutatkoznak Tajthy Renátó számára megfelelő értelmezési variánsnak, mert „a kép nem tud visszaszólni”. Másfajta felelősséget jelent a plakátok kiállítása, a kortárs problémák ezen reflexiója. Az alkotás egyfajta defektként van jelen az életben – vélekedik Tajthy, éppen ezért „minél több defektes embert akarok magam körül”.
